Csepel.info

Földes László Hobó a Circus Hungaricusról, a disznók és nyulak országáról

Népszabadság

„Késő van már, ne hívjuk az Istent / Késő van már, mi basztunk el mindent” – egyenes beszéd, mégis magyarázatra szorul.

Megkértük Földes László Hobót, hogy a napokban megjelent és színházakban is bemutatott szólólemeze, a Circus Hungaricus kapcsán mondja el: mi folyik a disznók és nyulak országában.

– Többször elmondta, hogy nem lehet mindent zenével és verssel megoldani. Időnként rúgni kell. A Circus Hungaricus ilyen ajtóberúgás előtti lemez?

– Hatvannégy számból kezdtem el válogatni. Fogalmam sem volt, hogy cirkusz lesz a vége.

– Akkor kérdezem máshogy. Ha két éve a Senkifalva című album megjelenésekor azt nyilatkozta, hogy szomorúbb a helyzetünk, mint a kommunizmusban, akkor a Circus Hungaricus Magyarországa milyen?

– „Bolond lett a bölcsből, most a hazug az igaz, tenni kéne valami jót, hogy találhass vigaszt.” Ez a válaszom. Előre kellene nézni, nem azon keseregni, ami már tönkrement. Húsz éve még nem lett volna késő, csakhogy akkor senki nem bízott senkiben. Ahelyett, hogy egyfelé húztunk volna, azt hajtogattuk, hogy miben vagyunk mások. És elmulasztottunk egy pillanatot. Kihagytuk a szembesítést. Nem muszáj itt jogi felelősségvonásra gondolni, elég erkölcsire.

– Kinek a dolga lett volna?

– A társadalomé. A változásokat mindig áldozatok hozzák. Ezt nem lehet megúszni. Azóta eltűntek dokumentumok, és részben a bűnösök is. Azok közül, akik engem annak idején szorgalmasan följelentgettek, az egyik egy kiadó, a másik egy zenekar élén villog. De van olyan is, akinek még a nevét sem merték leírni, mert kiderült, hogy nem megzsarolt III/III-as ügynök volt, hanem hivatásos. A besúgás ma is mindennapos, csak hozzájön még az internet, ami megsokszorozza a sunyiságot. A legkönnyebb az álnevek mögé elbújni.

– Pedig van, aki névvel-címmel szapulja önt a blogjában.

– Az egy külön történet, azt most hagyjuk.

– Típusokat azért segíthetne beazonosítani. „Fesztivál az ország, mindenki jól mulat. Körtáncot járnak a disznók és a nyulak”.

– A disznók elhájasodott, habzsoló, gátlástalan állatok. A nyulak beszariak, megfélemlítettek. Fél órákra boldogok, olyankor körtáncot járnak.

– Egy szám erejéig Cippola lovagot is kölcsönvette Thomas Manntól. Ő kinek a kedvéért lép fel a műsorában?

– Találtam egy-két palit, akikre ráillik. De higgye el, itt nem alaposan végiggondolt odamondogatásról van szó. „Bélát kirúgták, úgy ment haza, rájött, hogy sosem lesz igaza.” Amikor ez az egy sor megvolt a Nagy vihar jön című számból, egyszerűen maga után húzta a többit. A cirkusz-dolog is magától jött. Negyven éve voltam bohóc, és írtam dalt a Latabárokról, Felliniről, de ezt a lemezt mégis egy vándorcirkusz indította el, amelyik gyakran megáll nálunk, Piliscsabán. A társulatukból az idősebbek megjárták a monte carlói manézsokat, de most maguk árulják a jegyet és a vattacukrot, a mutatványok között diszkózene szól, a műlovarnő kihízta a ruháját. Ám amikor fölmegy a kötélre, ugyanazt és ugyanúgy csinálja, amit annak idején Monte Carlóban, akkor esténként tízezer dollárért. Évek óta terveztem, hogy megveszem az egyik előadásukat. Kifizetnénk előre az egész házat, csak hagyják, hogy a szünetekben a diszkózene helyett mi játsszunk. Csinált korábban cirkuszos lemezt a Rolling Stones is, de attól, hogy az egyik mesterem már foglalkozott ilyesmivel, miért ne tehetném meg én is.

– Olyan mestere is van, aki tanította?

– Volt. Fodor Lajos, a Pesti Hírlap komolyzenei kritikusa. Üvöltött velem a telefonban és szétrúgta a seggem, ha valamit rosszul csináltam. Manapság Vidnyánszky Attila rendező barátom idomítgat. Az ő tanácsa volt az is, hogy tereljem a dalokat a cirkusz felé.

– Többször elmondta, hogy a mostani fiatalok közül a Quimbyt meg a Tankcsapdát szereti. Nekik se ártana a mester, vagy rugdalni csak lázadókat kell?

– Nem tudom, hogy amit én csináltam, az lázadás volt-e. Nem nyugszom bele a szarba, ennyi. Ha ezért rugdalnak, nem nagy tragédia. Akkor sem teszek semmiféle kompromisszumot. Még akkor se, ha tudom, hogy a lemezeket promotálni kell. Előfordult, hogy felhívtak az egyik tévétől, hogy menjek be az ébresztős műsorukba, beszélgetni az új albumról. Aztán meg énekeljek. El tudja képzelni, ahogy ott sütögetnek valami reggelit a hátam mögött, én meg eléneklem, hogy „késő van már, a szégyen eléget”?

– Nem válaszolt arra, hogy a fiatalok elég progresszívek-e.

– A Quimby igazán játszik, és mond is valamit. Nem úgy csinál, „mintha”, szóval hiteles. Akár a Tankcsapda. Rúzsa Magdi is az lehet, ha a kiadók és a szerzők nem teszik tönkre. Vagyis az lesz, ha maga írja majd a dalait.

– És mi van azzal a gimnazistával, aki az ön József Attila-estjén fölrakja a lábát a színpadra, kólát iszik, chipset rág, közben sms-ezik. És azt mondja, hogy ő így lázad.

– Elmondtam már, hogy ez nem lázadás, hanem bunkóság.

– Lesajnálja a fiatalokat?

– Dehogy. Csak ez már a negyedik évadom a debreceni színházban. Negyvenezer egyetemista tanul abban a városban, de összesen nem láttam negyvenet közülük a nézőtéren.

– Akkor meg kinek a kedvéért csináltak Vidnyánszkyval színházi előadást a Circus Hungaricusból?

– A közönség kedvéért, akik nem egyetemisták. Meg a magunkéért. A dolgok akkor jók, ha többről szólnak, mint mi magunk. Mindig próbálni kell véleményt mondani a korról, amiben élünk. Csakhogy vannak takonyszerű, sikamlós korok. A mostani nem ilyen, hanem súlyos, kemény idő. Ennek az albumnak is most van itt az ideje.

– Akkor is, ha a szenvedélyessége ma inkább szentimentalizmusnak hat?

– Kinek a szemében? A közönség nem hülye, én negyven éve ebből élek. A hülyék meg sem hallgatják.

Forrás: Népszabadság

This entry was posted on 2009. október 25. vasárnap at 10:08 and is filed under Kultúra, Vélemény. Valamennyi hozzászólás követhető az RSS 2.0 hírcsatornán keresztül. Hozzá lehet szólni, vagy küldhető visszajelzés a saját oldalról.