Csepel.info

Az elmaradt számonkérésre vár a TV2 sztárja

Heti Válasz

“Ma kommunistát játszom, holnap nácit, délelőtt pedig próbálok egy szerepet, ami egy gerinctelen senkiről szól.

Csak mi, színészek tehetjük meg azt, hogy időről időre más maszkot viselünk – és azt is csak a színpadon!” – kárhoztatja az MDF elnökét Ernyey Béla, akit legutóbb a TV2 főzőműsorában láthattunk, de most feltárja politikai vonzalmait is.

– Az nem hír, hogy Ernyey Bélát izgalomba hozza egy hölgy. Kémeink azonban jelentették, hogy most Dávid Ibolya gyakorolt hatást önre – nem a szokott értelemben.

– A hír igaz. Életemben ritkán fordult elő, hogy kitérő választ kapjak egy nőtől, ám minap az egyik tévéműsort nézve mégis előállt ez a helyzet. Pedig milyen egyszerű lett volna igennel vagy nemmel válaszolni arra a riporteri kérdésre: adott esetben visszalépnek-e az MSZP javára? Erre jött a felelet, amely ugyanúgy nem volt válasz, ahogy annak idején az én kérdéseimre sem válaszolt az MDF elnöke.

– Ön is próbálta interjúvolni?

– Igen. Jó nyolc éve volt egy beszélgetős műsorom a Magyar Televízióban. Hölgyválasz volt a címe, több mint három évig ment. Színésznőtől politikusig, balerinától háziasszonyig sok vendéget kérdeztem az életéről. Olyasmik érdekeltek, amit a közönség nem tudhat róluk. Dávid Ibolyától például azt, hogy ha nyaral, kétrészesben napozik-e, és hogy milyen típusú könnyűzenét hallgat? Válaszai általában így kezdődtek: “Engem az antalli örökség arra predesztinál, hogy…” Aztán akármit kérdeztem már, mindig ez volt a válasz. Az antalli örökség. A szerkesztőkkel sokat törtük a fejünket, végül úgy döntöttünk, kihagyjuk a beszélgetés legnagyobb részét. Amikor nemrég néztem az említett tévéműsort, déja vu-érzésem volt: ugyanaz a semmitmondás, a válaszok megkerülése. Csak egy dolog volt más: már nem volt fontos az antalli örökség.

– A politikus már csak ilyen. De önt miért is érdekli az antalli örökség sorsa?

– Több okból is. Elsősorban azért, mert négy éven át Antall József tanítványa voltam a Toldy Ferenc Gimnáziumban, s volt egy pillanat, amely közelebb vitt hozzá az átlagos tanár-diák viszonynál. 1957. október 23-án, a forradalom első évfordulóján.

– Részt vett a forradalomban?

– Nem. Kint voltam az utcán, mint minden vári gyerek, nagyanyám azonban nem engedte, hogy 14 éves fejjel nagyon belekeveredjek az eseményekbe. Egy évvel később azonban furcsa kis ellenállás alakult ki az iskolában, amely egyébként tele volt magamfajtával: deklasszáltak, osztályidegenek, máshonnan kirúgott paptanárok. Mindenesetre az évfordulón harsány csasztuska szólt az iskolarádióból, csupa vidámság, muzsika – Cihika elvtárs, az orosz igazgató tette a dolgát. A nagyszünetben Antall József vezetésével, három diáktársam segítségével elvagdaltuk az iskolarádió kábeleit. Néma lett az épület. Antallt is, minket is felfüggesztettek három hónapra, aztán amikor – minthogy bizonyítani nem sikerült semmit – visszavettek, odajött hozzánk, és azt mondta: fiúk, tegeződjünk össze.

Ez óriási dolognak számított akkoriban egy tanártól. Később is megmaradt a jó kapcsolat. Én 1973-ban elszerződtem Bécsbe, de osztálytalálkozókon továbbra is találkoztunk. Amikor miniszterelnökké választották, küldtem neki egy euforikus táviratot Münchenből, s egyszer még sikerült beszélnem vele hivatali ideje alatt is.

– Hogyhogy eddig nem verte nagydobra az antalli örökség fontosságát? Itthon legfeljebb a bonvivánimázs képviselőjeként láthatjuk bulvárműsorokban.

– Bár sohasem játszottam operettben, szeretnék sok olyan bonvivánt látni magyar bulvárműsorokban, akit az év sztárjának választottak Németországban, aki megkapta az osztrák kritikusok díját. Vagy aki Marlene Dietrich utolsó filmjében volt a művésznő partnere, olyan világsztárokkal játszott együtt, mint David Bowie, Britt Eklund és David McCallum, vagy olyan zseni rendezte, mint az amerikai Bob Fosse. Itthon keveset tudnak a kinti karrieremről, ezért viselem el mosolyogva az ön által is erőltetett “bonvivánimázst”. Ha általa jutok lehetőségekhez, ám legyen. A televíziós szórakoztatás mai műfajai pedig Nyugatról érkeztek, abból a világból, amelynek én már a hetvenes évek óta része vagyok. De térjünk vissza a politikához: bár az évek során rengeteg dolog változott meg körülöttem, az én értékrendem gyerekkorom óta változatlan. Az a nagypolgári miliő, amelyből jöttem, az otthonról hozott tartás és hit, ami a mai napig elkísér, 1990-ben is arra predesztinált, hogy az MDF-ben lássam a magyar megújulás egyetlen zálogát. Az én nemzedékem óriási reményeket fűzött hozzájuk. Ezért is szomorú látvány, ahogy mai képviselőik meghurcolják ezt a három betűt, megpróbálják “ideiglenesen feladni identitásukat”, és a túlélés érdekében összebújnának még az ősellenséggel is, ha kell.

– Hogyan kell elképzelni a nagypolgári miliőt a kommunizmusban?

– Úgy, hogy miután a nagy lakásba három munkáscsaládot költöztettek be “társbérlőként”, és a zongorát a család már rég elcserélte szalonnára, hajnali háromkor felteszik őket egy teherautóra, és néhány óra múlva egy alföldi faluban találják magukat. Onnan indul az élet, de nem nulláról – hanem mínusz 300-ról. Így kell elképzelni. És úgy is, hogy bár apám a Ludovika után franciául végezte a jogot és angolul lett közgazdász, engem az ötvenes években titokban járattak hittanra, és úgy nőttem fel, hogy sohasem láttam narancsot. Nagyanyámnak viszont volt egy alapmondata: ezeknek nem döglünk meg. És nem is tettük. De nem szeretem ezt a fajta divatos nosztalgiázást, eszem ágában sincs nagy idők tanújaként a múltba tekinteni vagy sajnáltatni magam. Mai ember vagyok. Vagy inkább holnapi.

– Ez hiúsági kérdés? Mégiscsak a hatvannyolcadikban jár.

– Sosem érdekelt a korom. Nincs bajom vele. A korral, amelyben éltem és élek – azzal sokkal inkább.

– Miért is? Önt annak idején is hagyták utazgatni.

– Ha egy kicsit jobban ismerné azt a rendszert, tudná, hogy mit jelentett ez annak idején. Évente egyszer “látogatóútlevéllel” elutazhattam Édesanyámhoz, aki Bécsben élt.

– Tehát pártvonalon nem kellett jónak lennie?

– Nem. Sem besúgni, sem másokat megfigyelni, sem a hatalomnak “szívességeket tenni” nem volt kötelező. Aki az ellenkezőjét állítja, hazudik. A főiskolán például összesen hárman nem léptünk be a KISZ-be, mégsem volt érezhető hátrányunk belőle. És bár az iskola rettegett KISZ-korifeusa – ma neves, megbecsült, díjakkal elhalmozott színész – állandóan szankciókkal fenyegetőzött, néhány karakán művésztanárt ez egyáltalán nem érdekelt. Rám például Várkonyi Zoltán már harmadévesen nagy szerepeket osztott a Vígszínházban. A rendszer legnagyobb akkori kihívása a Hanság mocsarainak lecsapolása volt. Nekünk, hármunknak azt mondták, hogy ha nem megyünk önkéntesen “csapolni”, nem játszhatunk a következő szezonban filmen vagy színházban. Így hát mentünk, pedig nekünk – a KISZ-tagokkal ellentétben – elvileg nem lett volna kötelező. Be viszont nem léptünk, mert a szabadság többet ért bárminél. Én a magam részéről soha nem akartam semmilyen szövetség része lenni, pláne nem kommunista szövetségé. Később, kilencéves vígszínházi tagságom alatt már meg sem próbáltak beléptetni egyetlen gittegyletbe sem.

– Úgy ment Nyugatra, hogy nem kellett disszidálnia. Hogy csinálta?

– Én nem hittem abban, hogy az életünkben még lesz itt igazi változás. Én csak a magam kis forradalmát akartam megvívni. Ez nem olyan őrült, Latinovits-féle önrontó forradalom volt. Nem akartam beledögleni, sem belefáradni vagy alkoholistává, éjszakázóvá, kedélybeteggé válni. Darvas Iván azt mondta egyszer, hogy úriember nem disszidál. És én igazat adtam neki. Ha disszidáltam volna, azzal a nagyanyámat tettem volna ki retorziók lehetőségének – ezt nem akartam vállalni. A háború vége óta egyébként arra, hogy egy színész egyszerűen elszerződik Nyugatra, nem volt precedens, így jogi formája sem volt ennek. Amikor eljött a bécsi színház igazgatója Pestre, megnézett néhány előadásban – köztük a Popfesztiválban, ahol énekeltem is -, és kezembe nyomott egy előszerződést. A színház kiadott egy évre, a hatóságok pedig úgy bírálták el a kérelmet, mintha cigányzenész vagy cirkuszi artista lettem volna: az Interkoncerten keresztül intézték a kiutazásomat. Bécsben aztán egymás után játszottam a címszerepeket – németül. A siker pedig messze fölülmúlta mindazt, amit álmodni mertem.

– A hírszerzésnek nem kellett jelentenie?

– Már diplomás színészként többször is megpróbáltak “meggyőzni” a volt Rudas László utcában. Még ma is előttem van Angyal elvtárs arca – nem gyönyörű nevet választott magának? -, ahogy éppen magyarázza, mennyivel könnyebb életem lenne, ha néha tennék egy kis “szívességet” nekik. Ma is úgy gondolom, hogy sokat reszkíroztam, amikor azt mondtam neki: nézze, én színész vagyok, s mint ilyen, nyilván idegbeteg. Gondoljon bele: egyszer csak berúgok és nekiállok üvöltözni az utcán, hogy besúgó vagyok… – Maga sosem iszik egy kortyot sem, Ernyey úr – mondta, aztán még sokáig nézett a szúrós szemeivel, és belátta, hogy alkalmatlan lennék a feladatra.

– A mi remek kémeink viszont jelentették azt is: még Apró Piroskának is udvarolt.

– Ez az újságírás barokkos túlzása. Találkoztunk többször, igaz, főleg házibulikon. Imádta a színházat, és be szeretett volna kerülni a művészvilágba, érezhetően el akart vegyülni a plebsszel. Mindig két ávós követte, vigyázta a lépteit. Ez nem lehetett túl kellemes egy tizenhét éves, életvidám lány számára.

– Gondolta volna, hogy tanára egykor miniszterelnök lesz, és több évtizeddel később Apró Piroska még mindig meghatározó része a közéletnek?

– Nem. Soha nem hittem volna egyiket sem. És amennyire örültem a hirtelen jött változásnak, ugyanolyan súllyal ítélem el az Antall-éra legnagyobb vétkét: hogy 1990-ben elmaradt az elszámoltatás. Ne értsen félre, semmilyen privát bajom nincs az Apró Piroskákkal. Nekem a rendszerrel van bajom. Azzal, hogy még ma is ugyanazokért jön a fekete Mercedes, akikért azelőtt. Legfeljebb generációváltás történt. Nem voltam soha véresszájú, és nem akartam senkit lámpavason látni. De igazságot kellett volna tenni. Hogy legalább a nagyanyám generációja érezhesse: nem hiába viselte el olyan sokáig az elviselhetetlent.

– Ha a Fidesz kétharmadot kapna, még akár lehetne is esély az elszámoltatásra.

– Megemelném a kalapom, ha így tennének. Habár az elsők között szerettem volna tudni, ki és mit jelentett rólam, hiába kértem ki a rólam szóló jelentéseket, s az a néhány vacak lapocska, amit kaptam, bizonyítja: mindegy, 2010-ben milyen törvény születik, ha egyszer nincsenek már meg a papírok. Pedig az Angyal elvtársak még mindig köztünk élnek. Én személy szerint a mai napig keresem az enyémet, hogy elbeszélgessek vele egy kicsit…

– Beszél a közállapotokról, közben még magyar állampolgársága sincs. Nem érez ellentmondást?

– Nem. Mert nem lázadozom, nem szervezkedek, csak a gondolataimat fogalmazom meg. Mint minden európai értelmiségi. 1990 körül volt szó róla, hogy visszaszerzem az állampolgárságot. Akkor úgy döntöttem: megnézem előbb, mi lesz itthon. És a megérzéseim nem csaltak, hiszen mindenki láthatta, amint egy szombat este lefeküdt néhány százezer kommunista, vasárnap reggel pedig kipihenten, frissen ébredt mint szociáldemokrata. Meglátja, ha bejönnek a kínaiak, ez a népség még a szemét is átoperáltatja majd… Mindig mosolygok azon, hogy ezt itthon elő lehet adni, hiszen látom, mi történt azokkal, akik megpróbálkoztak ezzel a mutatvánnyal egy valódi demokráciában, Németországban. Szóba sem álltak velük a valódi szociáldemokraták. Hogy is van ez a színházban? Ma kommunistát játszom, holnap pedig nácit, délelőtt pedig próbálok egy szerepet, ami egy gerinctelen senkiről szól. De csak mi, színészek tehetjük meg azt, hogy időről időre más maszkot viselünk – és azt is csak a színpadon! Ehhez képest néztem, ahogy a Vígszínház utolsó párttitkára először lobogó hajú MDF-magyarrá vált, négy évre rá pedig már nagy SZDSZ-esként láttam viszont. Ha ez jelenti a magyar szabadságot, akkor köszönöm, nem kérek az állampolgárságból. Az persze zavar kissé, hogy nem szavazhatok, de úgysem az útlevelében magyar az ember, hanem a szívében és a lelkében.

– Könyveket, regényeket is ír. Mégiscsak zavarja az örök szépfiú önről kialakult képe?

– Ön egy itteni képről beszél, én pedig egy másikról, és felteszem, hogy egyetlen könyvemet sem olvasta. Én egy másik világban kaptam meg azokat a díjakat, elismeréseket, amelyektől komolyan szokás venni az embert. Nem vagyok telhetetlen. Azokhoz, akikhez el akartam jutni – legyen szó egy kijelentésről, könyvről vagy játékról a színpadon -, nagyjából el is jutottam. Pontosan tudom azt is, hogy nem mindenkinek vagyok a gallérmérete, és nem mindenkinek van szüksége arra a mannára, amit én adhatok. Ám csak politikus lehet annyira őrült, hogy azt hiszi: tízmillió ember akarhatja őt és mindazt, amit kínál. Nekem sem előnyöm, sem hátrányom nincs abból, amit mondok, ma is külföldön dolgozom, pozícióba pedig sosem akartam kerülni. Ha van súlya a mondandómnak, van, ha nincs, hát nincs. Egyszerűen csak felbosszantott az a szívós, kitartó mellébeszélés, amely a nemzedékem nagy reménységének számító MDF mai politikáját jellemzi. Ennyi az egész, nem több.

Forrás: Heti Válasz

This entry was posted on 2010. február 24. szerda at 20:26 and is filed under Kultúra, Vélemény. Valamennyi hozzászólás követhető az RSS 2.0 hírcsatornán keresztül. Hozzá lehet szólni, vagy küldhető visszajelzés a saját oldalról.