Csepel.info

„Szüleim a Csepel Művekben kaptak munkát, apám motorszerelő volt, anyám a Szerszámgépgyárban dolgozott. Az Iskola téri általános iskolába jártam, és igencsak mozgékony kislány voltam. Tízéves lehettem, amikor a négy évvel idősebb nővérem a Kolozsvári utcai iskolában kézilabdázott, én meg rohangáltam mellette, mert tetszett a dolog. Egyszer szólt a testnevelő tanár, Szabó Zsuzsa néni, hogy legközelebb hozzak magammal tornafelszerelést, és álljak be kézilabdázni. Tizenkét évesen a Csepel serdülőcsapatában játszottam, Farkas Tóni volt az első edzőm. Megragadott a labdajáték, és élveztem, hogy milyen jó nyerni! Éreztem, hogy jól megy a játék, szerettem gólokat dobni. Edzőim közben tanították, mire figyeljek játék közben, hogyan kell helyezkedni, felugrani, gólt lőni. Később Lengyel Gábor lett az edzőnk, aki sokat csiszolt a játékunkon. Minden játékossal megtalálta a hangot, folyton inspirált, hogyan legyünk még jobbak. Nagy Ilonával a junior és ifi válogatottban ismerkedtem meg, akkor ő a Spartacusban játszott, aztán igazolt a Csepelhez. Barátnők lettünk, ami a mai napig tart. Remek csapatunk volt Csepelen, és az erős magyar bajnokságban jól megálltuk a helyünket. Az NBI-ben negyedikek lettünk, a Kupagyőztesek Európa-Kupájában pedig harmadikok 1977-ben.”

„Hazai mérkőzéseinket a Béke téri stadion szabadtéri pályáján vívtuk. Legnagyobb ellenfeleink a Fradi, Vasas, Pécs, Tatabánya, Csorna voltak. Rengeteg néző volt kíváncsi a meccseinkre. A Béke téren egyébként is hatalmas sportélet zajlott. Az ország legjobbjai közé tartoztak a csepeli futballisták, kosarasok, röplabdások, akikkel jó barátságot ápoltunk, szurkoltunk egymás sikeréért. Néhány évvel ezelőtt kilátogattam a stadionba, a terembe, ahol edzettünk, és majdnem elsírtam magam a látványtól, hogy mivé lett ez a nagyhírű sportegyesület. Nem hittem volna, hogy veszni hagyják ezt a sikeres klubot.”

„Török Bódog szövetségi kapitány hívott a válogatottba. Örömmel töltött el az érzés, hogy ott lehettem a legkiválóbb magyar játékosok között. Együtt játszhattam Sterbinszky Amáliával, aki akkor a világ egyik legjobb kézilabdázója volt. Szívvel-lélekkel készültünk a világbajnokságra és a montreáli olimpiára is. Naponta két-három kőkemény edzésünk volt, rengeteget futottunk, gyakoroltuk a különféle formációkat, hogy ki mit játsszon, mire figyeljen. Egy profi játékosnak tudnia kell, mit miért csinál. Balátlövőként szerepeltem, magasra kellett ugrani, nagyot lőni és állandóan koncentrálni. Abban az időben a Szovjetunió, NDK, Románia és Jugoszlávia csapatai voltak a legerősebbek. Az olimpián csak a Szovjetuniótól kaptunk ki, az NDK-val döntetlent játszottunk, így lettünk bronzérmesek. Lehettünk volna másodikak, de nem sikerült. Én magam nem hittem volna, hogy ilyen magas szintre egyáltalán eljutok. Nagyszerű volt a csapatunk.”

„Most, a járvány idején hiányoznak a barátok, mert ritkábban találkozunk. Szoktunk kirándulni, fürdőbe járni. Anyámnak van egy kertje, ahol szívesen kertészkedem. Figyelem a kézilabdát, és látom, hogy a mostani játék sokkal gyorsabb, mint a mi időnkben volt. Gyakoribbak a cserék, fizikálisan erősebbek a sportolók. Jóval több csapat is szerepel a bajnokságokban, mint korábban. Egy alkalommal megnéztem a Csepel DSE női együttesének egy mérkőzését, és örültem neki, hogy Csepelnek újra van kézilabda-csapata. Nagyon ügyesen, tele ambícióval játszottak a lányok. Megérdemlik a biztatást, mert élvezik a játékot. Ez kell a sporthoz: szeressenek játszani!”