Csepel.info

Kövér László: a Gyurcsány-féle vad, úri tatárok szétdúlták az országot

Magyar Hírlap

Magyarország megújításáról és újjászervezésének fontosságáról beszéltek kormánypárti politikusok az augusztus huszadikai ünnep alkalmából.

„A feladat a magyarok számára a 21. században is az, hogy megteremtsék az egységet, előhívják az erős magyar állam eszményét” – fogalmazott Kövér László, az Országgyűlés elnöke a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Abaújszántón tartott szombat esti ünnepségen. Mint mondta, a magyar állam nemcsak attól volt erős, hogy nagy területeket ölelt át, hanem mert örök eszményként több mint egy ezer éven keresztül ott lebegett a magasban.

„Nekünk most a tatárjárás utáni újjáépítés a feladatunk” – a fideszes politikus ezt már a Fidelitas.hu oldalon az ünnep alkalmából megjelent interjúban mondta, hozzátéve, hogy a „Gyurcsány-féle vad, úri tatárok” szétdúlták és módszeresen kifosztották az országot. Kövér László szerint mindaz, ami most zajlik, a magyar államiság új korszakának az alapvetése.

Navracsics Tibor szombati, veszprémi ünnepi beszédében meghatározó döntésnek nevezte, hogy István király a kereszténységet választotta, és elkötelezte Magyarországot a nyugati kultúra mellett. A miniszterelnök-helyettes kifejtette, hazánk helyét mindig a Nyugat-Európához kötődés jelölte ki, „ez Szent István öröksége”. Szerinte a magyarságot a legnehezebb időkben is az tartotta meg, hogy volt egy mély hit a magyar nemzetben, amely szerint a magyar nemzetnek küldetése van, és ez a küldetés a Kárpát-medencéhez kötődik. Rámutatott, hogy a magyarok az évszázadok során sok országgal, sok néppel vívtak háborút, de „soha nem háborúztak a horvátokkal, a csehekkel, a szlovákokkal”, hanem Trianonig a Kárpát-medence népeivel békésen egymás mellett tudtak élni.

Kósa Lajos, a Fidesz ügyvezető alelnöke Debrecenben arról beszélt, hogy hittel, kitartással, munkával az országot újjá lehet építeni, fel lehet virágoztatni. A város polgármestere úgy fogalmazott, a magyar nép története igazi sikertörténet, amelyet Szent István király a magyar keresztény állam létrehozásával alapozott meg.

Lázár János szerint a gyökeres, az egyéni életet, a közösség jövőjét érintő „nagybetűs változás” fogalma jellemezte a Szent István-i időket. A Fidesz frakcióvezetője, Hódmezővásárhely polgármestere a város augusztus 20-i ünnepségén kifejtette, kell egy igazodási pont, mely István király idejében a kereszténység volt. Lázár szerint a kereszténység tanításának erkölcsi alapértékei napjainkban is igazodási pontként szolgálnak.

„Augusztus huszadika együvé tartozásunk tudatosításának évről évre visszatérő megerősítése” – mondta Hoffmann Rózsa oktatási államtitkár Tatán. Az ünnepi megemlékezés szónokaként a KDNP-s politikus felidézte: Szent István az uralkodóház sorskérdésein túllátva, prófétai lélekkel ajánlotta az országot a Szűzanya oltalmába. Ezzel szerinte a nálunk éppen csak meggyökerező római katolikus egyház híveinek régi-új istenanya iránti szeretetéhségét is kielégítette. „Azóta Magyarország, legyen bármekkora, Regnum Marianum, Mária országa” – jelentette ki. Hoffmann Rózsa beszédének végén köszönetet mondott azért a bizalomért, amely szavazatok formájában járult hozzá „a nemzet felemelkedését szolgáló erők” kétharmados parlamenti többségéhez.

Közleményekben emlékezett az ellenzék

A Szent István-i örökség – pártállástól, hittől, világnézettől függetlenül – ma is mindannyiunkat kötelez Mesterházy Attila szerint. Az MSZP elnöke az ünnep alkalmából az MTI-nek küldött közleményében azt írta: ahogy István király idején, úgy ma is fontos változások előtt áll Európa, égető gazdasági és szociális kérdésekre kell új és hatékony válaszokat találni. A pártelnök szerint a kormányváltás óta eltelt csaknem másfél év „kiábrándító eredménytelensége” után Magyarország végre igazi válaszokra vár. Az LMP az akarnokság politikai kultúrája helyett Szent István ünnepén a valódi nemzeti együttműködés politikai kultúráját kérte számon közleményében az ország újjászervezését hirdető kormányon. (MH)

Forrás: Magyarhirlap.hu

Interjú Kövér Lászlóval, a Magyar Országgyűlés elnökével

Augusztus 20. Magyarország állami ünnepe, melynek kapcsán Ágh Péter, a Fidelitas elnöke Kövér Lászlót, a Magyar Országgyűlés elnökét kérte fel arra, hogy válaszoljon a Fidelitas.hu kérdéseire. A Szent István ünnepe alkalmából készült beszélgetésben szó esett az eddig megtett út értékeléséről, magyarság esélyeiről és a fiatalok helyzetéről, a határon túli magyarok választójogáról, autonómiáról és a családokról, valamint a Parlament munkájáról.

– Tavaly augusztus 20-án Nyíregyházán azt mondta, hogy a választásokon látott összefogás olyan győzelemhez vezetett, ami lehetőséget teremt az újrakezdésre, mely lehetővé teszi, hogy az új Országgyűlés visszavezesse a nemzetet az ezeréves útra. Hol tart a visszavezetés?

– Bár akkor sem tűnt túl optimistának részemről ez a megfogalmazás, ez az út göröngyösebbnek és nehezebbnek tűnik még ahhoz képest is, amit akkor gondoltam. Nem csak azért, mert akkor még csak nagy vonalakban tudtuk felmérni, hogy mi az az örökség, amit kapunk, közben az is kiderült, hogy a világgazdasági körülmények sem lesznek olyanok – itt az aktuális e heti gazdasági hírekre is utalnék -,amelyek okvetlenül kedvező feltételeket támasztanak mindazokhoz a történelmi feladatokhoz, amelyek a mostani kormány előtt állnak. A Fidesz-KDNP kormányzat elmúlt egy esztendejéről elmondható, hogy rengeteg, a magyar jövőt meghatározó lépést, rendszerváltás értékű kezdeményezést tett, köztük szimbolikus erejűeket is. A Nemzeti Összetartozásról szóló törvény, az egyszerűsített honosítási eljárásról szóló törvény vagy az új Alaptörvény ugyanakkor nem nevezhető csupán szimbolikus jelentőségű ügynek, mert hosszú távon ezeknek igenis konkrét, gyakorlati konzekvenciái lesznek. Mindazonáltal nyilvánvaló, hogy a nyolcmillió felnőtt magyar választópolgárt elsősorban a napi konkrét egzisztenciális gondjaik, illetve a kilábalás perspektívái érdeklik. Ez érthető, ezért a politikának ehhez kell alkalmazkodnia. E tekintetben sem magunkat, sem a választókat nem kecsegtethetjük azzal, hogy sokkal könnyebb év vár ránk, mint amilyenen túl vagyunk.

– Szintén egy éve mondta, hogy a szocialista kormányok mindenben a Szent István-i tanítással ellentétesen cselekedtek, s nyolc év alatt tetszhalott állapotba döntötték az országot. A Fidesz mennyire tudta továbbvinni Szent István örökségét?

– Szent Istvánt országépítőként tartjuk számon a történelmünkben, ehhez képest a neobolsevisták – értem ezalatt a Horn Gyula nemzedéke utáni posztkommunista, ún. baloldali politikai generációt – országvesztő, országromboló tevékenységet folytattak, szemben mondjuk politikai örökhagyóik generációjával, akik a maguk értékrendje alapján, a maguk hasznára próbálták működtetni az államot, de valamilyen államrezon még létezett a fejükben. Gyurcsány Ferenc és társulata egész egyszerűen magát az államot verte szét, züllesztette le – szerintem tudatosan – a titkosszolgálatoktól a hadseregen, rendőrségen, az oktatáson, egészségügyön, a közlekedési infrastruktúrán át az állami adminisztrációig, és juttatta gyakorlatilag a működésképtelenség határára. Mert mennél zavarosabb a helyzet, mennél kevesebb ellenőrző és befolyásoló lehetősége van a demokrácia szabályai szerint a választópolgároknak, annál jobb azoknak az informális, elsősorban gazdasági és pénzügyi hatalmaknak a helyzete, akiket ők képviselnek az országban. Egy másik történelmi párhuzamot használva: nekünk most nagyjából a tatárjárás utáni újjáépítés a feladatunk, mivel a Gyurcsány-féle „vad, úri tatárok” szétdúlták és módszeresen kifosztották az országot. Az akkori és a mai történelmi helyzet párhuzamai közül a demográfiai állapotokat se felejtsük ki. Remélem, hogy leszünk annyira bölcsek és leszünk annyira sikeresek, mint amennyire IV. Béla és az ő kortársai voltak.

– A kormányváltás óta eltelt kicsit több mint egy év alatt 266 törvényt és 172 országgyűlési határozatot fogadott el az országgyűlés, mely jelentősen felülmúlja a korábbi kormányok első éves teljesítményét. Mitől lehet az, hogy az emberek mindebből keveset érzékelnek? Mit gondol a kormányzás külföldi visszhangjairól?

– A törvényhozás tempóját nem mi diktáltuk. Nem Lázár János frakcióvezetőként, s nem Orbán Viktor miniszterelnökként, hanem a helyzet diktálta. A válságkezelés, az ország átalakításának immár elodázhatatlan kényszere és a menet közben felvetődött aktuális problémák – melyeket gyakorlatilag tűzoltójelleggel kellett megoldani – diktálták ezt a törvényhozási tempót. Boldogok azok az országok, amelyek megengedhetik maguknak, hogy egy nagyobb jelentőségű törvényen éveken keresztül vitatkozzon az országgyűlés, és még adott esetben további éveket vegyen igénybe, mire hatályba léptetik. Magyarország nem ilyen,az elmúlt húsz évben sem volt ilyen, és még egy darabig nem is lesz, de mindaz, ami most zajlik – és így az Alaptörvényre is jó, hogy utalhatunk – , az a magyar államiság új korszakának az alapvetése. Ebbe beletartozik az új Alaptörvény kapcsán elfogadandó sarkalatos törvények sora, amelyek egyik része a politikai intézményrendszer reformjáról, annak a kisebb-nagyobb jelentőségű átalakításáról, a másik része pedig az új gazdasági rendszer felépítéséről szól majd. Ehhez képest egy újabb nagy jelentőségű törvényhozási csomag lesz majd a Széll Kálmán terv végrehajtása, a gazdasági élet átalakítása. Az embereket nem általában véve érdekli a politika és a törvényhozás. Az országgyűlés tekintélyvesztése azért van, mert az emberek úgy gondolják, hogy minden, ami velük kapcsolatban történik, ami rajtuk lecsapódik, az valahol a politikából ered. S mivel az országgyűlés a politika legfontosabb intézménye az emberek szemében, ezért aztán ekként általánosan minősítik a képviselők munkáját. Az országgyűlésnek mindenekelőtt jó törvényeket kell alkotni, amelyek hosszabb távra is megalapozzák az ország felemelkedését, legalábbis megteremtik hozzá a kereteket. A választók akkor lesznek elégedettek, ha úgy érzik, van esély rá, hogy az életük napról napra könnyebb és valamelyest reménytelibb lesz, függetlenül attól, hogy ezek a törvények ténylegesen milyen közvetlen  összefüggést mutatnak az életükkel. Ma sajnos az a helyzet, hogy a külső körülmények, a világgazdasági folyamatok legalább olyan erős befolyást gyakorolnak a mindennapjaikra, mint az országgyűlés tevékenysége. A külföld véleménye pedig annyiban veendő számításba, amennyiben ennek belpolitikai következményei lehetnek. Nekünk a saját utunkat kell járni, természetesen tiszteletben tartva mindazokat a szabályokat, amelyeket a nemzetközi érintkezésekben figyelembe kell venni.

– A kormányváltás óta sok változás történt a nemzetpolitikában. Elnök Úr köztudottan szívén viseli a határon túli magyarok sorsát. Hogy értékeli ezeket a változásokat, van-e még tennivaló ezen a téren?

– Ezek a változások akkor lettek volna igazán hatásosak, hanem most, hanem tíz, tizenöt vagy akár húsz évvel ezelőtt történtek volna meg. Azok az évek, amelyeket elvesztegettünk –  mondjuk azért, mert az elmúlt húsz évből tizenkét évben egy nemzettagadó ún. balliberális kormányzás dúlt Magyarországon, s a nemzetpolitikát is ez határozta meg -, nem hozhatók vissza. Generációk nőttek fel, december 5-e sem tehető semmissé. Ott egy új korszak kezdődött a magyar nemzet életében, szétporladni látszott a nemzeti egység korábbi mítosza, az összetartozás, amit Trianon óta generációk hagyományoztak át egymásra. Tehát ha úgy tetszik, azok a lépések, amiket mi meg tudtunk tenni a kétharmados felhatalmazással, azok igazából a menthető mentéséről szólnak. Nem becsülöm le ezek jelentőségét, sőt aláhúznám, s büszke is vagyok, hogy ezek előkészítésében és a törvényalkotásban személyesen is részt vehettem. De szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy a munka nehezebb része még ezután vár ránk. Azoknak a szálaknak összebogozása, megerősítése a feladatunk, amelyet az idő önmagában is elvékonyít, szétfoszlani enged, nem is beszélve arról, hogy az utódállamok politikai elitje szándékosan próbálja ezeket széttépni, elszakítani. Ebbe a körbe azok a kollaboráns politikai erők is beletartoznak, akik magyarnak adják ki magukat, de valójában nem a magyarokat képviselik az adott állam politikai döntéshozatalában, hanem fordítva, a többségi politikai elit érdekeit próbálják érvényesíteni a saját maguk által vezetett közösségeken belül. Rengeteg aprólékos teendő vár ránk, s nem csak a kulturális kapcsolatok erősítésében, az iskoláztatási támogatásban, a diákutaztatásban, hanem a gazdaság területén is. Ha majd megerősödik a magyar gazdaság, ha akkor – mint 2002-ben remélhető volt – jó értelemben véve ismét képes lesz az expanzióra, a gazdasági vállalkozások közötti kapcsolatok szálainak sokaságával is összefűzni nem csak a magyar nemzetet, hanem azt a tágabb régiót, a Kárpát-medencét, vagy Kelet-Közép-Európát is, aminek mi egyébként a részesei vagyunk. Ebből a régióból sem mi sem más ráció nem tud kihasítani egy etnikai értelemben homogén territóriumot – még ha néhányaknak ez lenne az álma, akkor sem. Olyan mértékben vagyunk itt egymásra utalva és összekeverve ebben a térségben – magyarok, románok, szerbek, szlovákok és mások -, hogy igazából csak egy tágabb összefüggésrendszerben tudjuk elképzelni a saját jövőnket. A magyar nemzetpolitika akkor lesz sikeres, ha egyrészről képes lesz a határok feletti nemzetegyesítést véghezvinni, másrészről pedig képes lesz az utódállamok politikai elitjeivel is elfogadtatni a felismerést, hogy nem egymás potenciális ellenségei vagyunk, hanem bizonyos külső kihívásokhoz képest egymás potenciális szövetségesei kell legyünk.

– A határon túli magyarok kapcsán az elmúlt időszakban két fontosabb kérdés is napirenden volt: az egyik a választójog, a másik az autonómia kérdése.

– A választójog kapcsán egy újabb diszkriminációt szeretnénk megszüntetni azon diszkrimináció felszámolása után, ami korábban a Kárpát-medencében a saját szülőföldjén, de más államok területén élő magyar embereket sújtotta az állampolgárság megszerzése tekintetében. Itt most azt szeretnénk elérni, hogy ne legyen különbség állampolgár és állampolgár között aszerint, hogy éppen hol él. Az állampolgárság együtt kell, hogy járjon a szavazati joggal – az én, a mi értelmezésünk szerint. Hozzáteszem, hogy sok kérdés – s ez is ezek közé tartozik -, amelyekről mi újszerű felismerésként, vagy végre megvalósítható régi tervként beszélünk, csak nálunk újszerűek és csak nálunk megoldatlanok. Ha szétnézünk itt a Kárpát-medencében, az utódállamok körében, akkor azt láthatjuk, hogy mindenhol megoldották ezeket a problémákat, ezek csak nálunk halasztódtak húsz évet, a korábban említett okokból fakadóan. A választójogi reform keretében mi is túl fogunk jutni ezen. Én ezt félig-meddig a szimbolikusügyek közé sorolom. Nem gondolom, hogy ennek a választójogi módosításnak az eredményeképpen hatalmas számban lesznek majd nem Magyarországon élő szavazók. Még az állampolgárságot megszerzők sem lesznek túlságosan sokan mire lejár ez a négy éves ciklus, nem beszélve a választási hajlandóságról, illetve a technikai nehézségekről. Amíg nekünk kétszáz métert kell megtennünk a legközelebbi szavazófülkéig, addig például egy erdélyi állampolgárnak lehet, hogy kétszáz kilométert kellene autóznia azért, hogy leadhassa a voksát, s nem biztos, hogy ezt mindenki vállalná. Meglátásom szerint a nemzet közös ügyeibe való beleszólás lehetőségének megnyitása sokkal inkább az összetartozást fogja erősíteni, komolybefolyást gyakoroljon a választási eredményekre. Ez a szimbolikus lépés egy újabb fal lebontását jelenti, amit az  elmúlt kilencven évben a magyar nemzetkülönböző közösségei közé emeltek.

Az autonómia pedig szerintem a megmaradásunk egyetlen záloga. Azért vagyok nagyon rossz véleménnyel a kárpát-medencei magyar politikai elitteljesítményéről – beleértve persze magunkat is, de beleértve a felvidéki, a délvidéki, az erdélyi politikai közösségek vezetőit is -, mert húsz esztendő alatt alig tett valamit annak érdekében, hogy az autonómia törekvéseket sikerre vigye. Nemhogy a gyakorlati megvalósulásban nem történt semmi – leszámítva azt a gyengécske változatot, amit most Szerbiában törvénybe iktattak, aminek persze örülni kell – , hanem még a tekintetben sem történt sok minden, hogy legalább az utódállamokban rekedt magyar közösségek politikai vezetői el tudtak volna fogadni egy közös platformot arról, hogy mit tekintenek autonómiának, milyen olyan konkrét tételes céljaik, követeléseik, igényeik vannak a saját államukkal szemben, amely követeléseket, igényeket a magyar állam a nemzetközi porondokon támogatni tudna annak érdekében, hogy egyenrangú állampolgárként létezhessenek a magyar emberek Szlovákiában, Romániában vagy a többi utódállamban. Nem egy esetben ennek ellenkezője történt: jószándékú, nemzeti elkötelezettségű magyarországi politikusok imitt – amott tett megnyilvánulásai kapcsán – képletesen szólva – állandóan a hátunk mögé kellett nézni, hogy a mi határon túli magyar politikusaink itt-ott-amott nem denunciálnak-e bennünket nyíltan vagy éppenséggel suttyomban. Azt gondolom, hogy ennek véget kell vetni. A még nem ismert demográfiai adatok – amiket a még be nem fejezett felmérések fognak majd produkálni hamarosan -, ha lehet hinni a pesszimista előrejelzéseknek, akkor újabb drámai, felgyorsuló üteműnek tűnő népességfogyást fognak prognosztizálni a magyar közösségek köreiben. Én nagyon nagy tisztelettel hallgatom – mondjuk – az RMDSZ-es vezetőknek a sikerjelentéseit arról, hogy húsz év alatt mekkora eredményeket értek el a magyar közösség érdekeinek érvényesítése szempontjából, csak közben az anekdotabeli Pyrrhus király mondása jut az eszembe: sok ilyen „sikeres” húsz esztendő és elfogynak a magyarok a Kárpát-medence különböző tájain. Tehát kicsit össze kellene szednünk magunkat, mert lenne mit bepótolni az elmúlt húsz év mulasztásait illetően.

– A népességfogyás nemcsak a határon túl élő magyarokra, hanem az anyaországra is jellemző,Magyarország lakossága már 10 millió fő alá csökkent. Elnök Úr egy nyári konferencián azt mondta, hogy újra meg újra pozitív példákat kell felmutatni a fiataloknak, hogy lássák: lehet és érdemes családban gondolkodni. Egy új, erős, családban és gyermekekben gondolkodó Magyarországon milyen szerep jut a fiataloknak?

– Mindenekelőtt a helytállás. Nem irigylem a saját gyermekeim generációját, mert bár mi a kommunizmusban nőttünk fel és váltunk felnőtté, s az életünknek egy igen szép és komoly jelentőségű szakasza arra az időszakra esett, amikor részt vettünk ennek a rendszernek a lebontásában, de a mi gyermekeink –  akik akkor születtek,amikor a Fidesz –, sok tekintetben nehezebb körülmények között lesznek kénytelenek elkezdeni a felnőtt életüket, mint ami
nekünk osztályrészül jutott, s amivel mi teljes egészében elégedetlenek voltunk. Lelki értelemben mégannyiban is nehezebb, hogy azért olyan nagyon nekünk nem volt hová menni. Az, hogy külföldre menjünk – az egy-két kalandvágyó embert leszámítva, aki úgymond disszidált az országból -, nem vetődött fel. Evidens volt, hogy helyt kell állni, mert nincs is hová menni, meg nincs is választás, ezért ott kell változtatni, ahol éppen vagyunk – a szüleink is ezt tették. Most, sajnálatos módon – minden rosszban van valami jó és minden jóban van valami rossz – az, hogy a világ nyitottá vált, szabaddá vált a mozgás, a munkavállalás, a tanulás,a kisebb ellenállás irányába löki a fiatal generációkat. Nem csak Magyarországon-, Litvániában éppúgy, mint Romániában, tehát az egész volt szocialista táboron belül, s ez egy hosszú távú katasztrófával fenyeget bennünket Nem elég, hogy a demográfia alapfolyamatai is felgyorsuló népességfogyást mutatnak, még az egyébként egyre kisebb számban megszületettek közül is egyre nagyobb számban hagyják el a szülőföldjüket, a saját hazájukat, a saját közösségüket. Leginkább pedig nyilván azok mennek el, akiknek van máshol értékesíthető szaktudása, legyen szó egy bádogos szakmunkásról vagy egy orvosról. Ha nem tudunk ennek gátat szabni -, és meggyőződésem, hogy pusztán anyagi eszközökkel rövid távon biztosan nem tudunk, hiszen rövid időn belül biztosan nem fogjuk tudni versenyképessé tenni a magyarországi orvosok fizetését az írországi, a norvégiai vagy a németországi fizetésekhez képest -, akkor feltehető az a költői kérdés, hogy ha egyszer majd kedvezőbb világgazdasági körülmények között újra emelkedő pályára állhatna Magyarország, és belátható időn belül perspektivikusan újra gyarapodó nemzet lehetnénk, akkor vajon kik lesznek azok, akik azt a munkát elvégzik, hogy ezeket a lehetőségeket valóra is váltsák? Hol lesznek azok a szakmunkások, akik dolgoznának, hol lesznek azok a vállalkozók, akik sikeres vállalkozásokat alapíthatnának Magyarországon, hol lesznek az orvosok, hol lesznek azok a tanárok, akik a felnövekvő gyermekeket versenyképes tudással felruháznák, s a sort még lehetne folytatni. Van egy olyan pontja az örvénylésnek, ahol már nincs elegendő erő ahhoz, hogy az ember a felszínre rúgja magát a lehúzó erőkkel szemben, s Magyarország és az egész volt szocialista tábor nagyon közel van ehhez a ponthoz. Ha a mi generációnk -, szülők, tanárok, mintaadó értelmiségiek- nem tudja ezt a most növekvő fiatalokban tudatosítani, nem tudja a közösségi felelősségérzetet felkelteni és megerősíteni legalább a fiatal generációk mintaadó elitjében, akkor nagyon nagy baj készül, még annál is nagyobb, mint ami egyébként elsőre látszik.

– A Mihalovics Péter miniszteri biztos által koordinált Új Nemzedék Jövőjéért program kapcsán is megfogalmazódott, hogy a fiatalokat ismét be kell vonni a közügyekbe, mert így talán elkötelezettebbek lesznek mind a hazájuk, mind a munkájuk, mind a családjuk, mind a közösségük iránt.

– Én még ennél is visszább lépnék eggyel. Az a meggyőződésem, hogy nincs nemzet iránti felelősség anélkül, hogy valaki ne érezzen felelősséget a saját családja iránt, és nincs a saját családja iránti felelősségérzet senkiben, hogyha magáért nem érez felelősséget. Ez nem magyar probléma, de mi talán rosszabb helyzetben vagyunk, mint más szerencsésebb nációk, hiszen az embereknek a saját maguk iránti felelősségérzete is vészesen elgyengült. Ha az alkoholizmus, a kábítószer-fogyasztás, a dohányzás, vagy bármely olyan más mutatót nézzük, ami arról szól, hogy mennyire becsüli meg az ember a Jóistentől kapott életét, testi egészségét, mennyire próbál arra vigyázni, s mennyire viszonyul ehhez felelőtlenül, akkor már az alapvető problémánál járunk. Először azt kellene elfogadni, hogy felelősek vagyunk magunkért. Csak az tudja értékelni a gyermekei életét, aki a sajátjának az értékével is tisztában van. Aki a sajátját sem becsüli, az nem nagyon vágyik arra, hogy ezt az életet továbbadja másnak és annak a fölnevelésében érezze kiteljesedve a saját létének az értelmét. Miként az sem, aki csak a pillanatnak és önmagának él: „Hiába fürdeted önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat…” Tehát egy nagyon összetett feladat vár mindannyiunkra, a médiától kezdve az egyházakon keresztül a véleményalkotó, véleményformáló értelmiségen át azon ifjúsági közösségekig, mint amilyen a Fidelitas, amelynek vállalt célja, hogy orientálja, befolyásolja a saját generációját, azt a részt is, amelyik egyébként a közélet iránt sohasem fog az átlaghoz képest nagyobb mértékben érdeklődni.

Forrás: Béres Árpád, Fidelitas.hu

This entry was posted on 2011. augusztus 22. hétfő at 11:17 and is filed under Ünnepek, Pártok, Vélemény. Valamennyi hozzászólás követhető az RSS 2.0 hírcsatornán keresztül. Hozzá lehet szólni, vagy küldhető visszajelzés a saját oldalról.