Mr.Gabee, Csepel.info
Kék-piros lámpák fénye színezi az aszfaltot. Szirénák zúgnak, konvojban haladunk. Visítanak a gumik, a szívem zakatol. Csepelen egy iskolában lövések dördültek, egy embert biztosan meglőttek, érkezik rádión az üzenet. Iskolában? – Nézünk egymásra a társammal, szeme mindent elárul. Egy gyerek?
Kinézek az ablakon, elsuhannak a fák, az épületek. A fejemben is száguldoznak a gondolatok. Kemény, durva világ ez. Én választottam: bűnözőket üldözök.
Emlékszem, már óvodás koromban beszippantott az egyenruha világa. Akkor csak a színesebb részét láttam, ma már a többit is. Mégis, ha újrakezdhetném, ugyanígy választanék.
Reggelente felhúzom a bakancsom, felveszem a lövedékálló mellényt, este pedig örömmel térek haza a családomhoz, abban a tudatban, hogy ma is elkaptam egyet. Most is ez hajt.
Csikorognak a fékek, zuhanok előre és ki a gondolataimból – tíz perc se telt el, megérkezünk a helyszínre.
Egy helyi rendőrpárostól megtudjuk, hogy a biztonsági őr kezét átlőtték. Különös sérülés, a bal kézfején ment át a lövedék, a tenyere felől. Kihallgatjuk, azt mondja, hogy egy tanuló volt. Nem tudja, hogy merre ment, megigazítjuk a mellényt, és elkezdjük átvizsgálni az iskolát. Teremről – teremre járunk, egymás mögött haladva, fegyver a kezünkben. Mint a filmekben szokták. Kézjelekkel kommunikálunk. Az egyik tanári szobában döbbenetes látvány fogad minket. Rátalálunk az igazgató holttestére. Vigyázva a nyomokra óvatosan lépek tovább, a tettes még itt lehet. A tanári távolabbi sarkában egy másik testre bukkanok, pulzusa nincs. Mindkettőt fejbe lőtték. Közvetlen közelről. A tanár hátában találunk egy másik becsapódási nyomot is, talán menekülni próbált. Micsoda düh, indulat kellett ehhez egy diáktól!? Többről lehet szó, mint hogy egy rossz jegyet kapott. Rádión jelentjük: két holttest.
Haladunk tovább, emeletről emeletre, homlokomról csorog a veríték. Egymás után nyitjuk fel a termeket, elkövető sehol. Feltűnik, hogy az egyik helyiség ajtaja be van szakítva. Berúgták. Kiderül, ez a szerverszoba. Kábelek hevernek szanaszét, kitéphettek egy gépet a helyéről. Érthetetlen. Melyik az a gyerek, aki lövöldözik egy iskolában, majd rájön, hogy a kamerák rögzíthették is, ezért betör a szobába, és kiszakítja az adathordozót? Végül a teljes épületet átvizsgáljuk, szintenként hermetikusan lezárjuk. Tettes nincs. A helyszínelők kezdhetik a munkát.
Mi visszatérünk a biztonsági őrhöz, akinek a kezét ellátták az időközben kiérkező mentők. Azt mondja, hogy egy sötét kapucnis diák tette, a nevét is tudja, miután végzett az igazgatóval, dulakodni kezdtek és így kapta a lövést. Egyébként nagyon rossz tanuló volt, és kirúgták. Ugyan a gyilkos módszer, a körülmények, a szerverszoba mind azt súgták, hogy egy dühtől, bosszútól vezérelt diák nem ennyire szisztematikus, de nem zárható ki.
Tovább faggatom a hordágyon fekvő őrt, mit tudhat még. Ő az egyetlen szemtanunk, minden részlet fontos lehet. Miközben hallgatom, a tekintetem a ruházatán jár. A szemem megakad a talpán, és már csak szófoszlányai jutnak el az agyamig, másra koncentrálok. Mi olyan különös? Bevillan a szerver ajtaja és rajta egy nagy lábnyom. Érzem, hogy a szívem a torkomban dobog, az izgatottságtól zihálni kezdenék, de visszafojtott lélegzettel – közben megnyugtató pillantásokat vetve bólogatok a fejemmel a fekvő férfi felé – odasétálok a mentőkhöz, és alig hallhatóan kérem, hogy egy kicsit várjanak még. Gyorsan csinálok 1-2 fotót, és mintha minden rendben lenne, arrébb sétálok, belépek az iskolaajtón. Kicsit szaporázom a lépteimet, kettesével veszem a lépcsőfokokat. Pillanatok alatt a szerverszoba előtt állok. Nézem az ajtón a lábnyomot, majd a képet, ajtó-kép, ajtó-kép – cikázik ide-oda a tekintetem. Egyezik. Rohanok vissza. A mentők már indulnának, intek nekik, és még kérek két kollégát melléjük. A biztonsági őr sértettből lehetséges elkövetővé lépett elő.
Már nagyon késő van, és milyen messze a vége. Bevágódunk az autóba, rádión kapjuk a címet, hol lakhat a tanuló. Sajnos nem találjuk otthon. Némi információszerzést követően végül elérjük és sikerül kizárni, mint elkövetőt. Vissza Budapestre.
A helyszíni szemle zajlik, a férfit őrzik, várunk. Hirtelen döbbenetes erővel robban közénk az információ: az elhunyt tanár rögzítette az egész bűncselekményt. Kiderül, megbeszélésre hívta az igazgató a biztonsági őrt és a gazdasági igazgatót, gyanúja szerint közösen sikkasztottak. Óvatosságból egy tanárt is hívott maga mellé, sajnos neki ez lett a veszte. Viszont óriási segítséget tett, hogy a teljes beszélgetést, fenyegetőzést, majd a lövéseket is rögzítette a kabátjába rejtett diktafon. A magyar kriminalisztika egyik legkülönlegesebb és legsúlyosabb bizonyítéka lett. Nem volt kérdés, hogy ki tette, de a társa ekkor még nem volt meg. A lövéseket a biztonsági őr adta le, a kezét pedig véletlenül lőtte át.
Az elkövetők életfogytiglanit kaptak.
A történetet Galler Zsolt r. százados, a BRFK Bűnügyi Bevetési Osztály főnyomozója osztotta meg velünk.
Félelmetes ez a történet, az emberi aljasságtól kiráz a hideg. Jó az írás, a nyomoizó szemszögéből is az jön le, hogy az egyik legfelháboríróbb, legkegyetlenebb bűncselekmény helyszíne volt ekkor Csepel. Megrázó…
Igen, szőrnyű!!
Az elhunyt egy nagyon rendes ember volt, pártoktol függetlenül, én mint emberre emlékezem, hisz majdnem barátom volt.
Takács Józsi Alpolgármesterként dolgozott a POHI-ban és szinte naponta volt szerencsém vele találkozni.
Mindíg megértővolt és akinek csak tudott önzetlenül segített.
Szegény, nyugodjon békében.
A jó embereket mindíg a szívembe zárom, de a trógereket ki nem álhatom!
Hajrá MAGYAROK, hajráMAGYARORSZÁG! Vesszen a moslék koalicíó!!!!
Megnéztem a filmet. A csepelieknek jól kijutott a rendőrkapitányokból Vágóné-Császár egykutya.