nemzetisport.hu, MR.Gabee, Csepel.info
A Nemzeti Sport Családban marad című sorozatában olyan szülő-gyerek párosokat mutatnak be, amelyeknek a tagjait a családi kapcsolaton kívül az is összeköti, hogy mindketten sportolók, s nem is akármilyenek.
Egyelőre persze az apukák-anyukák a híresebbek, de ki tudja, mit hoz a jövő… A kiválasztott kettősöket arra kértük, hogy ezúttal ne magukról, hanem egymásról beszéljenek. Mostani főszereplőink: dr. Szieben László 52-szeres utánpótlás-válogatott labdarúgókapus (aki pályafutása során összesen 317 NB I-es és NB II-es mérkőzésen őrizte a hálót többek között a Honvédban, az Újpesti Dózsában, valamint a Csepelben) és vízilabdázó fia, a 16 éves Laci, aki nemrég Máltán, az U17-es Európa-bajnokságon bronzérmet nyert a magyar csapattal.
Gy. Szabó CsillaA sokszoros utánpótlás-válogatott dr. Szieben László hiába volt kora ismert és elismert futballkapusa a nyolcvanas években, a sors úgy hozta, hogy a felnőttek között egyszer sem ölthette magára a címeres mezt. Arról lett végül híres, hogy leghátsó ember létére tizenhétszer talált az ellenfél kapujába, többnyire persze büntetőből… S hogy a labdát nemcsak elkapni tudta, de célozni is mesterien képes, arról fia, Laci tudna a leginkább mesélni. Az ő labdarúgó-karrierjét ugyanis az első lépéseknél apukája jól irányzott lövése állította meg… De ezt ma már egyikük sem bánja. Mert a vízilabda nyerő választásnak bizonyult.
DR. SZIEBEN LÁSZLÓ
„Furcsa párhuzamokat produkál az élet. Tizenhat éves voltam, amikor a magyar ifjúsági válogatottal korosztályos UEFA-tornán vettünk részt, de nem jutottunk a legjobb négy közé. A múlt héten kint voltunk Máltán, ahol Laci fiam az U17-es vízilabdacsapattal bronzérmes lett. Ő éppen annyi idős most, mint én voltam akkoriban. Nagy boldogság volt látni a fiam örömét, s közben elgondolkodtam: máris sikeresebb nálam. Apaként el sem tudok képzelni ennél nagyobb jutalmat. De meg is érdemel minden dicséretet, keményen megdolgozott azért, amit elért. Talán nem leszek népszerű azzal, amit mondok, de a pólós srácok egy héten többet edzenek, mint amennyit mi akkoriban egy hónap alatt. Ilyenekről azonban ritkán beszélek neki, nem akarom terhelni a múltammal. Az egyébként fel sem vetődött, hogy ne sportoljon, de meg akartam hagyni a szabadságát. Ezért óvodás korában sakkozni kezdett, úszott, aztán meg cselgáncsozott. Később persze elvittem focizni. Abban az időben még tartottam kapusedzéseket, és az egyik ilyen alkalommal véletlenül arcon rúgtam a labdával. Hazafelé menet a kocsiban úgy döntöttünk, inkább hagyjuk a focit másnak… Érzékeny, okos fiú, megviselte kicsit az eset. És akkor jött az egyik barátja, aki elhívta pólózni. Azóta nincs megállás. Minden meccsére elkísérjük, azt hiszem, érzi a törődést, az érdeklődést és a figyelmet a részünkről. Mostanában gyakran eszembe jut az apukám, aki minden bajnokimra eljött. Félszavakból megértettük egymást, s ha ő mondott valamit, azon mindig elgondolkodtam. Mi is így törődünk vele, nekünk is fontos, mit eszik, hogyan piheni ki magát, mindenben támogatjuk. Sokszor apróságok is eldönthetnek egy-egy sportkarriert.”
Bar meg mindig tancolnal nekunk meccs alatt Laci! Jippp