Csepel.info

CSHVE, Mr.Gabee, Csepel.info

A Csepeli Helytörténeti és Városszépítő Egyesületet mélyen lesújtotta a hír, miszerint Strein Oszkár 94 éves korában elhunyt. Oszi bácsit ifjú korában három és fél évre elhurcolták a Szovjetúnióba, kényszermunkára. 2016-ban Csepel Díszpolgára lett. Az önkormányzat saját halottjának tekinti. 

Temetése szeptember 13-án, délelőtt fél 11-kor lesz a Csepeli Temetőben. Az itt következő visszaemlékezésével tisztelgünk emléke előtt.

Ezt az interjút dr. Bolla Dezső és Bárány Tibor készítette a 86 éves Strein Oszkárral, (az azóta elhunyt Sallai Tibor jelenlétében, aki videóra is vette és digitális diktafonra is rögzítette a beszélgetést), 2010. november 30-án. Négy évvel később, 2014. decemberében, egy vele folytatott beszélgetésben, kiegészítő részeket rögzítettem, melyeket beépítettem az eredeti interjúba.
A szöveget Bárány Tibor írta le kazettás diktafonjának felvételéről (nyers változat, helyenként a beszélgetés sorát megbontva, időrendbe rendezve), a kérdéseket kihagyva, visszaemlékezésként rögzítve írásban az elhangzottakat.
Strein Oszkár saját életét felidéző vallomása nem rövid, hiszen viszontagságai ellenére szép kort ért meg. Érdemes végigolvasni.

Honnan jöttem?

Megmondom őszintén, Csepelt én soha nem szerettem, mert csak kényszerből jöttünk ide lakni. Nekem a budai oldal, a hegyek sokkal szimpatikusabb, ott töltöttem a gyermekkoromat, ott jártam elemi iskolába a bátyámmal együtt.
Meg kell mondanom nagyon szegény sorban születtem, nevelkedtem fel. Nem azért mondom, mert annak idején ezt kellett mondani, különben a párt felelősségre vont, tényleg így volt.

Gyermekkoromból emlékszem a régi Tabánra, amikor egy alkalommal – három évesnél nem hiszem, hogy több lehettem – anyukám mesélte a szomszédoknak.

Tudom azt, hogy a Duna-partról hordták fel dézsában a vizet. Lépcsőzetesen voltak felépítve a lakások, talán vályogból készülhettek. A legfelső lakó látta a legalsó lakót, aki lent az úttestnél építkezett. Ott szemben, a Vár déli oldalával. Tehát akkor a lakók felhordták a vizet egyrészt a mosáshoz, másrészt iváshoz is. Minden udvaron volt egy nagy dézsa, kb. két arasznyi sóder lehetett a fenekén, ami átszűrte a vizet és ihatóvá tette. Ez a vízhordás mindennapos volt, hisz nem volt akkor még vízvezeték, nagyon elavult világ volt még akkor.

Mi lakók voltunk ott, a Tabánnak azon a részén, ahol a Szent Gellért-szobor áll, vele szemben, ahol most nagy zöld terület van, kb. a mostani 56-os emlékmű területén, most talán Orom utcának hívják azt a részt (arra nem emlékszem, akkor hogy hívták).

Elmesélték a gyerekeknek – nem nekem, mert velem nem közöltek semmit, apámmal együtt német nyelven is beszéltek, hogy a gyerekek ne halljanak olyan dolgokat, amelyek nem rájuk tartoznak – innen vagyok fogékony a német kiejtésre.

Úgy emlékszem, Mária Teréziának volt az a gondolata, hogy szétosztott gyertyákat karácsonyeste, és meg kellett gyújtani az ablakokban 1-2 gyertyát. Anyukám mindig kiült a déli oldalon és gyönyörködött a gyertyafényes ablakokban. Én nem láttam, csak hallomásból tudom, mesélték annak idején.

Anyukám akkor a pesti oldalon, a Vörösmarty téren a Zserbó cukrászdában volt formaöntő: a királyi udvarnak szállítottak, Ferenc Józsefnek készítették az összes figurális csokoládét. Anyukám mesélte is, hogy ő még a Vérmezőn személyesen látta Ferenc Józsefet, akit ott fogadtak. Az ott egy fogadási terület volt, történeti értéke ettől is van, gondolom.

Aztán tovább költöztünk – nem tudom, milyen okból, mert én, mint gyerek csak azt tapasztaltam, hogy mindig hurcolkodunk – lehet, hogy nem tudtuk kifizetni a lakbért…

Apukám kőműves mester volt, önállóan dolgozott. Olyan szakmája volt neki, amiből akkoriban nem lehetett megélni, mert soha nem volt munkája. Speciális tudása volt: kacsát-kőműves volt, azokat a figurális dolgokat, amelyekből a várban millió darab van a mennyezeten, ezeket készítette. (Addigra a gipsz-stukkó munkák kimentek a divatból, változott az építészeti stílus is, a 30-as évekre már neobarokkot sem nagyon építettek.)

Tulajdonképpen én soha nem láttam őt. Nem tudtam az apámmal kialakítani azt a kapcsolatot, amely általában olyan szülőknél jellemző, akik együtt vannak. Mindenkinek a munka után kellett szaladgálnia – legalábbis ahogy visszaemlékszem.

Apám is, anyám is, mindenki római katolikus vallású a családban. Ketten voltunk gyerekek a bátyámmal. Ő két évvel volt idősebb, mint én.

Onnan, ahol laktunk, először feljebb kerültünk, közelebb a Krisztina körúthoz, egy pincehelyiségbe. Ott, az Alagút mellett volt egy zsidó templom, már nem tudom milyen utca volt, azzal szemben lévő házban voltunk mi házmesterek – anyám vállalt ott egy munkát. (Ha sakter nem jól vágott, a libát mindig odaadta anyámnak.) Mennyi ideig laktunk ott? Már nem tudom, de a Krisztinavárost ismertem, mert szaladgáltunk arra össze-vissza, mint gyerekek. Arra is emlékszem, hogy nyáron a bátyámmal mindig a pincelakás ablakán keresztül nézegettük az arra járó nők lábait…

Onnan tovább mentünk, s a Bécsi utcába mentünk lakni. Majd rövidesen ismét költöztünk: a végső lakásunk az Üröm utca 25-ben volt. Ott meg tudtunk állapodni, mert 28-ból elküldtek: nem baj, ha nem tudnak fizetni lakbért, csak menjenek el.

Az elemi iskolát a III. kerületben kezdtem el. Az Újlaki templommal szemben volt egy nagy elemi iskola. A bátyám mindig kézen fogva elvitt engem, meg vissza is hozott. Mind a ketten oda jártunk, s ott sok mindenen mentem keresztül. Betört a fejem, aztán csukamájolajat adtak erősítésként, mert úgy néztem ki, mint a biológia-teremben a csontváz.

Nem dúskáltunk az anyagiakban, ebédre vagy csak levest, vagy csak valamilyen főzeléket ettünk. Az Üröm utcából anyám járt az Irgalmas-kórházba, az apácákhoz. Arra is emlékszem, hogy oda elvitt, és egy verset kellett elszavalnom, s kaptam valamilyen ajándékot.

Apámnak akkor sem volt munkája, mondta, hogy elment a rendőrségre jelentkezni, de valami rosszat szólhatott, mert nem vették fel oda sem. Anyám tartotta el egyedül a családot…
Apámnak ez biztosan rosszul esett: őt négy fronton használták ki. A háborúnál és a politikánál aljasabb dolog nincs a világon! Az első világháborúban katona volt, harcolt az orosz fronton, harcolt a szerb fronton, harcolt az olasz fronton, és harcolt a francia fronton – ott esett végül fogságba. Hat évig volt hadifogoly, nem tudom merre, mert erről soha nem beszélt, különösen nem a gyerekeinek. Anyám hat évig várt rá, s utána házasodtak össze.

Anyám budai volt, nagyon vallásos, Wágner Jozefin volt a lányneve. Édesanyja – nagymamám – bécsi táncosnő volt. Ez a Wágner család még most is él Ausztriában, borkereskedők. Jó megjelenésű asszony volt, nem sportolt, de a Gellért-hegyre gyalog járt fel (se közlekedő eszköz, se pénz nem volt).

Egyszer, karácsony előtt, kint voltunk a Millenneumi emlékműnél, ahol két teherautóról osztogatták a ruhákat-cipőket, jótékonysági adományokat az arra-járóknak: a bátyámmal többször is mindkét helyen sorba álltunk, s aztán eltűntünk a cipőkkel.

Még Budán laktunk, amikor elkezdtem a polgári iskolát, a Lajos utcában.
Volt egy rettentő okos farkaskutyám, éppen hogy csak beszélni nem tudott. Ezt elkérte a Fischer Béla bácsi, s ennek fejében kerülhetett apán a Weiss Manfréd Művekbe.

Csepelre 1934-ben kerültünk. Akkor csak az apám jött ki ide, mert feltaláltak valami rokonokat. Amikor az apám bekerült a rokonság által a Martin-üzembe, a kemence-kőműsekhez, ki kellett jönnünk Csepelre. A Martinban egy nagy dinasztia, a Fischer-család volt a vezető – ők voltak a rokonok (később internálták őket). Az Akácfa utcai Fischer Béla bácsi is a rokonom: Bucinak becézik, él még, mindig megmustrál, ha találkozunk, s mesél, mert a pletykát, azt nagyon imádja…
Apám akkor nagyon jól keresett (fellendülési időszak volt), így anyám nem dolgozott, lehetett háztartásbeli, úgy gondolta apám, hogy ez egy jó lehetőség arra, hogy anyám egy kicsit pihenjen, mi meg kijárjuk az iskolát, aztán léphetünk tovább. De nem ez következett…

1934-ben az öreg Fischeréknél laktunk, az Akácfa utcában. (Bolla Dezső a Csillag utca 8-ban lakott, kertjüket egy ház választotta el a Fischerék kertjétől, a Szarka utcánál.) Szomszédjuk a Grósz Éva volt, aki úszóbajnok lett. A Grósz Karcsi még él, találkoztam vele a piacon. Aztán volt egy nagy fehér téglafal, s mögötte már egy kertészet volt, ami Szigetszentmiklóshoz tartozott akkor, műveletlen parlagföldekkel.

Amikor Csepelre kijöttünk, itt folytattam a polgári iskolát, harmadikos voltam. Csete Balázs volt az osztályfőnököm. Kis, alacsony, köpcös emberre emlékszem, jó tanár volt. A mezőgazdasági tanárral meg kijártunk a Kis-Dunára szőlőt metszeni, az iskola tan-kertjébe. Az ősz hajú Csurgayné, a szigorú matek-tanár pedig meghúzta a pajeszomat, mert dumáltunk az órán.
Nagyon hiányzott a hegyes, erdős táj, nem tudtam megszokni ezt a csepeli, homokos, állandóan szélfúvós területet. Itt éltem le az életem nagy részét, de Csepel ma sem tetszik! Nem látom azt, hogy itt valami nagyon nagy változás történt volna (hatvan évig kellett várni arra, míg végre lebetonozták az utcát).

Az iskola a Templom utcában volt, ott, ahol most a Posta épülete áll, tehát az akkori Kultúrháztól feljebb, a HÉV sínek felé. Én később a Kultúrházba jártam táncolni, de akkor még csak eljártam a Kultúrház előtt.

A farkaskutyámat imádtam, egyszer meg is védett: kint álltam a Szarka utcánál, s meg akartak verni a Rózsadombi srácok, akik nagy csibészek voltak, s én meg kiabáltam: Lord, Lord! És a kutya meg jött. Úgy elpucoltak, mintha soha nem lettek volna ott.

A polgári iskola nem volt egy sima ügy, voltak benne buktatók. Amikor a Fischeréktől el kellett jönni, átköltöztünk az Erdősor utca 9-be, a Deméékhez, mert ő is Martin-kőműves volt. Bár nem ott lakott, hanem a szüleihez mentünk. Négyen laktunk a kert végében, egy kis luknak számító lakásban. Sok mindent megéltünk ott: emlékszem a sarkon üzletet nyitott az Uitz Tóni bácsi.

Onnan a Királyerdőbe kerültünk. Akkor darabolták fel Mária Terézia birtokát, s az volt a gondolat, hogy a szegények között osszák szét. Igen ám, de akkoriban rengeteg ember özönlött be a gyárba – akkoriban 56 ezer ember dolgozott ott. Felosztották és nagyon sokan a föld alá mentek lakni! Emlékszem, hogy mentünk le csavarogni a Kis-Dunára, és mentünk fel egy fenyves részen, s láttam, hogy egy kályhacső áll ki a földből. Kiderült, hogy egy lakás tetején ugráltunk éppen.
A Hollandi Banktól vettek a szüleim egy telket a Királyerdőben. Az egészet anyám bonyolította le, mi akkor iskolások voltunk, s akkor (1937-ben) az apám beteg lett és – egy rosszul megállapított diagnózis miatt – három nap alatt elment…
Így a negyedik polgárit már nem járhattam ki. Helyette elmentem a Petőfi utcába, hatodik elemibe.

Akkor jött a Csurgayné, és könyörgött: engedje el az Oszikát az iskolába, hiszen olyan jófejű gyerek! Én nem tartottam magamat túl okosnak, de lehet, hogy ő jobban értett hozzá.
Sajnos, ezt nem lehetett megoldani. Anyám munka nélkül volt, s így a Csurgaynéhoz járt éjjelente takarítani, mosni. Erről ő soha nem beszélt.

Ott laktunk a Fogarasi utcai telken, – aminek még kerítése sem volt – amire apám felépített fél-gerendákból (amiből annak idején a plafont csinálták) egy lakrészt. Az építőanyagot mi csináltuk, a bátyámmal: ástunk egy gödröt, annak a fenekén gyúrtuk a téglákat, aztán szárítottuk. Körülbelül hatezer téglát gyártottunk így. De nem volt, aki felépítse, mert apám sajnos elment…
Küzdelmes időszak volt: a bátyámnak be kellett fejeznie a polgári iskolát. Én akkor 13 éves voltam, s segítenem kellett a családot: kijártam a parcellázáshoz, s megengedték, hogy dobozt gyűjtsek, ágakat hordjak haza onnan, ahol utcáknak vágtak helyet az erdőben. Így legalább a tüzelőt tudtam biztosítani, mert a telek végén, a faházban laktunk, s nem volt, aki előre, az utca felé, felépítse a tervezett, 4×4 méteres házacskát.
Senki nem akart ezzel foglalkozni, hiába volt a nagy Fischer-rokonság… Aztán, mégis, valahogy, egy megbeszélés nyomán, Fischer Kriszti bácsi hatására, kijöttek és felhúzták a falakat. A tetőt pedig az anyám a szomszéd ácsmesterrel csináltatta meg.

Amikor a Fogarasi utcába költöztünk, beléptünk előfizetőnek a Tolnai Világlapjába, ami hetente jelent meg, s abban volt egy biztosítási bélyeg. Ennek alapján a Tolnai Világlapja vállalta magára apám eltemetésének költségeit. A Csepeli Temetőbe került, nagy cirkusz volt a temetésen: kijött a dalárda, ott volt az egész Fischer-család.
Nem volt egyszerű hazahozni apám tetemét sem a János-kórházból. Dupla koporsóban kellett szállítani: belül egy bádogkoporsó, kívül a fakoporsó. A tetején volt egy ablak, így lehetett látni az arcát. Emlékszem, hogy meg is néztem az apámat.

Amikor 1938-ban – 14 éves voltam akkor – befejeztem a hat elemit, anyám írt egy levelet az akkori munkásigazgatónak, a Garasnak, hogy ha nem vesznek fel engem a gyárba, akkor ő kiírtja a családot! Biztos nem tette volna meg, de hatott a fenyegetés.
Garas küldött egy behívót nekem, akkor el kellett menni orvosi vizsgálatra, s utána jelentkeztek a 2-es kapunál. A hosszú folyosón akkor már nagyon sokan ácsorogtak, az volt a Munkásiroda.

A Weiss Manfréd Gyárban

Felvettek, s bekerültem a Bognárüzembe, a kacskakezű Holczer Gyuri bácsihoz. Eleinte nem kellett mást csinálnom, mint hátul a raktár padlásán – gyerekként nagyon ismertem már az összes asztalos-szerszámot – a csepeli focicsapat kiváló kapusával, a Szekeres Bandival egy könyvecskébe az uszályon érkezett faanyagok nyilvántartását vezettük.
A Bognárüzemben akkoriban – úgy emlékszem – kerékpár-fogantyúkat gyártottak, meg bútorokat készítettek. A Weiss-báróék ott csináltatták bútoraikat.
A fizetésem 6 pengő volt, hetenként.
Mentem haza nagy örömmel, s otthon várt egy felszólítás a Kis-plébániáról, hogy 9 pengő egyházi adót fizessek! Erre én úgy begerjedtem, hogy elmentem ehhez a hájfejű paphoz, és piszkosul beolvastam neki. Legyen már észnél egy ilyen hájfej, hogy olyan emberekre, akik éppen csak, hogy létezni tudnak a közösségben, kirónak ekkora adót! Tudja egyáltalán, hogy mi van mögötte? Ilyen nem lehet csinálni!
Odavágtam neki a papír, aztán eljöttem.

Az írogatás egyszer megszűnt. Lesompolyogtam a padlásról egy alkalommal, s láttam, hogy ott van az Alfonz báró, meg még valaki a Gyuri bácsinál, s a Hauswirth Emil is ott volt. Kinyitottak egy hosszú ládát – miközben én ott kíváncsiskodtam -, s látom, hogy kivesz az Alfonz báró egy látcsöves puskát. S akkor jöttem rá, hogy (hallottam a világ eseményeiről), hogy ezeket a finn háborúhoz küldik (ott csomagolták, s titokban küldték a finnek felé). Mert azt mondták, hogy mi rokon népek vagyunk.

A Bognárüzemben addig dolgoztam, amíg nem jelentkeztem szakképzésre. Jártam én a Hauswirth Emil iskolájába. Emil bácsira azért emlékszem, mert neki komolyabb kapcsolatai vannak, s az belenyúlik még a láger-életbe is.
Először a 168-as esztergagépekhez kerültem, de nem nagyon szimpatizáltam vele, mert engem akkoriban már a repülés vonzott. Én a repülés szerelmese voltam, 1939-ben kezdtem el foglalkozni vele, 15 éves koromban.

A gyárnak volt egy modellező szakosztály, s én ott elkezdtem modellezni. Megszerettem a repülés technikáját, s amikor később megalakult a Csepel Weiss Manfréd repülő szakosztálya, oda jelentkeztem, vitorlázó repülést tanulni. Farkashegyre jártam, a repülőtérre. Ott tettem le a „B” vizsgámat, egy Vöcsök géppel repültem. (A „B” vizsga azt jelentette, hogy felhúznak, volt egy rövid fal, egy hosszú fal, s aztán azon a ponton kellett leszállni, amit megadott az oktató.) De egyre inkább háborús hangulat lett, egyre több lett a légi riadó, s aztán valahogy elmaradt ez az egész. Csepelről kivillamosozni Farkasréti temetőhöz, onnan gyalog lementünk balra, majd fel az Irhásárkon, egészen a repülőtérig – az nagyon messze volt.

Leventébe is jártam, a Hermann Jóska volt ott a főnök. A leventéseknek kötelező volt vasárnap templomba menni. Mi meg nem mentünk. Ezt valahogy megtudták, s akkor büntetésből ki kellett menni vasárnap délelőtt a MOVE-pályára. (A levente-oktató épület 1938 környékén épült, a Levente pálya pedig 1941-környékén nyílt meg.)
Akkor már ilyen katonai szellemben kezdtek nevelni bennünket, egyenruha volt, meg fapuska.

Amikor én elkezdtem a szerszám- és géplakatos szakmát az Egyedi Gépgyárban, itt volt egy nemzetközi kiállítás Magyarországon. Akkor már az EG-ben gyártották a Turán harckocsit (amelybe oldalsó ajtón lehetett beszállni, s szerintem egy igen gyenge konstrukció volt, amely nem nagyon állt ellen a lövedékeknek), s kiállítottak egy Turán harckocsit, s engem odaállítottak melléje, hogy legyen ott valaki.
A szerszám- és géplakatos szakma nem jött össze, mert én a repülés felé tendáltam. Amikor a gyár elkezdte a repülőgép-gyártást, gyártották a Messerschmidt 109-et, a JU-52-et, a Messerschmidt 210-est Horthy-ligeten, Daimler-Benz motorokkal. Engem a repülés érdekelt, hiszen sportrepülő voltam.

Így átmentem a Jupiter-üzembe, de akkor én még tanuló voltam. Nem tudtam elviselni, hogy abból áll a repülőgépes szakma, hogy a segéd azt mondja: vigyem el a lágyító-üzembe azt a szegecset, várjam meg, majd hozzam vissza. Összebalhéztam. Volt ott egy nagyon szigorú tanonc-felügyelő, talán Dvoráknak hívták, ő még a WC-re is utánament a tanoncnak, nem dohányzik-e? Nagyon nagy fegyelem volt: minden reggel sorba lettünk állítva az üzemben és el kellett mondani a Hiszekegyet! Aztán mindenki ment a saját munkájához.

Mivel összebalhéztam a segéddel, Dvorák büntetésből áthelyeztetett a Vasszerkezet üzembe. Ott kellett dolgoznom. Volt ott egy hatalmas szigetszentmiklósi parasztember, aki a nagy tábla lemezeket egyengette, s mutatta, hová üssek a kalapáccsal.
Közben a modellező műhelynél, a Fő úton (a Központi szerszámkiadó, majd a Vezérigazgatóság mellett) kaptunk egy helyiséget, s a Hauswirth bácsi megbízott annak a vezetésével. Engedélyezték, hogy selejtes motor-alkatrészekből csinálhatunk motor-metszetet. Öt-hat hasonló korú fiúval dolgoztam együtt: egy metszetet tökéletesen elkészítettünk. Közben valakinek szemet szúrt, hogy mi sokat lógunk és még a bélyegzőkártyát is meghamisítjuk. Akkor engem leváltottak és odatettek helyettem egy lakatost.
A modellező üzemben volt a Nadány Sándor, a Barkó Béla, a Németh nevű fiú, meg még valaki és én. A Hatos Géza bácsi vezette a szakkört, ő volt a főnök. Nagyon jóindulatú, kis, sovány ember volt.

Én egy nemzetközi rekordot értem el: egy háromágú légcsavaros, 10 köbcentiméteres gépem volt, a motorját tőle kaptam, én csak a sárkányt építettem. A versenypálya a mostani Liszt Ferenc Repülőtér helyén volt (oda csak később épült meg a Ferihegyi Repülőtér, ami most a Liszt Ferenc névre hallgat). Elindítottam a gépemet, az emelkedett, emelkedett – egy sportgép próbálta kísérni – már 3500 méteres magasságban volt, amikor eltűnt, a kísérő gép is szem elől veszítette. Egy darabig szaladtam utána, de aztán egy szőlőbe értem, s ott akkor leültem és inkább jóllaktam szőlővel.

A gép nem veszett el: hónapok múlva kaptam egy levelet a gyömrői csendőrségről, hogy meglett a gép, menjek érte! Hatalmas szenzáció volt, rengeteget kellett beszélnem, mert mindenki bámult, hogy mi ez?

Amikor apámat eltemettük, anyám ott maradt munka nélkül, családfenntartó nélkül, s akkor a nagy család semmit nem segített. Ez anyámat nagyon megviselte. Amikor Juliska néni érezte, hogy közeleg végórája, s én ott voltam nála látogatóban, akart nekem adni egy „Jézus az Olajfák hegyén” festményt, amit én büszkén hazavittem, de anyám azt mondta, vigyem vissza fenébe, annak, aki adta.

Én munkám miatt fel voltam mentve a katonaság alól. A nyilasok rendszeresen ellenőrizték a gyárat, nincs-e ott katonaszökevény. Nekem papírom volt arról, hogy hadiüzemben dolgozom. De sajnos ez is megszűnt, mert egy délután az egész üzemet szétbombázták. Én a bombázás alatt a 3-as kapu bunkerjében voltam. Az üzem épülete teljesen eltűnt, sőt még a motorpróba üzem is megsérült. Akkor lejártunk a Gépgyár öltözőjébe kártyázni, felírattuk az órákat, és mindent kifizettek.

Egyszer csak hivatott a katonai parancsnok. Közben én fél füllel hallottam, hogy ennek az egész szerelő gárdának ki kell mennie Stuttgartba. Én azt mondtam a parancsnoknak, hogy nem megyek! Nem akarok elmenni, nem hagyom itt az anyámat. A másik ok az volt, hogy előző este hallottam a rádióban, hogy szétbombáztak egy szerelvényt Győrnél, ami épp Stuttgartba (a Daimler-Benz Művekbe) vitte volna a dolgozókat… Engem nem érdekelt a háború, én a repüléssel akartam foglalkozni. Megtagadtam az utazást.

Katonaszökevényként

Másnap megjött a SAS-behívóm! Akkor nekem 8 órán belül be kellett volna vonulnom a légierőhöz, mert ott voltam nyilvántartva. Bementem a gyárba, felvettem a nekem járó pénzeket, elbúcsúztam a fiúktól és hazamentem. Mondtam anyámnak, mi a helyzet, s mondtam, hogy indulok. Elmentem a tőlünk számított harmadik utcáig, ott lakott az egyik ismerősöm, aki ásott az udvarban egy kis bunkert, s oda bebújtam. Ez már az év vége felé volt 1944-ben – 20 éves voltam akkor –: nem jutott jobb eszembe, mert az oroszok már a Városligetnél harcoltak, én meg nem akartam hősi halott lenni. Bebújtam titokban a bunkerbe, senkinek nem mondtam semmit.
(November végén elérték Csepel határát az oroszok, s nem jöttek be egészen 1945. január 9-ig. Akkor az oroszokat a plébános, meg még valakik a csepeli temetőnél fogadták. Így került Csepel orosz fennhatóság alá. Pár napon belül Nemzetőrség volt, Népőrség volt, kialakult a közigazgatás.)

Amikor előjöttem a bunkerból, átmentünk a Kis-Duna jegén (pedig nem is tudtam úszni) a szigetcsúcs végénél Soroksárra, ahol egy padláson találtunk kukoricát, meg ilyeneket és abból éldegéltünk csendesen néhány napig. Aztán elfogyott a kajánk. A gyárba már nem tudtam bemenni, mert ott mindent kifosztottak, a légó-pincéket is, s elvitték az ott felhalmozott tartalékokat az emberek.

Karszalagos rendőrként

Amikor Csepelen megalakult a rendőrség (a Népőrség első parancsnoka Bali Vendel tanító volt, aki előtte a KisK parancsnoka volt a tűzoltó-laktanyában, belőle lett a rendőrparancsnok), hallottam, hogy ott van ennivaló, amiből lehet kapni. Elmentem a rendőrségre, s ott felvettek: kaptam egy vörös karszalagot. Egy orosz mellé osztottak be, akivel petróleumért kellett kimenni valahova. (Az Ersin lómészárszék egészen 1945-ben ellátta kajával a rendőrséget, ezért jutott a karszalagosoknak is.) Jövés-menés volt, ezt-azt kellett hozni-vinni, semmiről nem tudtam, mi történik (csak később, mikor már hazajöttem, hallottam arról, hogy erőszak, fosztogatás, gyilkosság is volt – a bátyám később azt mesélte, hogy a DPU ezeket az oroszokat likvidálta).

1945. január 19-én hazamentem a rendőrségről, s kijött délután hozzánk egy srác a rendőrségről, s azt mondta, be kell menni a Király utcába, mert dolgozni kell pár napig valahol. Bementünk. Rajtam félcipő volt, tavaszi kabát, se sapka, se sál. Semmilyen kaját nem vittünk magunkkal, mert nem volt otthon semmi, és üzlet sem volt, ahol vásárolni lehetett volna. (Akkor kezdett még rendeződni az élet, s az oroszok az elrabolt burgonyát elvitték a határig, ott ráírták, hogy orosz adomány, aztán visszahozták és kiosztották…)

Úton a „Málenkij robot” felé

Ott ácsorogtunk a rendőrség udvarán, többekkel. Nagyon sok ismerőst láttam: gyári üzemvezetőket, az összes ismerős hentest, lakatosokat, borbélyokat, szakembereket, ott volt a Hermann Jóska is, a Fischer Béla, a Hauswirth Laci, a Heszberger Karcsi, a Gépgyár művezetője, a Langplasz Ede, meg az Uitz Szilveszter, aki valamilyen nagyüzemnek volt a vezetője, meg még mások, akiket nem ismertem. Zömében német nevűek, bár az én nevem szláv eredetű, hiszen a német nyelvben nincs egymás mellett három mássalhangzó. Valaki engem eladott – mert a gazdagabbak valahogy mindig kibújtak.
Később megtudtam, a Hoffmanntól, aki most Tökölön polgármester, hogy valaki itt Csepelen állította össze a névsort. Egy ruszki, ha idejön, magyarul sem tud, annak fingja nincs, kit kell keresnie, meg ezek kicsodák? Azért voltunk csak számok! Nem is voltunk név szerint regisztrálva, csak leszámoltak bennünket darabra.
Mi visszaemlékezésből – a Rezsőnek az apjával voltam együtt – összeírtunk vagy hatvan nevet, de 300-an voltunk legalább!
Ez is egy rafinált dolog, érted? Mert ha ebből valami balhé van, akkor ráírják a hadműveletek oldalára, mint háborús veszteséget. Hogy a halottak között hány a szerencsétlen elhurcolt, nem lehet kideríteni később…

Ott ácsorogtam – 21 évesen – együtt a többiekkel hajnalig.

A vagonok már el voltak készítve: azokkal dobták át a szovjet hadsereget magyar területre. Meg lehetett volna lépni, tulajdonképpen, mert a hülye nem zárta be a másik oldalon a vagon ajtaját. De én nagyon becsületes voltam (vagy naiv?), és maradtam. Az utolsó pillanatig azt vártam, hol a munka, hol lehet segíteni?

Január 20-án reggel sorba állítottak és elvittek bennünket gyalog Tökölre, s útközben is szedtek még fel embereket. Lehettünk vagy háromszázan. Étlen-szomjan gyalogoltunk a hóban – én úgy mentem, kesztyű-sapka-sál nélkül, félcipőben, tavaszi kabátban, napi harminc kilométert. Rettentő hideg volt, borzasztó nagy volt a hó, nagyon kemény hideg volt! Ez egy embertelen dolog volt!
Elindult a csapat, mentünk a főútvonalon, s kint álltak a kapuban a rokonok, ismerősök és nem mertek szólni egy szót sem – én nem tudom mit gondoltak. Orosz dobtáras géppisztolyos katonák kísértek bennünket. Akkor nem volt nekem gyanús, hogy miért gyalog megyünk és miért fegyveres kísérettel: azt hittem, valahol építeni kell valamit, s még örültem is, hogy segíthetek.

A Vízművektől mentük a töltésen, és lementünk egészen Tököl repülőtérig. Ott a fal le volt rombolva, így átvágtunk a repülőtéren, és a túlsó oldalon, az első háznál balra lehajtottak bennünket egy kétszárnyú ajtón át egy hatalmas pincébe. Ott a boroshordók mind szét voltak lőve, s ahova le kellett feküdni, az mind át volt itatva borral. Olyan borgőz volt a pincében, hogy az nem mindennapi. Azért lefeküdtünk. Ha valakinek dolga volt, az kimehetett az udvarra elintézni. A pince ablakai az udvarra néztek. A ház ma is megvan.

Én csak feküdtem, nem tudtam mit csináljak, s a bátyám is velem volt.
A bátyám katonaszökevény volt: valami parancsot hajtottak végre, aztán megszöktek egy cimborájával, s a puskákkal együtt hazajöttek Csepelre. Eltűntek valakihez, bedobták a puskákat a kútba (ennél többet nem tudok, mert már több mint negyven éve meghalt).
Szóval, a bátyámnak volt egy kulacsa, s abba valamilyen féle, hülye szeszt összeszedett. Beletettek medvecukrot, s ott iszogattak. A lenti levegőtől rosszul lett, akkor felvitték a tököli orvoshoz. Az falból adott neki valamilyen semleges injekciót és azt mondta az őröknek, hogy a bátyám beteg. Azonnal elzavarták. Én meg ott maradtam magam. Egy hétig voltunk Tökölön. A saját, összegyűjtött élelmiszerünkre támaszkodhattunk csak, mert nem adtak enni, egy darabka kenyeret sem. Mindenki azt ette, amit otthonról hozott, de az két hétig nem tartott ki…

Az volt a szerencsém, hogy közvetlenül az indulás előtt, az utolsó pillanatban, valakik hoztak bakancsot, melegebb kabátot, kesztyűt, sapkát. Így, amikor másnap csatasorba állítottak bennünket, már fel voltam öltözve. Elindult a menet, napi harminc kilométeres távolságot tettünk meg gyalog, étlen-szomjan, s szinte meg sem álltunk Kiskunhalasig.

Ráckevénél mentünk ki a szigetről, Solt felé haladtunk. Ráckevén, a tűzoltóság épületében volt a pihenő, oda hajtottak be bennünket, s mindenki keresett magának helyet, hogy aludni tudjon. Néhányunknak eszébe jutott, hogy meg kellene szökni: ketten-hárman bebújtak a nagy pódium alá, s nekik sikerült is később hazajutni. De ők aztán hiányoztak a létszámból: mi akkor az oroszok számára csak számok voltunk – raz, dva, tri, csitüri. Még egy ceruzánk, vagy papírunk sem volt, hogy össze tudtuk volna írni a neveinket, hányan vagyunk, honnan, kik vagyunk? Én ott nagyon sok embert nem ismertem. Lehetetlen állapot volt. Mentünk a nagy hidegben, toronyiránt – nem tudom, hogy az orosz hogy ismerte ki magát – sokszor a mezőn, térdig érő hóban.
Útközben egyszer egy szekérrel egy parasztot leállítottak, a szekerét ökörrel együtt lefoglalták, a mellette ülő gyereket elzavarták, az idősebb férfit pedig berakták a sorba (később, már nem emlékszem, hogy az ökröt levágták-e, de nem hiszem, mert nem is lett volna rá alkalom, hogy azt elkészítsük, hiszen menni kellett, folyamatosan.)

Miközben mi meneteltünk az úton, a németek erős ellentámadást indítottak az oroszok ellen Dunaföldvárnál, s rettentően odacsaptak a ruszkiknak. Akkor jöttek a ruszkik a kis orosz lovacskákkal húzott szekerekkel, amelyek zsúfolásig voltak rakva halott, vagy erősen sérült emberekkel, s a szekér alatt úgy csurgott a vér, mint a víz a locsolóautóból.

Ahogy gyalogoltunk a százharminc kilométeres távon, az egyik orosz kísérő katonától, aki láthatóan szimpatizált velem, megtanultam néhány orosz szót.

Mire eljutottunk Kiskunhalasig, már késő este volt. A vagonok már el voltak készítve: azokkal dobták át a szovjet hadsereget magyar területre. Meg lehetett volna lépni, tulajdonképpen, mert a hülye őr nem zárta be a másik oldalon a vagon ajtaját. De én nagyon becsületes voltam (vagy naiv?), és maradtam.
Ott állt a pályaudvaron, a síneken egy hatalmas szerelvény üresen, az ajtók nyitva voltak. Oda felhajtottak bennünket, de voltak, akik a másik oldal nyitott ajtaján át leléptek és eltűntek a sötétben. Én nem akartam megszökni, becsületes voltam, egyébként meg azt sem tudtam, hol vagyok?
Mindig reménykedtem, hogy mindjárt ott vagyunk a munkánál, vártam, hol lehet segíteni? Nem tudtam még akkor az orosz dialektikát, hogy ezek egy rablóbanda, hát ezek a tatárjárásnál, meg a törökvésznél is szolgálhattak bizonyosan. Ezek Ázsiából jöttek, nem kultúremberek voltak. Mi nem beszéltünk oroszul, ők meg nem is akartak velünk semmit közölni, így nem tudtuk, hogy valójában miért és hova megyünk…

Voltunk vagy ötvenen egy marhavagonban. Én rögtön kiszemeltem magamnak a priccs tetejét, mert azt gondoltam, hogy fönt melegebb van. Felmásztam a priccsre, és az ablak mellé kerültem, ami be volt rácsozva, ki akartam rajta nézni, hogy merre megyünk.
Ránk zárták a vagonajtót, s elindították velünk a szerelvényt. A sötétben nem nagyon láttam, hogy merre mentünk. Egyre emlékszem, az nappal volt, s akiket én láttam mozogni, lent, a vagon mellett, azok magyarul beszéltek, lehet, hogy Szeged volt? Nem tudom. Láttam ott egy nőt, kancsóval, meg élelemmel a kezében. Lekiabáltam neki, hogy hozzon valami ennivalót, volt még száz pengőm (az nagyon sok pénz volt), azt ki is dobtam neki a rácson keresztül. Próbáltam vele üzenni anyámnak is, nem tudom, hogy eljutott-e hozzá akkor a hír.

Valahol a Szovjetúnióban

Több mint két hétig vonatoztunk zömében étlen-szomjan. Mire kikerültünk a célállomásig, az őröktől megtanultam valamit az orosz nyelvből. Időnként megállt a vonat. Egy alkalommal a nyílt pályán állt meg, félrehúzták a vagonajtót, s a mi vagonunkba egy kosárnyi fűrészporral összekevert, nyers, állati belsőséget öntöttek be, volt benne, máj, szív, stb.
Ránéztem, és elfogott az undor! Nem ettem belőle.
A többiek, az a szerencsétlen, kiéhezett társaság nekiesett és felfalták. Másnapra mindenkinek vérhasa lett.
A vagonpadlón volt egy luk, ahol a dolgunkat végeztük: a körül ilyen magasan állt (mutatja a kezével a több arasznyi magasságot) a széklet, csúcsosan, mert megfagyott a nagy hidegben. Mindig mellé csináltak, de már véres volt…
Én nekem nem lett bajom, mert én azt a kukoricát ettem végig, amit – talán még Romániában – szereztem. Nekem olyan szerencsém volt, hogy fent foglaltam helyet, az ablaknál. Egyszer álltunk egy helyen és a másik vágányon pont egy szerelvény állt mellettünk, nyitott tetővel, nem volt letakarva és tele volt kukoricával. Ott valami edényt szereztek, s csináltunk valami lehetőséget, átnyúltunk, s kiemeltünk a kukoricából, és elosztottuk magunk között.
Vizet sem kaptunk! Ordítoztak az emberek a vagonokban, hogy vizet, vizet! Senki nem adott.

Abban a vagonban, amelyben én is voltam, az Uitz Szilveszter bácsi volt a megbízott parancsnok. Ő úgy szerepelt az egészben, hogy egyszer, mikor talán a Kárpátoknál járhattunk (fent, Szlovákiában lehetett) egyszer megállt a vonat a nyílt pályán – gyönyörű szép környék volt, hatalmas fenyőfákkal. Összehívták a kinevezett vagonparancsnokokat – akiknek az volt a dolguk, hogy megtartsák a fegyelmet a saját vagonjukban –, s elvitték őket a szerelvény végére, az utolsó vagonba. Ment Szilveszter bácsi is. Senki nem gondolt arra, hogy az utolsó vagon tele volt orosz katonákkal!

Szilveszter bácsi visszatérése után elmondta mi történt: hárman megpróbáltak megszökni, felszedték a vagonpadlót, és leugrottak a vonat alá. Gondolták, hogy megvárják, míg elmegy felettük a szerelvény, aztán meglépnek. Arra nem számítottak, hogy a vonat végén volt két-három géppisztolyos katona, akik észrevették a szökevényeket, s lekaszabolták őket géppisztollyal.
Hárman voltak, három szerencsétlen magyar. Kettő közülük már nem élt, de a harmadik még életben volt, az arcán volt a lőtt seb…
Szilveszter bácsi visszatérése után elmondta mi történt. A vagonparancsnokok nem értettek egy szót sem a tiszt beszédéből, de a történésekből megértették: mindenki így jár, aki megpróbál szökni! Amikor a tiszt befejezte a beszédet, kivette a fatokból a pisztolyát, s a sebesült magyarba belelőtte a tárat.
Végiggondoltam: szegény sebesültnek ez egy megváltás lehetett. Mit csináljon ott a nyílt pályán?
Azt mondta Uitz Szilveszter, hogy a szerencsétlen szeme olyan könnyes volt, sírt, látszott az egész arcán, mennyire szeretett volna még tovább élni, annyira ragaszkodott a családhoz, az élethez… Ezzel véget ért az élete. A tisztnek ez egy olyan hétköznapi művelet volt, mintha csak az ajtót csukta volna be!

Utólag úgy értesültem, hogy Jassin keresztül vittek bennünket. Ott fertőtlenítésen estünk át. Kazán-szerű szobákba voltak felakasztva ruhák a plafonra, s a helyiséget alulról fűtötték, hogy a tetvek, ha kiesnek a ruhákból, elpusztuljanak. Előfordult, hogy leesett a ruha is és elégett, akkor kaptunk másikat, gondolom, halottakról lehúzott ruhaneműt.

A végállomás Liszicsanszk – három és fél év „málenkij robot”

Liszicsanszk volt a végállomás Ukrajnában, a Donyeck-medencében, egy mocskos bányavidéken. Amikor oda kiértünk, nem tudták, mit kezdjenek az emberekkel. Délelőtt körbe-körbe kellett sétálnunk, mint a börtönökben. Utána meg kérdezgették, hogy kinek milyen szakmája van.

A láger két hatalmas épületből állt. Elől, a bejáratnál volt egy kis őrház (vakadnoj), ahol mindig tartózkodott valaki, tehát a kijárás csak valamilyen kísérettel történhetett. Egyikben mi, férfiak voltunk, a másik épületben nyolcszáz nő.
Ez egy háború sújtotta épület volt, (csak később tudtam meg, hogy ott máshogy építkeznek, mint a magyarok: a közfalakat két deszkafal közé töltött fűrészporból készítették, majd a deszkákat bevakolták). Rengeteg patkány volt, óriásira nőttek.
Egy szobában voltunk vagy ötvenen, fűtés nem volt. Csak négy időt tudtam: tavasz, nyár, ősz, tél. Azt, hogy hány óra van, soha nem tudtam.
Kaptam egy pufajka nadrágot, egy pufajka kabátot, egy halinacsizmát, amelyiknek az alja gumírozott volt, hogy a filc nehogy vizes legyen. A csizmába papírt, vagy szalmát tettem, a lábamat meg rongyba csavartam, úgy húztam fel a csizmát.

A konyhán tizenöt fürdőkád volt beállítva, amelyek alatt tűzteret alakítottak ki. Ezekben a fürdőkádakban főzték a rothadó uborkából és burgonyából a levest, s ezt adták enni. Meg fekete kenyeret, fejenként tíz dekát. Mindenki árgus szemekkel figyelte a másikat, nehogy többet kapjon, mint ő – ezen is veszekedtek. Még a morzsákat is összegyűjtöttük, s azt is felosztottuk egymás között.

Nem tudták, hogy mit csináljanak velünk: nem volt megtervezve, hogy kit, hova küldenek. A lényeg az volt, hogy elsősorban a bányákba menjenek az emberek. Aztán volt, aki máshova került. Például a Heszberger Karcsi, aki titokban órás volt, ő ott kiemelt figura lett! Hozták a tisztek neki a vekkerórákat, hogy csináljon belőlük karórát…

Engem az első időkben – talán köszönhetően a jó megfigyelő képességemnek, meg annak, hogy a nyelvet gyorsan elsajátítottam – kiemelten kezeltek. Azt mondta nekem az egyik tiszt, valami főhadnagy volt: Oszik, mondd meg a barátodnak (Fischer Béláról volt szó), adja oda a nadrágját, akkor odajöhet hozzád.
Én már ki voltam jelölve, hogy a konyhára kerülök, beszerzőnek. Ez annyit jelentett, hogy az orosz főnököm, akit azzal bíztak meg, hogy szerezze be az ennivalót a foglyok számára, engem választott ki, a Fischer Béla a nadrágjáért cserébe kerülhetett oda és még az órás is jött.

Mi hárman kerültünk ehhez az orosz emberhez, akit úgy hívtak, hogy Mitrofanovics. Ő egy tatár férfi volt, a Kaukázuson túlról – nekem elmondta, hogy tízezer kilométerre lakik, s már nem látta a családját nem tudom hány év óta. Éjjel-nappal cigarettázott, egy hosszú szipkából szívta a mahorkát, és ivott is. A tiszteknek volt vodka is.
Én lent voltam egyszer a pincében, ahova lehordtuk a láger embereinek az élelmiszerét. A tiszteknek külön tiszti kantinjuk volt, annak külön élelmiszer-raktára volt. Az élelmiszer beszerzésért el kellett hagynunk a lágert, a kolhozokból hoztuk a kajának-valót. Egyszer például egy távoli kolhozba káposztáért kellett elmenni: ott mély silókban tárolták a káposztát, ott rohadt, bűzlött. Az egyik embert leküldtük, hogy adogassa fel a tetejét, az egyszer csak összeesett és ott maradt, alig tudtuk kihúzni – rosszul lett a káposzta-gáztól.

A lágerben nemcsak magyarok voltak, románok, lengyelek, erdélyiek is, a mi épületünkben férfiak, a másik épületben vagy nyolcszáz nő. A két épület között nem volt átjárás. Ilyen szedett-vedett társaság volt.
A nők mind a szénbányákban dolgoztak: ezek voltak a legrosszabbul biztosított bányák. Egyszerűen fogalmuk sem volt, mi az a munkavédelmi szabályzat. A nőket reggel kihajtották, lementek a bányába 200 méter mélyre, bokáig érő vízben csatangoltak egész nap, s úgy jöttek haza este, hogy mindegyik hóna alatt volt egy darab szén, (kitűnő, 5 ezer kalóriás antracit fekete szenet bányásztak) hogy tudjanak valamit főzni. A nőkkel időnként az ebédlőnél tudtunk találkozni.

Aki ezt a rajzot a táborról készítette, egy építész volt, Petz Rudolfnak hívták, kellemes, finom ember volt. (A Műegyetemen volt tanársegéd, és az Ív utcában lakott. Szívműtétben halt meg, viszonylag fiatalon, hatvan év körüli lehetett.) Ő is velünk volt odakint – ő is hazajött. Ezt a rajzot a felesége küldte el nekem.

Nem messze tőlünk, Beljeznában is volt egy másik láger, ahol volt háromezer ember. Annyira lecsökkent a létszámuk, hogy a mi lágerünket töltötték fel az életben maradottakkal, mert sajnos nálunk is fogytak az emberek…

Azoknak kellett mindig eltemetni a halottat, akik egy szobában laktak vele. Így történt ez Hauswirth Emil fiával is, aki kint meghalt. Ez úgy történt, hogy ő harmadfokú disztrópiás volt, azaz annyira le volt gyengülve, hogy a fenekén a hús olyan löttyedt volt, mint egy mosogatórongy. Ezekről úgy döntöttek, hogy haza kell küldeni őket. Amikor az Emilt el kellett temetni, volt ott a padlásfeljáróban vagy tíz hulla, s ezeket mind le kellett rakni. Még szerencse, hogy a mínusz 40 fokban kőkeményre fagytak.
Már a második év is eltelt, mikor a Hauswirth Laci meghalt. Ő nem tudta magát fegyelmezni. Az ő temetését nekünk, szobatársaknak kellett elintézni. Tél volt, nagyon hideg, nagy hó. Nem tudom hány napja lehetett ott, keményre fagyva a padlásfeljáróban. Olyan kemény volt, mint egy vascső. Akkor egy tiszt félrehívott: itt van egy lepedő, ebben vigyétek, de ezt ne temesd el vele, holnap elviheted a bazárba és el tudod adni… Csináltunk egy kijáratot a láger kerítésén, hátul. Én mentem elől egy kocsislámpával, négyen-öten meg hozták a lepedőben, anyaszült meztelen volt, s kemény volt, mint a csődarab. A kerítéstől nem messze eltakarítottuk a havat, letettük a holttestet, betakartuk hóval és eljöttünk… A talaj két méter mélyen fagyott volt, azt még csákánnyal sem lehetett megbontani, nem volt más lehetőség a temetésre.
(A Hauswirthék evangélikusok voltak és itt laktak a piac mögött. Ő volt az iskolaigazgató, meg a Bognár üzem főmérnöke. Az evangélikus pap a Mezősi Gyuri volt – meghalt vagy tíz éve, ő is benne volt a helytörténeti bizottságban –, s valamelyik Hauswirth unoka, vagy dédunoka papneveldébe járt, és azt elhozta hozzám, hogy beszélgessünk Csepelről, múltról, történelemről. Később az a Hauswirth-gyerek pap lett Fehérváron.)

Az erdei orvos azt mondta, hogy fiúk, ha a disztrópiától gennyesedés indul a lábatokon, vagy a hónaljatokban, egyetek nyers krumplit, mert az tisztítja a vért!
Egyik ismerősömnek, aki a Szent István úton lakott, annak a lábában még a csontot is láttam, olyan állapotban volt odakint, folyt a genny ki a lukon a lábából, és nem tudták meggyógyítani.
Vagy a láger borbélya, – aki engem is rendszeresen nyírt és borotvált, ugyanúgy, mint a többieket is – annak is ilyen problémája volt, elgennyesedett a lába. Amire hazajött, a felesége már egy másik férfival élt. Erre ő meg magához vette azt a nőt, akivel odakint, a láger szomszédos épületében ismerkedett meg. Azt elvette feleségül. Közben az asszony szüleit kitelepítették Amerikába. Akkor kimentek Amerikába, s a repülőgépen, abban a tízezer méteres magasságban, meggyógyult a lába. Ő mesélte el, mert itthon is hozzá jártam nyiratkozni, hogy segítsük egymást.

A lágerben egyhangúan teltek a napok. Reggelente mindig oda kellett mennünk a bejárathoz, megvárni, míg jön az öreg, s akkor elindultunk. Ő mondta meg, hogy hova kell menni. Volt egy kocsi, azzal járkáltunk a kolhozokba, és szedtük össze a rohadt holmit, hogy legyen mit adni az embereknek.

Nem volt sem időnk, sem kedvünk lelki életet élni. A vallást sem gyakoroltuk. Az erdei orvossal tudtam néha beszélgetni, még hegedült is – nem tudom honnan szerezte a hangszert. A nőkkel, akikkel beszéltem, elmondták, hogy Dél-Magyarországról lettek elhajtva, a többiek Romániából. Voltak ott lengyelek is. Volt egy állandóan ismételgetett kifejezésük: „perunye, perunye”. Nem tudtam rájönni, mit jelent…
Most csütörtökönként lejárok Kistelekre fürdeni, s oda jár egy lengyel nő. Amikor megismerkedtem vele, üdvözöltem lengyelül: gyeny bardzo. Mondtam neki, ide figyelj, mit jelent az hogy „perunye”? Valami olyasmit jelent, hogy „az isten nyila vágjon beléd”… Ők is, mint minden szláv, jól tudnak káromkodni. De az orosz a legtökéletesebb. Olyan – egyébként gyönyörűen hangzó – káromkodásokat tanultam tőle, de soha nem tudtam, mit jelent. Ordenáré volt.

Télen nagyon hideg volt, mínusz 41 fok. Egyszer álltam sorban a csajkával a hidegben, s annak ellenére, hogy el volt takarva az arcom, befagyott az orrom és folyt a vér belőle. Alig vártam, hogy beérjek a védettebb helyre, hogy fel tudjam venni a vacsorát.

A többiek a bányában dolgoztak, főleg a nők, egész nap robotoltak a fagyban, s egy sem halt meg – nem tudom, hogy bírták.
A csepeliek közül a Landhof Ede, meg egy halásztelki bádogos, meg a bonyhádi kovács Szeibert, akinek a ráverője az Állomás utcában lakott – annak a bátyja is ott volt – a garázsban, ők ott dolgoztak. A Szeibertet, meg a másikat valaki földobta, hogy ők SS-ek voltak: ők másnap eltűntek, elvitték őket a katonai táborba. Végül hazakerültek: a Szeibertet hazahozták, s itthon megint jó néhány évre bekasztlizták. Aztán kitelepítették Stuttgartba, a Mercedes-gyárba, s ott dolgozott tovább, mint kovács.

Volt ott egy család is, a Hannhabel Marika, meg az apja és az anyja, akik nem akarták a gyereket egyedül hagyni, mert kitalálta a rohadt piszkos banda, hogy ő kulák. Azt sem tudtam, mi az, akkor hallottam először. A gyerek sokszor jött hozzám,én meg adtam neki ezt-azt, amit elcsentem a konyháról. A kislány hazajött és sok-sok év után írt egy levelet, hogy szeretne velem találkozni. Annak idején kivittem moziba is, és csináltattunk ott egy fényképet is.

Vasárnap munkaszünet volt a lágerben. Egyszer volt egy afférom: vasárnap kellett kimenni egy kolhozba és cukrot kellett vételezni. Elég jó erőben voltam, egy zsák cukor, az több mint száz kiló volt. Feltették ide a csigolyára, mert ott lehet legkönnyebben vinni a súlyt, elvittem a kocsiig, ott rátettem a platóra, hátradőltem, a többiek meg behúzták. Ahogy mentem be a raktárba, ott volt egy féllábú orosz: ez az ember belém kötött. Jól beszéltem oroszul, pufajkát viseltem, mint az oroszok, nem is hitte el, hogy a foglyokhoz tartozom. Elkezdett átkozódni. Engem már annyira idegesített a tehetetlenség, hogy ilyen helyen vagyok, nem tudok elégtételt venni, s ez az ökör, ez az idióta meg állandóan szidott, hogy én lőttem el a lábát. Úgyhogy amikor mentem be, a mankójával hátba vágott. Tehetetlenségemben és dühömben gyorsan kimentem, megkerültem a gépkocsit, hogy ne is lásson, s leültem és elkezdtem bőgni, annyira bántott, hogy nem tudok mit csinálni, mert akkor még rosszabbat tennék önmagamnak. Nem tudom magam megvédeni! Ez volt az egyetlen fájó pont ott az életemben, amit nagyon nehezen tudtam, elviselni.

Egyébként nem nagyon bántottak bennünket. Egyszer volt egy olyan eset, hogy három idióta télen meg akart szökni. Elmentek abban a nagy hóban, de nem tudtak tájékozódni, s tettek egy nagy kört, és ugyanoda kerültek vissza, ahonnan kiindultak. Azt tudni kell, hogy ott a legkisebb gyerek is beárulja az embert, ha érzi, hogy az idegen. Büntetésből letették őket a pincébe, félmeztelenül.
Volt ott egy ismerős, a Steinhauser Grisa, így hívták, perfekt beszélt törökül. Ő mindig mondta nekem, hogy meg kellene lépni. Kitervelte, hogy a Donyecken leutazunk a Fekete-tengerig valahogy, no de ki ismerte azt a környéket?

Kultúrával is foglalkoztunk: ezt a Hermann Jóska találta ki. Alakított egy társulatot, s megpróbáltuk az elfáradt arcokat felvidítani. Ott a mi lágerünkben előadtuk a”Midőn Havannában hajóra szálltam én” című dalt, én egy teknőben ültem, s a másik oldalról egy kötéllel húztak, úgy énekeltem. Ez volt a velencei jelenet. Ezen persze leginkább az orosz tisztek röhögtek, a többiek nagyon csendesen ültek.

Egyik este valamelyik tiszt ötlete nyomán elvittek minket egy másik lágerbe, ahol lengyelek voltak. Ott a Fischer Béla volt a cirkuszigazgató, én meg a bohóc voltam. Az volta a jelenet lényege, hogy kimegyek a színpadra, s volt egy üveg a pufajkába betéve, fent meg volt egy tölcsér. Ő töltötte a tölcsérbe a vizet, ami az üvegbe ment bele. A homlokomon volt egy kopejka, s úgy kellett lehajtanom a fejemet, hogy a kopejka beleessen a tölcsérbe, ahova közben orvul vizet öntött a cirkuszigazgató. Amint lehajtottam a fejemet, láttam a sovány, beesett, szürke, szomorú arcokat. A kopejka nem esett bele a tölcsérbe, megpattant a peremén, leesett a padlóra, s a padló résén át eltűnt. Engem elfogott a röhögés, de csak én röhögtem egyedül a teremben, nagyon komikus volt.

Nekem kijárásom volt a lágerből, perfektül beszéltem az orosz nyelvet addigra. Egyszer megyek kint a városban a földúton (sehol nem volt szilárd burkolatú út), Liszicsanszk egy ilyen település volt. Dombos vidéken volt, alatta bányák sokasága volt, azok egyike-másika beomlott, s ott völgyek keletkeztek. Egy ilyen völgyben volt a láger is.

Csak a bazárt tudtam, hol van. Egy utat ismertem a környéken, ahonnan meg lehetett közelíteni a lágert: az egy ösvény volt, aztán egy nagy szakadékon kellett átjönni.

Egy alkalommal Liszicsanszkban kísérni kellett egy odatelepülő csoportot. Mindig én voltam a központban, nekem kellett ellenőriznem azokat az árukat, amelyek jöttek a vagonnal. Többek között olajat. Az öreg Mitrofanovics nagy maffiózó volt, igaz, hogy ott mindenki lopott. Elkísértem a csoportot, s azt mondta nekem, mérjek ki húsz kiló olajat. Viszem a kancsókat a hordóhoz, hogy öntöm bele az olajat, s akkor azt mondja, vizet is öntsek hozzá. A végén kiderült, hogy abból a mennyiségből harminc kiló víz volt és tíz kiló olaj. A lopott olajat a tiszteknek adta.

Tőlem nem tudtak lopni, mert a négy év alatt egy gramm zsiradék sem került a csajkámba.

Mindenki a túlélésre koncentrált. Ott egy krumpliért meg lehetett kapni egy nőt, de nem foglalkozott senki, senkivel. Nem piszkáltuk egymást.

Mindenki a saját helyzetét próbálta javítani. Egy nyári napon egy fickó jött haza a Donyeck partján, meztelenre levetkőzött, beugrott a folyóba, a fenekére, s összeszedte a kagylókat. Vagy harminc darabot összeszedett, aztán hátul rakott egy tüzet, volt neki egy fazékja. Aztán elkezdett engem győzködni, hogy ilyet te még nem ettél, ez olyan, mint az újházi tyúkhúsleves! Szinte szuggerálta az emberbe, már-már éreztem a jó leves-illatot, úgy kínálgatta a büdös kagylót, talán még azt is megette, ami nem nyílt ki, mert már döglött volt. De én nem ettem belőle. Nekem megvolt a kajám, bármikor tudtam magamnak szerezni ételt.

Egyszer a törzsőrmester kivitt egy kisebb csapatot, hogy fessék ki a lakását. Leleményes srácok voltak: autógumiból mintát faragtak ki. Festéket úgy csináltak, hogy piros téglát porrá törtek, azzal fedstették ki a lakást. Amikor visszajöttek, elmesélte az egyik, hogy ilyet még nem látott. Hogy ezek hogy élnek? Volt ott, a törzsőrmester lakásában egy kredencféle a sarokban, azon volt egy ikon, valami világító eszköz, egy rézágy, meg egy asztal. Ez főtörzsőrmester volt, ez megnyerte a világháborút, és ilyen körülmények között lakott!

A végén, amikor már konyhán voltam, külön szobát kaptunk: ott volt az órás, a Lanszmannsz Ede, aki akkumulátoros volt, a Béla, meg én. Négyen voltunk külön egy szobában. Soha nem felejtem el, rettentően sok poloska volt ott. Annyi volt, hogy szétnyomták az ágy lábát. Közösen védekeztünk: az Ede a garázsból hozott piros benzint.

A Bélát egyszer megfenyegettem, mert az olyan hülye, idióta az agya. Itthon már a stroke veszélyeztette az egyéniségét, mert már nem emlékezett, s olyan hülyeségeket mondott…
(Béla a kolóniában lakott a HÉV-vel szemben, egészen az út szélén. No de onnan aztán elmentek. A Béla megnősült és elmentek a Villányi útra lakni. A 22/A-ban, én meg a 9-ben laktam. A Lovocz Laciékkal laktak együtt a kolóniában, akinek jól felvitte az Isten a dolgát, igazgató volt valahol, meg tanácstag is. )
Béla, amikor hazajött – én ezt csak jóval később tudtam meg – elmesélte a Fogaskerék újságírójának, hogy az „oroszok annyi kacsát adtak, hogy már betegek lettünk tőle”. El is kaptam később, már rég nyugdíjas volt akkor, hogy te hülye, még egy verebet sem láttam repülni a levegőben, nem hogy kacsát! Honnan veszed ezt a baromságot? Összevissza hazudozol, engem majdnem elvittek, te meg bekerültél a minisztériumba? (Mert a Béla bekerült a minisztériumba.)
Arról is mesélt, – még mielőtt meghalt-, hogy milyen jó volt ott kint, amikor matracot kaptunk. Mondom neki, Béla, hozd be a baltát, mert felaprítalak. Nem emlékszel mennyire nyomta a deszka négy évig az oldaladat? Én egyszer már nem bírtam és kicseréltem a bükkfa deszkát fenyőfára, hogy puhábban feküdjek! Abban a ruhában, amiben napközben dolgoztunk, abban is aludtunk, ruhástól feküdtünk a priccsen. Takarónk nem volt.

Végig Liszicsanszkban voltunk a lágerben, 1945 elejétől 1948 augusztusáig, akkor indultunk haza. Négy évig semmilyen hírt nem kaptunk itthonról és rólunk sem tudtak semmit otthon.

Én soha nem voltam odakint beteg, ösztönösen mindig megéreztem, mit kell tennem, hogy ne betegedjek meg, s nagyon nagy önfegyelmem is volt. Egyszer egy raktárban amerikai hordókat láttam, tele vajjal. Akkor úgy éreztem, nekem vajat kell ennem. Belenyúltam, s egy fél marékkal kimertem, és a tenyeremből megettem. Semmi bajom nem lett… Olyan egészséges voltam, hogy egy 250 kilós hordót hárman feldobtunk a kocsi végébe.

Nekem soha nem volt honvágyam, amíg ott voltam. Azt mondja nekem az orosz, miközben kiszálltam a kocsiból: Oszik, nézd meg, milyen szép ez az ország! Miért akarsz te hazamenni? Nem válaszoltam neki semmit. Mert mindig az volt, ha egy tisztet megkérdeztél, hogy mikor mehetünk haza, azt válaszolta: szkoro (hamarosan). Úgy, ahogy ők itt voltak ’45-től csaknem ötven évet: azt mondták, hamarosan kimennek… Ezt jelentette náluk a hamarosan.

Néhányunkat már korábban beraktak egy transzportba, akik nem tudom hová kerültek. Például a Szeibertet is, akinek tőlem a harmadik utcában, a Mátra utcában volt hentesüzlete, s még sót is szereztem neki. Mondtam neki, hogy szólj anyukámnak, hogy élek, nincs semmi bajom. Én azt hittem, hogy hazahozzák. Erre kiderült, hogy az a szerelvény Lengyelország felé ment. Az úton meghalt, és kidobták a vonatból…

1948 nyarán egyszer csak felpakoltak a vasútra bennünket – mi úgy tudtuk, hazafelé megyünk – és elindultunk. Mentünk a marhavagonokban egy ideig, aztán megálltunk. Akkor mindenkinek le kellett szállni, és bevittek egy másik lágerba. Az ottani lágerlakókat akarták kicserélni velünk! El akartak lopni minket, s be akartak cserélni minket. Mi csak számok voltunk, darab-darab (nem volt névszerinti nyilvántartás) – ám mi jobban néztünk ki. mint a másik láger lerobbant lakói, s az őrök gondolták, némi pénzért kicserélnek bennünket.
Erre én begerjedtem. A Béla, amíg élt, mindig emlegette, hogy milyen jó, hogy akkor én ott voltam és tudtam velük beszélni és beolvastam nekik piszkosul. A tiltakozásunk hatására a csere meghiúsult, s tényleg elindultunk haza – három és fél év után – a vonattal.
Ezalatt a három és fél év alatt egyszer sem kaptam hírt otthonról, a magyar állam képviseletében senki nem látogatott meg bennünket, teljesen el voltunk zárva minden információtól.

Újra itthon!

1948 szeptemberében érkeztünk haza, Magyarországra. 24 éves voltam ekkor.
Utólag tudtam meg: Debrecenbe érkeztünk. Ott egy menekülttábor-féle helyre kerültünk, hatalmas nagy szabad területre. Akkor azt sem tudtam, milyen településes vagyunk.
Egyszer csak felállt egy pacák ott egy hordóra és elkezdett dumálni, hogy vegyük tudomásul, már más világ van, maguk egy másik világba jöttek haza, itt más a politika, itt már rend van… elmondta a szokásos reklám-szövegeket.

Kapott mindenki egy regisztrációs papírt, amelyen rajta volt a neve, hogy milyen lakcímről vitték el. Én a cím helyét kihúztam, és beírtam, hogy „internált”, mert ez volt az igazság, minket elraboltak!
Akkor kapott mindenki 200 forintot (hogy ismerkedjünk a pénzzel, mert én még pengőben mentem el és forintba jöttem vissza). Az összeget rávezették a regisztrációs papír hátuljára, és alá kellett írni.
Abban a ruhában voltam, amelyikben a lágerben: a lábamon volt egy ócska, kézileg autógumiból barkácsolt vászoncipő, alsónadrágom nem volt, viszont egy viszonylag rendes nadrágom és fehér ingem volt.

A regisztrációs papírral ingyen lehetett utazni a vonaton, a végtelenségig. Úgy jöttem haza, hogy nem szóltam senkinek! A Tanácsházánál felültem a nagy szürke BART buszra és kimentem vele Királyerdőbe. Olyanokhoz kopogtam be, akiket ismertem, s megkértem őket, menjenek el hozzánk, keressék meg anyámat, s mondják el neki, láttak engem Csepelen, hogy lelkileg ne legyen neki megrendítő a váratlan betoppanásom…
Rendben is volt a találkozás, a bátyám is élt, jól volt (ő 1951-ben halt meg). Később a családban azért voltak gondok.

Akkor, azok a barátok, akikkel együtt jártam a polgáriba, azok felkerestek. Igazából nem tudhattam, velük mi történt e négy év alatt, kik is ők valójában. Annak idején együtt lógtunk, hülyéskedtünk, korcsolyáztunk.
Szóval megjelent nálam a Perge Jóska (akivel annak idején egy padban ültem), meg egy másik srác, akinek nem emlékszem a nevére, s elkezdtek kérdezősködni. Hát, majdnem úgy nézett ki, hogy elkaszálnak – mert én a valóságot mondtam! A Perge Jóska a Mauthner-gyár igazgatója volt, a másik srác pedig a Váci Fegyház igazgatója volt.
Én nem tudtam, hogy itt nem lehet mondani semmit! Már a pénz – a forint – is furcsa volt nekem, amivel találkoztam, de ha lehet, az új rendszer még szokatlanabb volt. Nem ismertem a politikai viszonyokat, nem tudtam, hogy itt csöndben kell maradni a túlélés érdekében…
A Perge egyből kitalálta, hogy – mivel én jól beszélek oroszul – nekem a Magyar-Szovjet Baráti Társaságot kellene vinnem.

A katonaságnál kellett csak jelentkeznem. Voltam sorozáson, ott adtak egy papírt, de soha nem foglalkoztak velem komolyabban. Nem is tudom, hogy képzelte el az az idióta, hülye banda, hogy valaki ennyi idő után visszajön a Szovjetúnióból, (ahol nem Sztálin, vagy Lenin mellett voltam, hanem komolyan dolgoztattak), utána engem még hurcoljanak meg honvédségi kiképzésekkel… Hiába írták rá, beosztva a páncélosokhoz, aztán később kijavították „vegyvédelmiekhez”. A Mátrába kellett volna mennem, vagy hova. Soha, sehova nem mentem! Csak javítgatták mindig a beírást a katonakönyvemben.

Ismét a „nagygyárban”

Pihentem egy kicsit, aztán jelentkeztem munkára. A gyár már működött, volt Gépgyár, EG, Motorkerékpár, Csőgyár – ismertem, mint a tenyeremet! Fiatal gyerekként kifutó voltam, mindenhova küldtek… (Az anyám meg 1900 óta ismerte a gyárat, mert itt dolgozott. Amikor volt az a robbanás, lőporokat adtak ki egy kis ablakon, s gyerekek haltak meg. Az őrnek, amelyik a Dunánál állt, a bakancsát Budafokon találták meg. Akkor tiltotta meg a szakszervezet, hogy 9 éves gyerekeket alkalmazzanak!) Ennyire kötődöm ehhez a gyárhoz!

Szerszám- és géplakatos voltam, így aztán (ilyen volt a kommunizmus) betettek az Edénygyárba, a Zománcba. Akkor le volt bombázva minden, nem volt elég munkahely. A legfinomabb munkám az volt, hogy ha a kemence ajtaja leszakadt, azt a vastag láncot nekem kellett megjavítani. Megáll az ész!!! Ez az idióta hülye banda, amit ezek csináltak! Komolyan mondom, ennél hülyébb társulatot még nem láttam, mint ezeket az országban, akiket az orruknál fogva lehetett vezetni! Engem nem érdekel a politika, nem érdekel, ki, miben van – de ezt nem vették észre??? 40-50 éven keresztül ez ment!
Éjszaka dolgoztam, nappal meg mentem a Vámmentes Kikötőbe, a Mirelitbe szervezni a Szovjet-Magyar Baráti Társaságot.

Közben kerestem a lehetőséget, visszakerülni oda, ahol valamikor dolgoztam. Kerestem a Morvai Lajost, aki nekem az üzemvezetőm volt a Jupiterben, a Motorszereldében. Megtaláltam, s mondtam, hogy egészségesebb helyen szeretnék dolgozni, ismert, tudta, velem nem volt probléma, jól dolgoztam. Így bekerültem a Gépgyárba! Ott a fogazókhoz kerültem, s ott találkoztam a Fischer Bélával, aki a ringlispil gépen dolgozott én meg egy kúpfogazó gépen, amely nagyon vadonatúj volt: 1918-ban készült. Német gépek voltak. Egyedül én tudtam rajta dolgozni: kis kúpkerekeket kellett csinálni orosz exportra, a pecabotok orsójához. A Gépgyár akkor már gyártotta az oszlopos fúrógépeket…

Az egész ország halálra volt ítélve. Megmondom, hogy miért. Amikor a Gépgyárban a Morvaival akartam beszélni, bementem az irodába, s nézegettem az asztalokat. Az egyiken szállítólevelek voltak, amelyekből kiderült, hogy az oroszoknak gyártott gépeket dollárban kell a határig szállítani. Példátlan rablás volt abban a rendszerben!

Dolgoztam a Gépgyárban és ismét elkezdtem foglalkozni a repüléssel. Később a repülő osztály vezetését kellett elfoglalnom, valami személyi változás következtében. Akkoriban nagyon reklámoztak! Többször is benne voltam a Magyar Repülés újságban.

Amikor sikerült megszabadulni a Magyar Repülő Szövetség kivezényelt tagjaitól (akik beépített kommunisták voltak – még egy politikai tisztet is kihelyeztek hozzánk), szereztünk egy repülőteret Sáriban.
Amikor kimentem a felszállási helyre, akkor volt az úgynevezett repülési négyszög, ott adminisztráltunk, elmondtuk a feladatokat, amit végre kellett hajtani. Ott volt Sztálin képe a sarokban, alatta a felirat: „Fiatalok, repüljetek messzebbre, magasabbra, mint mások!” Ebben kellett élni! El kellett sajátítani a különböző szovjet repülési kifejezéseket.

Voltak gigszerek is a repülésnél. Én síkvidéki repülő voltam, s egy alkalommal mátrai repülést kellett végrehajtani. Van egy trükkje a hegyvidéki repülésnek: az áramlatot ki kell használni, ahogy a szél nekimegy a hegyoldalnak, függőlegesen emel, s ott el lehet érni egy bizonyos magasságot. Szerencsétlenségemre, miután felhúztak, és megcsináltam a megbeszélt feladatot, kifordultam Gyöngyös felé, tehát elhagytam a repülőtér területét (de ezt nem érzékeltem), néztem a szőlőt a domboldalon, olyan volt, mint a sündisznó a tüskéivel, egyszer csak rádöbbentem, nincs emelés! Megfordultam, de már nem láttam a repülőteret. Csak egy katonai bázis, s előtte magas fák. Bizonyára az ösztön dolgozott bennem: úgy be tudtam érni, hogy kb. 30 fokban értem a talajt, a szárnyat a drótkerítés levágta, s a farok-rész is megsérült, s a törzzsel, egy falfehérré vált géppisztolyos kiskatona előtt értem földet. Semmi bajom nem lett. Kiszálltam, levettem magamról az ejtőernyőt, s nézegettem a szárnynélküli törzset.
Érdekes módon ennek a jelenetnek rám semmiféle utóhatása nem volt! Aztán megjöttek a reptériek, a dzsip mögött a kétkerekű pótkocsival, melyre felraktuk a törmelékeket, s felvittük a hangárba. Nem szóltak semmit, ilyenkor az a szokás, hagyni kell lecsillapodni az érzelmeket. Este azonban, amikor le akartam feküdni, akkor jött ki rajtam a hatás: ültem az ágyon, és elkezdtem remegni, mint a miskolci kocsonya…

Később a Ferihegyen lett volna ezzel kapcsolatosan valamiféle ítélethozatal, de én azt megúsztam, valahogy kihúztak a pácból. Ripityára tört a gép, s az volt az utolsó repülésre alkalmas gép – így másnak kirándultunk a Kékestetőre. Ezzel vége is lett a tábornak.

Dunakeszin is repültem, aztán voltam átképzésen Alagon, ott is volt egy sportrepülőtér. Nagy élmény volt. Onnan úgy mentünk haza Sáriba, hogy a vontatópilóta (ki azóta sajnos már meghalt) maga után kötött és elhúzott egészen Sáriig. Elég magasan voltunk, olyan 2500 méteren. Sárinál leakasztott, én meg leszálltam.

Én mindig fizikai munkásként dolgoztam, link dolgokba nem mentem bele. Csak a Magyar-Szovjet Baráti Társasággal foglalkoztam, ahova a Perge Jóska vitt be. De ez egy szélmalomharc volt, hogy elmenjek munka után a Vámmentesbe, akkor onnan jöjjek vissza… Közben hazudni kellett, mi volt a Szovjetúnióban. Egyszer-kétszer elmentem, aztán abbahagytam.

1950-ben mentem távrepülésre Sáriba. Elértem egy bizonyos magasságot, beállítottam az irányt – Szolnokra kellett volna menni. Már láttam a Tiszát, meg a szolnoki repteret, de még elég messze volt, nem volt magasságom, nem volt termik. Kénytelen voltam leszállni egy mezőn. Felülről úgy láttam, a talaj sima. De amikor egész közel értem a földhöz, és kezdtem kilebegtetni, akkor láttam, hogy ez egy ingoványos terület, ahol a marhák nyomai beleszátadtak a sárba, s csak ugrálva tudtam leszállni. Amikor leértem, a ház az kb. 30 méterre volt tőlem, de megálltam előtte. Később tudtam meg, hogy Törtel volt a falu neve.
A faluból jöttek gyalog, kerékpárral az emberek megnézni a gépet, de amíg odaértek, a házban lakó 3-4 gyerek (5-6-8 évesek) már kijöttek a házból: néztük egymást harminc méterről némán.

Az ötvenes években volt az a politikai szlogen, hogy „Tito láncos kutyája”. Gondolkodtam: papucsban voltam, meg rövidnadrágban, meg atlétatrikóban, szép nyári idő volt. Mi legyen, egyedül nem tudom betolni a gépet. Biztonságba akartam helyezni. A két gyerek a Bakos Kálmán, meg a Béla volt – mint később kiderült. Rájuk köszöntem hangosan: Dícsértessék a Jézus Krisztus! Abban a pillanatban felderült az arcuk – rájöttek, hogy nem jugoszláv partizán vagyok… Odajöttek, segítettek tolni a gépet…
Valaki bevitt a faluba motorkerékpárral, s ott tízszeres áron kellett felhívni a repülőteret, betájolni, hogy hol vagyok, milyen lehetőség van esetleg motoros géppel bevontatni. Ezt mind elintéztem, majd visszamentem, betettem az ejtőernyőt, beültem a gépbe és vártam. Rámsötétedett, milliárdnyi szúnyog rajzott körülöttem, csíptek is: kibontottam az ejtőernyőt és abba burkolóztam be a szúnyogok ellen. Vártam, hogy valaki hazajöjjön.
Egyszer csak hangokat hallok. Kinézek, látom, a sötétben jön két alak. Közelednek az épülethez, gondoltam a lakók, s kérek tőlük egy kis vizet, mosakodni, inni.
Egy asszony és egy férfi volt, mindketten mezítláb, a férfi hóna alatt egy kétkilós kenyér.
Odaérnek, köszönök nekik illedelmesen, s mondom nekik, szeretnék egy lavórban vizet kapni.
Bementek, meggyújtották a petróleumlámpát, azt még láttam, aztán lefeküdtek. Rettegtek, féltek – ők csak annyit tudtak, hogy az égből jöttem…
Ez volt a politika következménye. Álmomban nem gondoltam volna, hogy ilyen létezik…

A Csepel repülő-szakosztályának voltam a titkára. Nagyon jól működött: kijártunk Farkashegyre, aztán az ötvenes években, Sáriban sikerült repülőteret szerezni. A klubtól kaptunk apanázst, abból lefizettük a vasszerkezeti szakikat, akik összeállították a hangár szerkezetét, kamináti-rendszerből. Aztán elkészült a hangár, ahova be tudtuk tolni a gépeket – még ma is megvan a hangár épülete. Bücker gépekkel repültünk.

1955-ben megnősültem. 31 éves voltam akkor. Beleestem és kész. Most már tudom, hogy a kapcsolatteremtés és a szerelem között óriási a különbség. Ugyanúgy, mint az egyedül és a magány között is. Amikor ezt a nálam 11 évvel fiatalabb nőt – Prucsni Vilmának hívták, hülye neve volt – én megismertem, semmi más nem dolgozott bennem, mint a fajfenntartási ösztön. Ez minden emberben benne van, csak azt hiszed, hogy szerelem, vagy szexuális kapcsolat… Egy nagy túrót! Az nem szerelem!
Vilma tót volt, de hiszen én sem vagyok német, az én nevem nem német, csak németes hangzású! Anyám az igen, ő bécsi, Wágner. Apám – próbáltam a név után nyomozni – nyomán eljutottam Sopron megye Bő-ig. Apám lánytestvére oda ment férjhez, vasutas volt a férje. Végül is nem jutottam semmire, nem tudok mondani apám származásáról semmit.

Amikor a feleségem terhes lett, nem akarta a gyereket, mindenáron el akarta vetetni. Kicsit ferde volt a méhe, de én megbeszéltem az orvossal, hogy egy injekció-kúrával erősítse. Így aztán kénytelen volt a gyereket világra hozni.
Bűbáj, jól sikerült gyerek lett, szép, minden, amit el tudsz képzelni.

Mindenáron bosszút akart rajtam állni a feleségem, hogy én nem dőltem be: rájöttem, hogy nem passzolunk, akkor meg el kell válni és kész. Megszülte a gyereket és elment tőlünk, mert mi tulajdonképpen egy 5 négyzetméteres szobában laktunk. Lakást nem kaptam. Az OTP nem adott kölcsönt a vályogfal miatt, így bővíteni, építkezni sem tudtam.

A forradalom idején a kislányom másfél hónapos volt – más sem csináltam, mint kijártam a Szabó-tanyára (az már Szigetszentmiklóshoz tartozott) tejért.
A lányom ma is él – negyven éve Németországban! Német állampolgár, és spanyolba jár nyaralni, ott is van egy háza. Most küldött postán, csomagban egy olyan telefont, amelyiken óriási gombok vannak, s a kagylójában nincs mikrofon, mert azt a készülékbe építették bele! Fel is hívtam azonnal.

Egyszer egy pacák odajött hozzám a Gépgyárban a gép mellé, s azt mondta, szükségük van rám. A légierőhöz kellene menni. Azt válaszoltam neki, hogy én még a portás egyenruhát is gyűlölöm! A tag eltűnt. Utána jött 1956. (Akkor úgy gondoltam, nem akarok még meghalni, s nem kívánkoztam a szovjet gépcsodába sem, sem a zűrzavarba. Élvezni akartam az életet!)
Az ellenállást nagy marhaságnak tartottam már akkor is, mert tudtam, hogy ezt az erőt nem lehet feltartóztatni, legyőzni. Ha nincs külső segítség, itt nem lehet semmit csinálni!

1956 őszén bennem volt a kötelességtudat, s kimentem Sáriba, mert kíváncsi voltam, mi van a reptérrel, a gépekkel (motoros gépünk is volt a vitorlázók mellett – eleinte, amíg a Róth Matyi volt, rá is volt írva, hogy a Rákosi Mátyás Vas- és Fémművek tulajdona), mert onnan jöttek a szovjet harckocsik.
Kerékpárral indultam el, de nem tudtam menni az országúton, hanem mellette, az árokban kellett tolnom a kerékpárt, mert konvojban jöttek az úton szembe a tankok.
Így értem Sáriba. Bementem a reptérre, a hangár-ajtó nyitva volt, és oldalt, a hangár épület mellett hárman beszélgettek. Kettőt ismertem, az egyik a hangármester volt, a másik egy oktató, a harmadikat nem ismertem, lehet, hogy ő volt a motoros vontató – nem tudom.

1956 után, amikor már lecsendesedett a dolog, valaki befújt engem, hogy én azért mentem ki a repülőtérre, mert meg akartam lépni. Ez egy akkora baromság volt, hiszen nem volt még vizsgám. Lehet, hogy el tudtam volna vezetni a gépet, de ahhoz, hogy én Ausztria irányába menjek, földközeli repüléssel, hogy a radarokat kikerüljem, valószínűleg nem voltam alkalmas. Erre való hivatkozással leállították a motoros repülő továbbképzésemet: már „A” vizsga előtt álltam a motoros átképzésnél, amikor az iménti eset történt. (A kiképzés az akkor épülő Ferihegyi Repülőtéren volt, a talpbetonozás volt még csak kész. Nem csináltunk mást: felszálltunk, rövid fal, hosszú fal, rövid fal, és leszálltunk. Mindig ott állt két ÁVÓ-s gép, hogy nehogy valaki meglépjen!)
Amikor megtudtam a feljelentést, azt mondtam, fejezzük be. Nem foglalkoztam vele többet.
Még egy darabig, amíg át nem adtam a vezetést, addig ott kellett lennem. De aztán megszabadultam a repüléstől.

A döntésemben közrejátszott az is, hogy akkor volt a válóperem, s az befolyásolta az érzelmi állapotomat. Döntöttem, s később már nem lehetett engem ismét odacsábítani a repüléshez. A repülést továbbra is szeretem, mert annak idején a modellezésben szép eredményeket értem el, világrekordot távolságban, meg magasságban is a modellemmel.
Sajnáltam, hogy véget ért, de abban a helyzetben, ahogy működött az ország, nem volt bajtársiasság.

Ezt még soha nem mondtam senkinek: kint laktunk Királyerdőben a kislányommal és anyámmal. Elmentem tejért a Szabó-tanyára. Visszajöttem és azt mondta anyám: fiam, hallottad, hogy a Kalamárt agyonlőtték? Ismerte, mert feljártak a Mátrába, a Szűzanya Kápolnába, ahol megjelent valakinek a Szűzmária, s az megcsinálta életnagyságú szobrát és egy kápolnába helyezte, az erdőben. Oda feljártak, s ott imádkoztak.
Azt mondta anyám, valahol ott van a Ciprinél a holttest. Felültem a kerékpárra és elmentem, megnéztem. Láttam, hogy hanyatt feküdt egy sárga kabátos ember, egy üres telken. Én előtte soha nem láttam, nem is mertem a Kalamárt.

1957-ben a Vasszerkezetből egy delegációval Pozsonyban jártam, s egy gyárat látogattunk meg. Utána áprilisban hívattak az igazgatóságra, s mondta a titkárnő, hogy vigyem a katonakönyvet a községházára. Nem tudtam mi a helyzet, én nem voltam katona, csak húzogattak bele, mert olyan papírt kaptam, mikor hazajöttem, hogy 47 százalékkal vagyok alkalmas.
Bementem a katonakönyvvel, s kiabáltam: van itt valaki? Egy nő szólt: tessék, kit keres? – mint a rendőrségen, olyan hangnemben, olyan stílusban.
Odaadtam a katonakönyvemet. „ezt miért javította ki?” – kérdezte, „ezt miért húzta ki?”, kérdezte agresszíven.
Ne beszéljen már hülyeséget, hogy jövök én ahhoz, azt sem tudom, mi micsoda.
Azt mondja, menjek tovább. Egy lélek nem volt a községházán. Kimentem az udvarra, ahol valamikor össze voltunk gyűjtve, s ott volt egy pacák. Azon is ilyen légó-kabát volt. Az aktatáskájából kivette a Kádár-kolbászt és elkezdett verni, a nyakamat, a vállamat ütötte.
Kérdeztem, hogy miért csinálja ezt?
Azt kérdezte, hova tettem a fegyvert, amivel a Kalamárt lelőttem? Valaki, akinek nem voltam szimpatikus, és látott engem arra, feljelentett…
Aztán jött még egy pacák, az is elkezdett piszkálni a gumibottal.
A végén alá kellett írni egy papírt, hogy én minden nap jelentem (akkor én Budán laktam), amikor felszállok a Boráros téren, hogy mit tudok a Kalamár gyilkossággal kapcsolatban.
Soha többé nem láttam őket, már nem is emlékszem, hogy néztek ki.
Akkor írtam a Belügynek egy jelentést, hogy semmi sem történt… Nem voltam jó helyzetben.
Később tudtam csak meg, ki ez a Kalamár, hogy ő fogadta a szovjet hadsereget a temetőnél a plébánossal együtt.

Még a Gépgyárban dolgoztam, amikor a Vasszerkezeti üzembe került egy angol homlok-fogazó gép. Én oda akartam átmenni a Gépgyárból. Már untam, hogy mindig a Gézától kellett kérnem egy munkalapot, hogy legalább 105 százalékot el tudjak számolni. Csalni kellett, ha boldogulni akartam, minden csaláson alapult, nem volt igazi értéke semminek.

Átkerültem a Vasszerkezetbe, de akkor még a Saller János volt a kinevezett igazgató. A TMK-ba kerültem. Én voltam az egyetlen olyan tag, aki fogaskereket gyártott a darunak, hogy az menjen. Tiszteletben tartottak! A fogazó-gépen dolgoztam és a daruk futó-fogaskerekeit készítettem. Úgy néztek fel rám, mint a Szűzanyára, mert senki sem értett ehhez rajtam kívül. Egyszer behívatott a titkárnő az irodába, és ott ült a Saller János. Nézem: hát te hogy kerülsz ide – kérdeztem (ő volt az igazgató), hát te ugyanolyan hülye voltál, mint én? Azt felelte, hogy a pártutasítás szerint a megfelelő embereknek meg kell kapni az egyetemi végzettséget, mindegy, hogy tud, vagy nem tud.
Sokáig volt a Vasszerkezetben. Egyszer még nekem kellett őt kivinnem oldalkocsis Csepel-motorral a Népstadionba, amikor építették a világítás zsiráf-szerű állványait. Ő elment beszélgetni, én meg belülről felmásztam a lámpatartó szerkezetben, egészen a tetejéig – kíváncsiságból. Hát, odafent úgy éreztem, mintha a stadion mozogna alattam, pedig csak a szerkezetnek volt jó nagy kilengése.

A Transzformátorgyárban

Később – 1960-ban – a Vasszerkezet átalakult Csepeli Transzformátorgyárrá. Én 36 éves voltam akkor. Állami támogatással jött létre, s társadalmi munkában épült, a KISZ-esek építették. Akkor a Vasszerkezetből került ki az a csapat, akikből a Transzformátorgyár vezetői lettek. Ott voltam az alakulásnál, ott lett belőlem művezető – egy forgácsoló-műhelyt kellett nekem ott létrehoznom. Jöttek oda a Ganzból is és a CSM más gyáraiból is.

A Bacsik Pali lett az igazgató, akivel én nagyon jó baráti kapcsolatba kerültem. Sajnáltam, hogy ilyen rövid időn belül, azt is a párt tette tönkre. Már vasszerkezeti igazgató korában agyoncigarettázta magát, az irodájában mindig vágni lehetett a füstöt. Hiába mondtam neki: Palikám, ne dohányozz, minden cigaretta egy koporsószeg! Hagyd abba!

Akkor a Vasszerkezetből átkerült a Trafóba, jól csinálta a dolgokat. Amikor beteg lett, meglátogattam a kórházban. Láttam, hogy milyen kegyetlen helyzetben van. Akkor szóltam az összes gyári vezetőnek, hogy menjetek be hozzá, mert nem sok van neki hátra. Kint volt Budakeszin a tüdőszanatóriumban, ott valami műtétet hajtottak végre rajta. Nem bírtam nézni, ahogy tolókocsival kellett kitolni a wc-re is. Utána visszakerült a pártkórházba, s ott rövid időn belül meghalt – hasnyálmirigy-rákja volt.

A Trafóban 15-16 évig voltam művezető.
A forgácsoló üzemből bekerültem a meó-ba, s ott idegenáru átvevő lettem, kijártam tsz-ekbe, ahol valamit gyártattak. Például Dömsödre adtak ki egy tsz-nek öntvényeket, hogy ott gyártsák le. Én úgy intéztem (legyártattam helyben, a motorban, a precíziós öntődében), hogy minden alkatrész, ami kellett a trafóhoz, 10 percen belül a szerelő kezében volt.
Erre a Rudi kitalálta, hogy elvitte az anyagot Dömsödre – biztos jó pénzt kapott érte – s ott gyártották. Aztán engem elküldtek Dömsödre, hogy azt az alkatrészt, amit én gyártottam, azt vegyem át, s én köszörültessem le róla a felesleges beöntő-csonkot. Át akartak verni, de nem sikerült. Elvitt még a borospincébe is, itatott félédes fehérborral, de nem tudott leitatni. Úgy mentem haza, hogy nem írtam alá semmit sem.

Utána átkerültem a beruházásra, ahol műszaki dokumentációt fordítottam.

Volt olyan is, hogy a főmérnök, a Molnár Rudi felhívott, s azt mondta, menj ki a kiállításra, keresd meg a pavilonban azt az embert, akivel tárgyaltunk egy gép megvételéről. Adott egy A4-es papírt, amin skiccek voltak, s azt üzente, tárgytalan az üzlet. Nem vállalta a rossz hírt, inkább engem küldött vele!
Kimentem a vásárra, megkerestem a pavilonban az embert, s elmondtam, mit üzennek. De azt is mondtam, hogy ilyen hülye, mint a kommunista, nem létezetik a világon. Tetszett nekik a szöveg, s megvendégeltek, jókat röhögtünk, s úgy éreztem, el van rendezve a dolog.
Elképzelhető, mi minden forgott annak a tulajdonosnak a fejében, aki elhozta ide a termékét, s el akarta azt adni… Ilyen volt akkor a világ.
Vásároltak két célgépet Németországtól, amelyik trafólemezeket gyártott. Akkoriban magyar szerelőket nem engedtek ki nyugatra, hogy a helyszínen vegyék át a gépeket. A kommunizmusnak ez volt az eszméje…
Ezért kellett idehozni a két német szerelőt, akik itt összeállították a gépet és betanították a gépkezelőket. A németek ebbe persze belementek, az üzletembernek mindegy, a lényeg az, hogy el tudja adni azt a terméket, amit otthon gyártottak. De a német szerelők nem tudtak magyarul, a trafósok meg nem beszéltek németül. Így kerültem én a képbe.
Felhívott az igazgató. Én akkor a szerszámkiadó művezetője voltam, a Trafó egyik alapító tagja. A főmérnök szeretett, agilis típus voltam, mindent meg tudtam oldani. Több mint valószínű, hogy ő is hadifogoly lehetett. Korábban a Ganz főmérnöke volt, még a háború után, amikor át kellett venni a hatalmat, és ment a bruszt. Utána Csepelre került: a Transzformátorgyárt a párt építette, finanszírozta, egy kiszakított földön épül fel a Mauthner-gyár közelében. Hajdan ott még kukoricás volt a helyén.
Én tolmácskodtam a német szerelők mellett.

Akkor sem a párt, sem az gyárvezetés nem gondolt arra, hogy ezekkel az idegenekkel, külföldiekkel meg kellene ismertetni a várost, a magyar vendégszeretetet. Eszükbe sem jutott. Olyan hülyék voltak, mint a sötét éjszaka!
Én nagyon jó, haveri kapcsolatba kerültem velük.
Az első géphez még egy mérnök jött, egyedül, később ketten is voltak. A Gellért Hotelben lakott. Rettentően örült Magyarországnak, s nagyon tetszett neki a mentalitásom. Nekem fontos volt, hogy ő megszeresse ezt az országot, s még a saját pénzemből is megvendégeltem sokszor. Ez az ember nekem megcsinálta kint a reklámot, s azt mondta, hogy az Oszkárnak ott helye van, bármikor jön. A délutánjaimat arra áldoztam, hogy bejártam vele a fővárost, megmutattam a nevezetességeket, a jó éttermeket. Ez az ember nekem megcsinálta kint a reklámot, s azt mondta, hogy az Oszkárnak ott helye van, bármikor jön. A hírem megelőzött engem.

Amikor ők hazamentek, én – szabadságom ideje alatt – kimentem, mint turista Németországba. Mindig úgy vettem ki a szabadságomat, hogy a szabadnapokkal együtt csaknem egy hónapot lehettem kint. Itthon nem hiányoztam, mert a munkatervet előzetesen megcsináltam, leadtam a beállítóknak, ők dolgoztak önállóan. Így én tudtam magamat függetleníteni.

Amikor az ember a határt átlépte, ahol kétoldalt még álltak a szuronyos katonák, megszűnt a hányingere, megszűnt a hasmenése, minden szorongása is…

Kint is maradhattam volna, csak a családi körülményeim nem engedték, hogy ezt megtegyem.
Olyan jó reklámot csinált nekem, hogy amikor én szabadságom alatt kimentem, szállítottak, biztosítottak, fizették a gyárban a kajámat, felöltöztettek. Volt egy pár újításom is, dolgoztam rendesen, mint a többi német.

Vonattal utaztam, s mikor jöttem haza egy hónap múlva, a fináncok a vonaton dicsérgették a nyakkendőmet, a cipőmet – nekem meg vörösödött a fejem –, mert szemet szúrt nekik. Abban az időben még ez is baj volt… Elvették az útlevelemet, s csak a Keleti pályaudvaron adták vissza, de előzetesen felforgatták a bőröndömet…
Az volt a szerencsém, hogy amikor bementem a vámhivatalba, ott volt egy bokszoló sportoló, s a vámtiszt azzal kezdett foglalkozni. Én kezdtem kipakolni, de ő intett, jól van, menjen, így megúsztam (a sportolónál nagyobb fogásra számított).

Többször is voltam kint, aztán jöttek a szerelők. Őket elhoztam magunkhoz, bemutattam őket a mamának, mert a mama tudott németül beszélni, olyan svábosan. Nagyon barátságosan fogadta őket, ebédet főzött, olyan családias hangulatot teremtettünk.

Van egy lányom, 40 éve Németországban él. Amikor leérettségizett a gimnáziumban, azt mondtam neki: ha sikerül az érettségid, akkor kiviszlek magammal Nyugat-Németországba. Így is lett, kivittem oda, ahol nyaranta dolgoztam. A gyáros fia éppen otthon volt, ő volt a legfiatalabb gyerek a családban, a Georg, szerelmes lett a lányomba. Rövid időn belül meg is lett az esküvő Budapesten, a XI. kerületben, a vacsora pedig az Intercontinentál Hotelben. Akkor az volt az egyetlen nívós szálloda a fővárosban.
Amikor vártuk a vendégeket a szálloda halljában, azt mondtam az öregnek, a fiú apjának, az „ipam”-nak: van egy kis megtakarított pénzem, szeretném odaadni, hogy hozzájáruljak a költségekhez – húsz év alatt összegyűjtöttem 20 ezer forintot! Még elmondani is röhej volt, pláne egy ilyen milliárdosnak. Tiltakozott is rendesen!

Amikor lement az esküvő, meghívtam őket a XI. kerületbe, abba a román étterembe – most egy bank van a helyén -, úgy gondoltam, ezzel tartozom, nekem ennyi erőm, lehetőségem volt a reprezentálásra. Itt volt Georg apja, anyja, bátyja, nővére, a nővérének a férje…
Nem ajánlották fel, hogy költözzek ki hozzájuk, mert tudták, hogy anyám nagyon beteg, nem hagytam volna itt.
Az biztos, hogy nagyon jó helyem lett volna ott! Így azonban maradtam itthon és dolgoztam tovább.
Végig édesanyám mellett maradtam. Az én lányom távol van tőlem, de telefonon tartjuk a kapcsolatot.

Később el kellett jönnöm a Trafóból, ahol az alapító tagok között voltam, s az egész gané bandát, aki ott volt, azokat mind ismerem és tudom, hogy mit csináltak.
A szakma helyi krémjéhez tartoztam, s a Bacsik igazgató emberének könyveltek el. Ennek ellenére évekig nem neveztek ki, mert nem voltam párttag. Beiratkoztam iskolába, fejlesztettem magamat, elvégeztem a technikumot, s végül mégis kénytelenek voltak megadni a kinevezést. A fizetésem ezzel lecsökkent, akkor voltam a legrosszabbul fizetve. Ezt is kibírtam, mert egész életemben jól alkalmazkodtam a körülményekhez.

Mintegy tizenöt évet dolgoztam a Transzformátorgyárban. Egy bizonyos nőügy miatt építettek le a Trafóban. Ártatlanul vádoltak meg, egyáltalán nem volt igaz…

Akkor még élt a Bacsik, s elmentem hozzá, és azt mondta, átvesz az Oxigéngyárba. Ott oxigént kellett gyártani, a mentőknek is mi csináltuk a 95 százalékos tiszta oxigént.

Elfogadtam az ajánlatot, bár korábban nem csináltam soha oxigént. A Trafóban bejelentettem, hogy kilépek. A Báthory-val pertuban voltam. Én voltam a Vöröskereszt titkára, mert azokkal az emberekkel tudtam foglalkozni, az orvosok között jobban éreztem magam, mint az írni-olvasni nem tudó „szabadságharcosok” között.
Amikor bejelentettem a távozásomat, akkor a Báthory (aki korábban megkért, hogy intézzem el az orvosoknál, hogy a lányát felvegyék az orvosi egyetemre) olyan papírt írt, hogy nem járul hozzá a távozásomhoz, azaz önkényes kilépőnek minősültem, azaz csak alacsonyabb fizetéssel vehettek volna fel.
Ennyi idő után, mikor szinte gyerekként kerültem be a gyárba!
Felmentem a munkaügyre, s ott a munkaügyis látta, hogy sírva érkezem. Behívott és megkérdezte, mi a baj? Mutattam neki a papírt, elolvasta, majd összetépte és csinált egy másik papírt, s azzal jelentkeztem az Oxigéngyárban.

Az Oxigéngyárban

Elkezdtem dolgozni, s két, már korábban betanított ember mellé kerültem harmadiknak – csak nekem iskolám is volt, s láttam, ha időnként hülyeséget csinálnak. Sőt még ellenem is dolgoztak, s egy alkalommal majdnem robbanás is történt, mert szándékosan lezártak egy vezetéket. Szerencsére idejében észrevettem, s nem lett belőle baj.
Egyszer csináltak egy felújítást, s a csövek veszélyes, fehér szigetelőanyaga miatt szóltam a szakszervezetnek, hogy adjanak védőfelszerelést, mert különben nem végzem el a feladatot. Nem akarok tüdőbajt szerezni.
Pár nap múlva lejött hozzám, megállt az asztalom mellett, ahol írtam a jelentést, s azt mondta: lépj ki! Csak így, egyszerűen. Elröhögtem magam, s azt válaszoltam: lépjen ki maga! Román fickó volt, nem is nagyon jól beszélte a magyar nyelvet. Azért megértette, s dühösen elment.
A 40 éves aranygyűrűt még megkaptam, azt elintézték, de akkor már nem volt támogatóm, csak úgy lógtam a levegőben, s akkor kiléptem.
Lejött valaki a központi pártbizottságról egy fickó és azt mondta: mit gondol maga Strein elvtárs? Kilép?
Miért, mit csináljak?- válaszoltam. Megélek és máshol is.
Képzelje el, párttitkár elvtárs – mondtam neki –, bementem a kettes kapunál lévő közértbe és kenyeret vettem, de a pénztárnál kiderült, nincs nálam egy fillér sem. Hiába mondtam, hogy zöldkeresztes kitüntetésem van, meg sztahanovista is vagyok, nem adták ide pénz nélkül a kenyeret és kizavartak. Végighallgatott, majd szó nélkül ott hagyott.

Kikerültem, s több mint a dupláját kerestem Ráckevén, a tsz melléküzemágában anyagbeszerzőként. Onnan mentem nyugdíjba, 1986-ban, négy évvel a rendszerváltás előtt.

Nyugdíjasként

Azóta nem foglalkozom semmivel.
Nekem, hogy ilyen aljas munkát végeztek velem szemben, legalább negyven évet elraboltak az életemből. Mit csináljak most már?
Nézek ki ősszel az ablakon, s nézem, hogyan hullik le a levele a diófának. Ötven évet számoltam össze, annyit dolgoztam. Nem unatkozom.
A sérvtől eltekintve nincs semmi bajom.
Az is úgy keletkezett, hogy egy öreget a daraboló gépre tettem, mert máshol már nem bírta a melót. De az öregnek gyorsabban mozgott a keze, mint az esze. Amikor betett a gépbe egy hatalmas anyagot, elejtette a vasrudat, s az ráesett a lábára. Megláttam, kiugrottam az irodából, odarohantam, alányúltam és felemeltem a vasat. Akkor megemeltem magam. Utána hat évig kínlódtam a folyton kitüremkedő sérvemmel. Az akkori igazgató, az Antal Pista intézte el nekem, hogy hatévnyi kínlódás után sérvvel megoperáljanak – pont, amikor leépítettek a Trafóban a művezetőségből.

Az egészségemet úgy őriztem meg, hogy amikor kiderült, rosszul sikerült a házasságom (a gyerek már megvolt, s mindig vittem magammal a járókát a repülőtérre – ott volt a jó levegőn), a reptéren valaki adott nekem egy könyvet, ami elvont dolgokkal foglalkozott. Az volt ráírva: sport and jóga. A szerző egy indiai volt, akit a mestere elküldött Magyarországra, s a budapesti orvosegyetemre volt beiratkozva, és orvosnak készült.
Ez az ember még most is él! Kb. 110 éves lehet. Azzal a hölggyel, akivel együtt éldegéltek, 1944 végén Svájcba menekültek.
Én egy másikhoz jártam, aki az úri osztálynak tartott órákat. Olyan mozgásterápiát mutatott be, amely az egészségi állapotot olyan helyzetbe hozza, hogy az sokáig nem romlik. Ezt én megtanultam, és sokáig műveltem. Akkor hagytam abba, amikor 2008-ban (akkor 85 éves voltam) leestem a létráról, bekerültem a kórházba, mert megsérült a belső fülemben az egyensúly-szerv.
Egy erős vihar letörte a diófa alsó ágát, s az ráesett a sufni tetejére. A létráról akartam lerángatni az ágat a sufni tetejéről. Sajnos a létra külső lába eltört, én pedig kifelé zuhantam. A szomszéd meg ott állt és végignézte az egészet. Hanyatt ráestem a betonra, elájultam és a kórházban ébredtem fel.
Azóta kevésbé vagyok stabil, s mintha a föld vonzóereje furcsán hat rám, időnként billegek. Ehhez is hozzászoktam. Nem tudom, van-e rá gyógymód, ami helyrehozná? Ha van is, minek?

Visszatekintés

Most, ilyen idősen is azt mondom, hogy azzal a röpke három és félévnyi Liszicsánszkkal nekem tönkretették az életemet, nem volt igazán fiatalkorom. Ennek ellenére az én alapstílusom mindig a vidámság, a nevetés volt. Én mindent úgy fogtam fel, hogy ez milyen hülyeség, miért kell ezt csinálni? Nem voltam elkeseredve!

Igen, hülyén megnősültem. Nem kellett volna megnősülnöm. Nem ismertem saját magamat, a saját egyéniségemet, mert nem tudtam saját magammal foglalkozni, csak azzal, amit a társadalom rám akasztott. A papság, az óvoda, az iskola, a társadalom, a környezet. Ebben fejlődtem.
Nem adatott meg, hogy önálló legyek, hogy elhatározzam, milyen utat akarok bejárni.
Megnősültem, s akkor az ember terjeszkedni akar. Megnősültem abba a kis házikóba, amelyik alig volt 20 négyzetméter! Az anyámat beszorítottam a konyhába, éppen-hogy befért az ágy. Mi meg bementünk az elfalazott másik, utcai frontra. Hogy lehet ilyen helyen fejlődni?
Amikor később elváltam, rájöttem, hogy a háromajtós szekrényt nem lehet kettévágni, nem is érdemes, s ugyanez a helyzet az ággyal is – ha kettévágom, egyikünk sem tud aludni…

Amikor végre egyedül maradtam, felszabadultam, jobban mondva saját magamat szabadítottam fel.
Van olyan is, akit fel kell szabadítani, mert csak külső segítséggel találja meg magát. Volt egy barátom, akinek meghalt a felesége, s állandóan a temetőbe járt. Mondtam neki, értsd meg, ott csak csontok vannak! Ott nincs már senki, csak egy emlékhely. Megadhatod neki a tiszteletet, de nincs értelme minden nap odajárni! Locsolni, meg márványt építeni, mert a felesége azt kívánta. Ez az ego és a vágy összessége – ha ez ellen valaki nem tud küzdeni, az baj. Ha az ego ellen nem tud küzdeni, akkor az életben teljesen tanácstalan, egy élő halott! Mert az egoval együtt jár a vágy, s azt soha nem tudja kielégíteni, az mindig vágy marad. Így éli le az életét, anélkül, hogy valamit meg tudna szerezni. Ha meg tud, akkor abba belebetegszik, rövid időn belül súlyos beteggé válik, és az egész tárgytalan: egy szép halott lesz belőle.

Akikkel együtt voltunk ott, Liszicsánszkban Csepelről, azok közül a Béla már meghalt, az Ede is meghalt, az Uitz bácsi is meghalt. Én még élek.

This entry was posted on 2017. szeptember 8. péntek at 09:00 and is filed under Gyász, Megemlékezés. Valamennyi hozzászólás követhető az RSS 2.0 hírcsatornán keresztül. Hozzá lehet szólni, vagy küldhető visszajelzés a saját oldalról.