Csepel.info

Szent István azok közé a középkori uralkodók közé tartozik, akiknek portréját – személyiségét – sokkal inkább művéből ismerhetjük meg, mintsem arcképeiről. Utóbbiból öt, vitatott hitelességű, stilizált ábrázolás maradt fenn. Ebből egykorú három kortárs képmás: a koronázási palást Sephanus (nem Stephanus) rexe, az ezer körül készült Liuthar evangéliarum egészalakos miniatúrája, valamint az uralkodó bizánci mintára veretett aranypénze. Későbbi a kalocsai királyfej, és az úgynevezett bambergi lovas. Ezek realizmusa – portréként – kétséges. A kalocsai királyfej ennek ellenére elgondolkodtató, ugyanis a szentkirály fülei ugyanolyan vidáman állnak rajta, mint a koronázási paláston. Szemei hasonlóképpen tágra nyíltak. 

Lehet, hogy csupán jelképesen, de bizonyosan tett néhány öltést a paláston Gizella királyné, tehát az elálló fülek autentikusságában nincs okunk kételkedni. Ha a hímzés nem hasonlít legalább némileg urára, akkor nyilván megkérdezi: tulajdonképpen ki ez itt mellettem?  

A koronázási paláston különös jeruzsálemi jelenet található. Al-Hakím, az ügybuzgó kalifa – István kortársa – számos templommal együtt leromboltatja a Szent Sír bazilikát, elűzi a szerzeteseket, kardélre hányat keresztényeket. Azután rendeletben noszogatja a jeruzsálemi muszlimokat keresztények és zsidók kifosztására. Hogy felismerjék a béke vallásának hívei az ellenséget, a keresztényeknek ettől kezdve nagy rézkeresztet, a zsidóknak pedig fából faragott, láncon lógó borjúfejet kell viselniük a nyakukban. A keresztény zarándokok sokasága pedig, biztos, ami biztos, börtönbe kerül. Amennyiben elég gazdagok hozzátartozóik, kiválthatják őket, mivel fontos dolog ugyan az igaz hit védelme, de az üzlet, az üzlet. Az apokaliptikus képsor azért kerül a palástra, mert a király utóbb megnyitja magyar földön keresztül a Jeruzsálembe vezető zarándokutat. Az átvonulók messze földre elviszik az uralkodó és az ország jó hírét. Röviden, István király, mint „PR-menedzser”, világraszóló sikert arat.

A koronázási palást

*

Szent Istvánt és ünnepét történelmünk során néhányszor „átkeresztelték”. Az I. István, az alkotmány-, az új kenyér ünnepe, illetve az augusztus 20. nevet kapta. Ez persze még mindig tűrhetőbb, mint a Szent Jobb „húscafatként”, egyebek közt azért, mert a „húscafat” csont.

A nagy király pogány neve, a Vajk – Bogyay Tamás szerint –, ugyanúgy lehetett utónév, mint méltóságnév.

Születése, családi hagyománya azonban egyértelműen szakrális. Apja, Géza – egy elírásnak köszönheti mai nevét – eredetileg az égi származásra utaló Décse vagy Devicsa volt. A keresztség felvétele után, akárcsak fia, István lett. Ennek ellenére megmaradt pogánynak. Udvari papja szemére veti: az igaz Isten mellett más hamis istennek is áldozik, mire azt feleli, „elég hatalmas és gazdag hozzá”.

Hoppál Mihály Ázsiában részt vett az ősmagyarokéhoz hasonló áldomáson, egy mesebeli terülj-terülj asztalkám mellett. Tőle tudjuk: az efféle lakomák megrendezéséhez, az áldomáshoz mérhetetlenül gazdagnak kellett lenni. (Az ősi szokás emlékét őrizhetik máig a búcsúk, ahol a legszegényebbek is nagy eszem-iszommal igyekeznek kivágni a rezet a rokonság, a nemzetség tagjai előtt.) Géza fejedelem kivagyi, noha jogos kijelentése tehát inkább a gazdagságára vonatkozott, mintsem hittételekre. Az áldomás szó magyarul íródott le Anonymus latin nyelvű Gestájában, azaz nem volt latin megfelelője. A Képes Krónika miniatúráján ott látható Árpád fejedelem vezéreivel a honfoglalást követően, akik áldomást isznak, majd háromszor kiáltják Isten nevét.

István király anyja, Sarolt, ugyancsak különleges teremtés. Mágikus képességű szépasszony, rontóerejű, rendkívüli akarattal bíró nő. A kozmikus népi mitológiában a szépasszony vászna elnevezés a tejút csillagképet rejti. Reméljük, egyszer kiderül, összekapcsolható-e ez az égi származással? Egyébként görög katolikus. A nyugati tudósítókat megdöbbentik viselt dolgai. Férfi módra üli meg a lovat. Ennek láttán talán az ördög, talán Freud libidója mozdult meg a jámbor, középkori szerzetesek tudatalattijában. Sarolt harcias, energikus, fékezhetetlen asszony. Azt azonban elképzelhetetlennek tartom, hogy ne lett volna gyöngéd, fiát óvó, annak érdekeit tűzön-vízen át képviselő anya. Felteszem – jóllehet bizonyítani nem tudom –, Szent István Mária-tiszteletének hátterébe ott áll anyja, Sarolt nagyasszony alakja is. Az anya minden tradicionális társadalom megbecsült, kultikus jelképe. A nő és az anya a hagyományos közösségekben szétválaszthatatlan. A régiek tisztában vannak vele: ő az élet forrása, mégpedig biológiai és szakrális értelemben egyaránt. A honfoglalás korából ismerünk női sírokat, amikben az asszonyokat férfi módra temették el. Eszményi esetben a nő egyenrangú társ, korabeli „feminista” felhangok nélkül. Nálunk a pogány Boldogasszony válik eggyé a keresztény Szűz Máriával. A magyar nagyasszonyok pedig Sarolttól Szilágyi Erzsébeten, Zrínyi Ilonán át Kéthly Annáig jelentős szereplői történelmünknek.

*

István születését – akárcsak Jézusét, Buddháét, Mohamedét – csodás álmok, különleges látomások kísérik. A csecsemő érkezését Szent István protomártír jelenti Saroltnak.

Vajk valódi öröksége azonban az Árpádok hivatástudata, valamint a szakralitás, azaz később a keresztény szentség.

István király személyiségébe mélyen beépül a katolikus hit, ez tettei rugója. Itt nem pusztán az egyistenhitről van szó. Az nem ismeretlen népünk előtt. Arab források szerint, már a honfoglalás előtt kialakult az elvont egyisten-képzet a magyarság körében. „Ők egy olyan nép – írja al-Bakri -, amelynek a magasságos Istenen kívül nincs más istensége. Az ég Urában hisznek és ő az egyetlen hatalmasság.” (Al-Bakri forrása Dzsajháni, akinek tudósítása a 870-es évek állapotát tükrözi.)

István ezen túl, szakrális gyökerei okán, önmagában bízott. Fiatal éveitől rendíthetetlen hittel vezette népét, rendkívüli akarattal irányította alattvalóit. Soha nem veszít háborút. Fia – Imre herceg – halála ugyan megtöri, ám ekkor már kész a mű fundamentuma: a keresztény magyar királyság. Vármegyéi, püspökségei, plébániái – a trianoni határokon belül – nagyrészt máig működnek. Számos személyes tárgya maradt fenn. Megmaradt fegyvere (a prágai kard), talán koronája bizonyos része, esetleg más hozzá kapcsolható tárgy beépítve a Szent Koronába. A palást, amit keze érintett, ereklyéi, a Gizella-kereszt, az ő – netán Géza fejedelem – székesfehérvári szarkofágja. Egykor masszív és fenséges székesegyházainak romjai: a hit rendíthetetlen alapjai. Szobortöredékek, törvényei, Intelmei, aminek készítésében bizonyosan részt vállalt. A hagyomány mindig megemlíti műveltségét. A Kisebbik legendában ezt találjuk: gyermekkorában teljességgel átitatta a grammatika tudománya. Kézai azt írja: tanult és az égtől természetes ésszel megáldott, noha lábfájós ember volt.

Dénárjai egyikén felhőből kinyúló kéz nyújtja neki a zászlós lándzsát. Ez a kor szimbolikus nyelvén nyilván azt jelenti: uralkodói megbízatását Isteni rendelésre kapja, nem hűbérként a német-római császártól. A pénz hátulján a királyi város képe látható, aminek stílusát Gedai István közelebbinek érzi a tarsolylemezek világához, mint a mintául szolgáló nyugati ezüstökéhez. A magyar mesterek gyakran a honi ízléshez alakítják a nemzetközi stílusokat. A jáki templom nyugati kapuján, teszem azt, a normann pálcás díszítés nem olyan merev, mint európai társaién.

*

István államférfiként – hiszen megvan, bár csonkán országunk – maradandót alkotott. Nem megszervezte, hanem újjászervezte a magyarságot, akárcsak számos utódja, a szokásos vérzivataros századokat követően. Nomád magyar államalakulat – Györffy György szerint – már az Etelközben létezett, a Kárpát-medencében pedig megindul a nagy átalakulás. Még egyszer a lényeg: István a pogány szakralitásból a keresztény szentség felé vezeti népét. A menet élén halad, kezében kereszt és kard. Ismét Győrffyt idézve: István neveltetésében a Szent Ágoston hirdette eszmények érvényesültek. Talán minden európai uralkodónál jobban törekedett arra, hogy megvalósítsa a keresztény királyideált. (Utóbbiról szólnak az Intelmei.)

Mindez természetesen nem valami égre fordult szemű buzgóságot jelent. Sokkal inkább valódi vallásosságot és reálpolitikát. Európa a tizenkettedik században lép igazán saját útjára, amikor az ájtatosság középpontjába Jézus embervolta kerül.

A mi Szent Istvánunk megelőzte Európát korai humanizmusával. Hatalom és hit, kegyelem és erő nem egymást kizáró fogalmak.

Az emberség erő nélkül anarchiába, a hatalom hit nélkül önkénybe, mai kifejezéssel diktatúrába fordulhat. A hit és hatalom lényegét Guardini tömören megfogalmazta, mikor azt mondta: Jézus egész léte a hatalom alázattá alakítása volt. Szent István – szól Hartvik püspök legendája – Krisztust hordozta ajkán, szívében, cselekedeteiben. István azonban nem remete vagy szerzetes, hanem uralkodó. Megismétlem: kereszt és kard „politikai programjának” egyenrangú része. Ami pedig a hatalommegosztást illeti: a világi hatalom etikai ellensúlya ebben az esetben nem pusztán az egyház. Istvánnál sokkal inkább maga a személyes hit az. Krisztus követése, a hit belsővé válása az uralkodó lelkében. Ezt valaha lelkiismeretnek, hangzatosabban: vallási önkontrollnak nevezték. Íme, a középkori politikai fékek és ellensúlyok.

Hozzáteszem ehhez még az önismeretet. István tisztában van vele: kicsoda ő, kik az ősei, szakrális felmenői, égi segítői. A Turul nemzetségből eredt, ám Jézus követője lett. (A turul – bár a közhiedelem így tartja – nem sólyom. Kézai egyértelműen héjának nevezi.) Egy olyan rendkívüli történelmi dinasztia, mint az Árpádoké, amelyik szentek és kiváló uralkodók sorát adta, nem Jordanestől, netán más nyugati krónikástól tudta meg, kicsoda volna tulajdonképpen. Finnugor, ótörök, megyeri, hun, avar, hanti, manysi, vagy Isten tudja mifene más mixtúra?

Elképzelem, amint egy csőlátású finnugrista, valamilyen szakrális tévedés folytán feljut a mennyországba. Szent István elé áll, hogy aszongya: Pista bátyám, instálom, hallotta-e, tudományos szempontból tulajdonképpen finnugorok volnánk. A Szentkirály mosolyogva végigméri, majd szelíden azt válaszolja: hülye vagy szerelmetes fiam. Finnugor nép nincs, sosem volt. Ez csupán egy nyelvészeti terminus technicus, nem etnikai önmeghatározás. (Ha már ide tévedtem: a szocialista-liberális kurzusok alatt, mikor nyakig ültünk a pénzügyi katyvaszban, attól tartottam, valamelyik ütődöttnek eszébe jut turistalátványosságot csinálni a Szent Jobból. Ilyenféleképpen: ötven dollárért kezet foghat Szent Istvánnal! Interaktív történelmi találkozás, szakrális élmény! Túl időn és téren! Csak most, csak itt, csak önnek!)

Nem tudjuk, mit szorított utolsóként a ránk maradt Szent Jobb.

Azt ellenben tudjuk, mi az a politikai „szentháromság”, ami nélkül lehetetlen egy országot eredményesen kormányozni: a kereszt, a jogar, a kard. A hit, a jog, az erő.

Nem kérdezem meg, kell-e világosabb útmutatás Szent Istvántól. Azt sem, létezik-e felemelőbb szent gesztus, mint amellyel búcsúzott – mielőtt felvétetett a mennybe –, mikor országát Mária oltalmába helyezte.

Forró nyári napokon kellemes elüldögélni a veleméri templom hűvösében, ahol az északi falon a háromkirályok vonulnak a beláthatatlan időben. Szent István, Szent László, Szent Imre, akit még hercegként megkoronáztak. Szenczi Molnár Albert szerint a magyarok a háromkirályokban saját őseiket látták. Termékeny néha eltűnődni azon, kiknek köszönhetjük, hogy nemzetként még mindig itt vagyunk. Aztán, magunkban eldúdolni – nem kell hallania senkinek sem – a régiek himnuszát, ami így kezdődik: „Boldogasszony anyánk, régi nagy pátrónánk, nagy ínségben lévén, így szólít meg hazánk…” Talán valahol velünk dúdolja a Szent Király is.