Csepel.info

A “Terminátor” vallja: Szorosan kell tartani a gyeplőt, ha az ember csendet és törvénytiszteletet akar

Hargita Népe, Erdély Ma, Csepel.info

Rókagombát válogató roma asszony. Gyengén jövedelmező idénymunka

Az elmúlt 20 évben nem volt soha ilyen csendes esztendőnk, mint ez az utóbbi kettő – állapította meg Mátyás László, a csekefalvi közbirtokosság elnöke, a Csíkszentmártoni Helyi Tanács tagja.

A faluban a Hargita Népe stábja járt, hogy megvizsgálja milyen a hangulat a településen a helyi magyar és cigány lakosság között kirobbant konfliktus után két évvel.

Bejárva a falut, magunk is meggyőződhettünk: igazat mondott. És arról is, hogy ebben oroszlánrésze van egy harmadik nemzetiségű – azaz román – embernek, akit mindenki Vasi néven emleget. Ő a konfliktus után a faluba helyezett rendőr.

Nincsenek a falu utcáin lóhalálában végigzörgetett szekerek, nem állítanak meg lépten- nyomon a kéregető purdék, nincsenek lődörgő, hangoskodó emberek – nyugodt, békés falu képét mutatja a Csíkszentmárton községhez tartozó Csíkcsekefalva. A falusiak is azt mondják: a közbiztonság érezhetően javult. Jórészt Vasi rendőrnek köszönhetően – teszi hozzá majd mindenki.

Pár éve még másképp festett a falu, napirenden voltak a lopások, s nemcsak a mezőkről, hanem már a házak udvaráról, sőt a házakból is. Gyakran a konfliktusok nem rekedtek meg a durva beszéd szintjén, hanem tettlegelésig fajultak, míg ezelőtt két évvel, 2009 pünkösdjén elszakadt a cérna. Akkor mintegy féltucatnyi cigány egy helybéli magyar család néhány tagját azok saját kaszálóján megtámadta és bántalmazta, mire a falu magyar lakosai – állításuk szerint megelégelve az évek óta tartó garázdálkodást – elkergették a romákat, házaikat felgyújtották.

Ló nélkül jámborabb a cigány

A konfliktust követő „kiegyezés” egyik alapfeltétele az volt, hogy a romák túl kellett adjanak lovaikon, mivel nincsenek területeik, ahol takarmányt készíthetnek jószágaik számára. Egyetlen kivétel van a faluban: egy roma férfinak saját területe van, így ő egy lovat tarthat. Más még kölcsön kért lovat sem vihet a portájára.

– A két évvel ezelőtti majd három hónapos hercehurca egyik nagy eredménye volt, hogy sikerült elérnünk: lovakat ne tarthassanak a cigányok – mondja Mátyás László, a csekefalvi közbirtokosság elnöke –, a lónak ugyanis takarmány kell, terület híján más földjéről szerezték azt be a romák, de a szekerekkel bármit lehetett szállítani az erdőről, mezőről, szólni senki nem mert már nekik, hiszen fenyegették a területtulajdonosokat.

A csekefalviakban még mindig elevenen él a pár évvel ezelőtti események emléke. Bárkivel állunk meg a kapu előtt beszélgetni a jelenlegi állapotokról, pár szó után már a múlt történéseit mesélik, mikor már nem volt udvar, ahová be ne jártak volna lopni, vágtató lovakkal szekereztek, zörgettek végig a romák az utcákon, hogy már a kisgyerekeket is féltek kiengedni a falubeliek a kapuk elé játszani. Hogy lovaik nincsenek, nagyon jó – ebben minden magyar véleménye megegyezik.

– A legnagyobb baj az, hogy segélyt adnak nekik – véli az egyik asszony, aki a cigánytelep felé vezető utcában lakik.

Szomszédjai is bólogatnak: a segélyosztás napján rácsszámra hordják a sört a romák, isznak, dorbézolnak, olyankor nehéz velük az élet.

– Mikor nincs pénzük, gond sincs velük – erősíti meg egy másik asszony.

Segítség!

A falu szélén lévő cigánytelepen meglepő a tisztaság. Nincs a putrik, házak között felhalmozott szemét, nem terjeng orrfacsaró bűz, nincsenek szétdobált használati tárgyak, rend honol mindenfelé, amerre néz az ember. (Mint később megtudjuk, ebben is oroszlánrésze van Vasinak.) Fiatal férfi lép ki a kapun, és ugyanazt mondja, mint a magyarok a faluban: csend van, nincs semmi bajuk. Csak a szokásos: nincs miből élni. Így nyáron a gomba, az erdei gyümölcs jelenti a jövedelemforrást – a közbirtokossági elnöktől tudjuk, ezek gyűjtésére a romák nem kértek engedélyt, ennek ellenére nem háborgatják őket, hadd dolgozzanak és keressenek pénzt –, télen pedig seprűt kötnek, azt adják el. De hogy rosszabbul élnek, mint a két évvel ezelőtti konfliktus előtt, azt határozottan állítják. Hogy miért, ha ilyen jó békében megvannak?
– Hát mert nincs lovunk, nagysága! – hangzott a válasz.
Purdék gyűrűje vesz körül pár perc alatt.

– Mind iskolába, óvodába járnak – mondja a fiatalember, akinek saját gyermekei, de a szomszédoké is ott vannak már, és arról érdeklődnek, hogy „mit segít nekünk, naccsága?” Arra a kérdésre, miben segíthetnék én, már nincs válasz. Egyébként ez a „segítés” visszatérő motívumként majd mindenik, romával folytatott beszélgetés során elhangzott. Volt, aki azt fájlalta, hogy nemrégiben arra járó újságírók ruhát ígértek segítségül, amit azóta se vittek, más arról beszélt, hogy rajtuk nem segít a falu vezetősége, mert nem intézik el, hogy a Caritastól megkapják az ingyenruhákat, megint másik szerint a falu népe sem segít nekik, hogy dolgozhassanak („bezzeg más falukban hívják a cigányokat napszámra a népek”).

Az, hogy 10 lejért gombát vettem egy fiatalasszonytól, nem minősült segítségnek. Erre akkor jöttem rá, mikor a gomba árának kifizetése után a négy gyermek közül a három nagyobbnak egy-egy fagyiravalót is nyomtam a kezébe, mire az alig kétéves pöttöm, jól begyakorolt mozdulattal felém nyújtotta a markát. Neki is adtam, mire az anyja, aki a kapuig kísért, búcsúzóul utánam szólt: aztán segítsen valamivel, nagysága.

Vasi, a rendfenntartó

Furcsa jelenség, hogy akár romával, akár magyarral beszél az ember Csíkcsekefalván, pár mondat után elhangzik Vasi neve. Többnyire olyan szövegösszefüggésben, hogy „Vasi elintézte”, „Vasi rendet tart”, „Vasi megmondta”.

Vasi a rendőr, polgári nevén Creangă Vasile, akit két évvel ezelőtt, a konfliktus elcsendesedése után helyeztek Csíkszentmártonba.

– Minden faluba ilyen rendőr kellene – mondja Mátyás László.

Vasi nem beszél magyarul, tolmácsa gyakran a kilencedik osztályos fia. Mindez azonban nem akadályozza meg őt abban, hogy a faluban a törvény betűjét betartassa. Mindenkivel. A magyaroknak sem engedi ugyanis az utcán, az üzletekben való illározást, ezért néhányan orrolnak is rá. Őt viszont ez hidegen hagyja. És a falu lakosságának jó része egyetért vele.

Creangă Vasile két évvel ezelőtt feleségével és négy gyermekével költözött a faluba, egy, a közbirtokosság által megvásárolt, felújított és neki bérbe adott házba, a cigánytelep közvetlen közelében. Innen – szolgálati idején kívül is – szemmel tarthatja a telepet, pontosan tudja, ha idegen cigány érkezik a faluba, tudja, hogy kik azok a romák, akik dolgoznak, figyeli a rendbontókat, a szemetelőket, és a legkisebb kihágást sem tűri – állítják a falusiak.

Creangă Vasile ottjártunkkor is a faluban jött-ment, mind mondja, nem irodai ember ő. Hogy szeret Csekefalván élni, nem tagadja egy percig sem. Azt is tudja, hogy a lakosság is elégedett vele, szeretik. Meséli, idén negyven évet töltött, és milyen boldog volt, hogy a falusiak meghívták a negyvenéves kortárstalálkozóra. Tudja azt is, hogy némelyek Terminátorként emlegetik őt, de ez sem zavarja.

– Szorosan kell tartani a gyeplőt, ha az ember csendet és törvénytiszteletet akar – mondja a nagydarab egyenruhás.

Meséli, hogy a rendőrség átszervezése miatt sokan aggódnak, hogy elmegy a faluból.

– Nem fogok elmenni – mondja. – De ezt ne nekem köszönjék, hanem a feleségemnek, mert ha ő nem tudott volna ide beilleszkedni, mennünk kellene.

Csend, nyugalom és törvénytisztelet

Csíkszentmártonban – bár az elszenvedett atrocitások nyomai még elevenek mind a magyarok, mind a cigányok emlékezetében, nem érezhető a két évvel ezelőtti feszültség. A magyarok nyugodtak, mert nem kell tartaniuk a garázdálkodóktól, nem érzik úgy, hogy a törvényesség őrei, szemet húnyva az őket érő sorozatos atrocitások felett, magukra hagyták a lakosságot. S a cigányok nyugodtak, mert nem háborgatják őket, gombásznak, áfonyát szednek és eladják, biztonságban érzik magukat. Azt mondják, akik két évvel ezelőtt elmenekültek a faluból, mind visszatértek, így a körülbelül 200 fős kolónia teljes, hiányzó csak a néhány Magyarországon dolgozó személy. A többiek pedig – bár a lovaikat fájlalják, és mind kiderült a jelenleginél több segítséget szívesen vennének – köszönik, jól vannak. Csak búsulják, hogy jön a tél, tűzifa kell, élelem kell, segítség pedig nincs.

Munka?

– Dolgoznánk mi, nagysága, csak nem hív senki!
– Hát szóltak-e valakinek, hogy dolgoznának, és nincs-e valami maguknak való munka?
– Nem szóltunk, nagysága, mert nem hívtak!

Forró-Erős Gyöngyi/ Hargita Népe

erdely.ma

This entry was posted on 2011. szeptember 2. péntek at 00:07 and is filed under Közbiztonság, Nemzeti és etnikai kisebbségek. Valamennyi hozzászólás követhető az RSS 2.0 hírcsatornán keresztül. Hozzá lehet szólni, vagy küldhető visszajelzés a saját oldalról.