Csepel.hu
2011. november 7-én, hétfőn 62 erdélyi és partiumi magyar kapta meg a magyar állampolgárságot a Polgármesteri Hivatal nagy tanácstermében.
A jelenlévők Borbély Lénárd alpolgármestertől egy Szent Istvánt ábrázoló dossziéban vehették át a magyar állampolgárságot igazoló kártyát és a dokumentumokat.
A Magyar Országgyűlés 2010. május 26-án 344 igen, 3 nem szavazattal, 5 tartózkodás mellett fogadta el az Orbán Viktor, Semjén Zsolt, illetve Kövér László, Németh Zsolt és Kósa Lajos által benyújtott törvényjavaslatot, az egyszerűsített honosítási eljárást, közkeletű nevén a kettős állampolgárságot. A törvénymódosítás anélkül ad lehetőséget a határon túli magyarok kedvezményes honosítására, hogy a kérvényezők Magyarországra költöznének. A jogszabály 2010. augusztus 20-án lépett hatályba és a 2011. január 1. óta alkalmazzák.
A honosítást azok kérhetik, akiknek a szülei, nagyszülei 1918 vagy 1945 előtt magyar állampolgárok voltak vagy vélelmezik magyarországi származásukat. Feltétele, hogy a kérelmező beszéljen magyarul, illetve ne jelentsen veszélyt Magyarország nemzet- és közbiztonságára.
Szöveg és fotó: Kitzinger Adrienn- csepel.hu
November 7-én? A NOSZF keretén belül? 😛
Ejnye, ejnye már megint egy rosszindulatú, keserű megjegyzés ! Nem mindegy, hogy melyik napon kapták ? Szegény külhoni magyarok, akik elmondása szerint ugye se az anyaországba, se a jelenlegi országukba nem voltak igazán hazában a saját szülőföldjük (rossz politikai döntés miatt, Trianon) elcsatolása miatt.
Mekkora primitív nulla vagy te zolika. Sose fogsz így felnőni, kisdobos maradsz egész életedre, még a KISZ-be se vesznek fel.
Bugi!
Ha valamiből nem érzed ki a poént, akkor nem én vagyok primitív, hanem Te vagy korlátok közé szorítva. Mert oda szorítottad magad és nem tudsz önálló gondolatokat generálni az agyadban. Na erről nem tehet senki, csupán csak Te!
Kilencvennégy éve, 1917. november 7-én szabadult rá a világra a kommunizmus. Az agyakat és a lelkeket már több mint fél évszázada mérgezte. Ám ekkortól tudhatta meg először az orosz nép, később pedig Közép-Ázsia és Kelet-Európa, majd az öreg kontinens középső része is, mit jelent, amikor az önjelölt világmegváltók, a korábbi üldözöttségükben akár még ártalmatlan széplelkeknek is látszó fanatikus szörnyetegek hatalmat kapnak a kezükbe.
Sorolhatnánk a számokat: a csaknem százmilliónyi áldozatot csak a Szovjetunióban, a megszállt, kifosztott országokból Szibéria jeges poklába induló vonatokról soha vissza nem térő százezreket. A bolsevik vírus különböző mutációnak, a maoizmusnak, a polpotizmusnak, a castroizmusnak, az afrikai, arab, muszlim, és ki tudja még hányféle szocializmusok megnyomorítottjait, egészen Chávez és Morales nemzeti színűre mázolt antiglobalista márkajellel eladott latin-amerikai sztálinizmusáig.
Lehetne sorolni, és sokan, sok helyütt ezen a napon ezt is teszik. Jól teszik, mert emlékezni az utódok legszentebb kötelessége – már csak a saját utódaik érdekében is. Engem azonban ezen a szomorú évfordulón inkább az érdekel, hogyan is állunk a XX. század eme rettenetével mi, a XXI. század gyermekei. Hát, ami azt illeti, csehül…
Forradalmunk és szabadságharcunk évfordulójára Strasbourgból kaptunk egy intőt, hogy miért bántjuk azokat a jóravaló polgártársainkat, aki vörös csillaggal a mellkasukon érzik jól magukat. Megjegyzem, jómagam is úgy gondolom, ideje lenne már levetkőzni ezt a posztdiktatúrás görcsöt, hogy amúgy semmilyen más jogszabály ellen nem vétő embereket hurcolunk meg pusztán azért, mert magukon kívánják hordozni a jelét annak, hogy idióták. Csakhogy az Európai Emberjogi Bíróság ítélete nem erről szól. Hanem arról, hogy a Nyugat értelmisége, így a verdiktet hozó bírák számára is a kommunizmus még mindig nagyjából annyit jelent, hogy ’68-ban jó volt a haska mellé Marxot, meg Maót olvasni, és felborogatni pár autót.
Negyven év vörös kalandtúra után azt hihetnénk, legalább itthon jobban állunk. De nem. Azt, hogy a magát baloldalinak, liberálisnak és progresszív demokratának vallók a trendi ajróper rózsaszín zakó alatt pufajkát hordanak, eddig is tudtuk. A közösségi oldalak megjelenése azonban minden eddiginél több lehetőséget kínál számukra, hogy ezt egyértelműen meg is mutassák. A Dániel Péter nevű létforma Wittner Máriát gyalázó facebookos pszichopatológiai látlelete ugyanis nem az alkotó miatt érdekes – sokkal inkább a helyeslően kommentelők száma, és leginkább konszolidált balliberális panelértelmiséginek látszó profiljuk miatt. Aki vállalkozik agymenéseik végigolvasására, rémisztő szellemvasútra vált jegyet, amely egyenesen az ’56-os bitófákig vezet. Ezek a bitófák ott állnak máig ezekben a beteg, hasadt lelkekben. És ezért nem csak ők a hibásak.
Morális kevert
Mert, amit itt „rendszerváltás” néven művelt a máig regnáló politikai és szellemi elit, abban már a kezdetektől fogva benne volt, hogy az ország egy részének soha nem lehet majd elmagyarázni, hogy, ami itt ’89 előtt volt, az mindenestül aljas, bűnben fogant és éppen ezért vállalhatatlan. És ezt a kérdést nem lehet leegyszerűsíteni az „Kádár idején jobb volt”, milliók számára sajnos vitathatatlanul jogos életérzésére. Ebben éppen úgy benne van Nagy Imréék végtelenül cinikus és bornírt módon „nemzeti megbékélésnek” nevezett újratemetése is, ahol komcsi fejesek álltak díszőrséget az általuk és elődeik által meggyilkolt mártírok koporsójánál – és, ahol a forradalom legönfeláldozóbb hőseit, a pesti srácokat a kommunista áldozatok mellett pusztán egy „ismeretlen mártír” feliratú koporsó jelezte. Benne vannak az MDF által ígért „tavaszi nagytakarítás” laza portalanítássá szelídülése után kicsomagolt rózsadombi bőröndök, és benne van a diktatúra legelvetemültebb gonosztevőinek felelősségre vonását lehetővé tevő Zétényi-Takács-féle törvény elmeszelése a Sólyom László – igen, a későbbi államfőről van szó! – vezette Alkotmánybíróságon.
Olyan ugyanis nincs, hogy a meggyilkoltakat mártíroknak nevezzük – ám gyilkosaikat elintézzük annyival, hogy „hát, így alakult”. Ez a velejéig erkölcstelen féloldalasság még a negyven évnyi hallgatásnál is rosszabb, hiszen akkoriban legalább egyértelmű volt, ha voltak áldozatok, akkor voltak hóhérok is.
Ezt az émelyítő morális vegyespáleszt sikerült addig itatni a magyar társadalommal, míg eljutottunk odáig, hogy a szolnoki Fidesz az MSZP-vel a Kommunista Munkáspárttal együtt koszorúzza meg a szabadságharc vérbe fojtásának évfordulóján – a szovjet „hősi emlékművet”. A legszomorúbb, hogy a nyomorultak minden bizonnyal ugyanilyen lelkesen gyújtanak gyertyát februárban is a kommunizmus áldozatainak emléknapján. Mert azt hiszik, ez a kettő a „nemzeti megbékélés” jegyében szépen megfér egymás mellett.
Pedig, ha már sokan – teljes joggal – oly lelkesen védik József Attila Kossuth téri szobrát, nem ártana olvasni is a költőt:
„ügyeskedhet, nem fog a macska
egyszerre kint s bent egeret.”
Végre! Végre! Végre! Kívánok minden igaz magyar embernek békés, boldog életet és hozzá jó egészséget.
Az MSZP és a FIDESZ 2000. nov. 7-én egymás nyakába borulva írták alá a Wallis-Észak-Csepel szindikátusi szerződést, ezek után mondja valaki hogy a Fidesznek nem fontos nov. 7-e!
Nem csak erdélyi és partiumi magyarok voltak, volt közöttük délvidéki is. Az igazat csak az igazat.