Csepel.hu
Életének 94. évében elhunyt Strein Oszkár. Fiatalkorának legmegrázóbb élménye volt, hogy 1945 januárjában 300 férfi társával együtt Csepelről a Szovjetunióba hurcolták kényszermunkára, ahonnan három és fél év múlva térhetett haza. Csak az utóbbi években beszélhetett arról nyilvánosan, mi történt vele. A csepeli önkormányzat Csepel díszpolgára címet adományozott neki 2016-ban. Strein Oszkárt a csepeli önkormányzat saját halottjának tekinti.
Strein Oszkár 1924-ben született Budapesten, majd szüleivel 1934-ben költöztek Csepelre. A Weiss Manfréd Gyárban tanulta ki a szerszám- és géplakatos szakmát, majd a Weiss Manfréd Gyár repülőgép- és motorgyártó üzemében dolgozott géplakatosként. Egészen a háború végéig a gyár munkása volt, katonai szolgálatot nem teljesített.
1945. január 21-én, a szovjet csapatok bevonulása után németes hangzású neve miatt „málenkij robotra” hurcolták el Csepelről. Társaival együtt előbb Tökölre hajtották gyalogmenetben, ahol egy pincében töltöttek egy hetet, majd Ráckevén át Kiskunhalasra mentek. Itt marhavagonokba zsúfolták, aztán hetekig tartó utazás után a Kelet-Ukrajnában található Liszicsanszkban kötöttek ki. A foglyok főként a liszicsanszki bányákban dolgoztak, Strein Oszkárt szállítómunkásként alkalmazták. Az éhezés, kimerültség és a betegségek miatt jó néhányan sosem térhettek haza, őket névtelenül temették el a város környékén. A magyarok többségét 1948-ban engedték el Liszicsanszkból. Strein Oszkár hazatérése után a Csepel Művek Edénygyárában, majd a Szerszámgépgyárban és a Transzformátorgyárban dolgozott eredeti szakmájában szerszám- és géplakatosként. A kommunizmus évtizedei alatt sosem beszélhetett arról, mi történt vele a Szovjetunióban.
Strein Oszkár élete utolsó napjaiban is tervezte, hogy visszatérjen szenvedéseinek helyszínére, Liszicsanszkba. Vonzotta a súlyos emlék, hogy újra végigjárja a csillesort, amely mentén naponta elgyalogolt a bányáig. Szándékában azonban megakadályozta a három éve kirobbant kelet-ukrajnai háború és az egyre gyengülő fizikai állapota. Amikor fényképeken megnézte a jelenlegi liszicsanszki tájat, a meddőhányók, a csilléket szállító vasszerkezet és a magasfeszültségű villanypóznák emlékeztették rá, hogy valóban ezen a helyen raboskodott éveken át. Felismerte a Széverszkij Donyec folyót, amely közel esett a munkatáborhoz, és ahol fogolytársaival együtt nyaranta fürödtek és halakra pecáztak, hogy legyen ennivalójuk. A szódagyár épülete, amelyben szintén dolgoztak magyarok, még ma is áll, bár az üzemet bezárták. A folyó túlsó oldalán, egy elhanyagolt, gazos területen a világháború után még temetkeztek, sok száz magyar foglyot is elhantoltak itt jeltelenül.
Strein Oszkár az utolsó csepeli túlélő volt, aki megjárta a szovjet munkatábort.
Cs. A.
1reszvetem a csaladnak.
2 sok szazezer magyar akik szinten artatlanul mentek a donkanyarba a budapesti husdaraloba vagy barhova a vilageges soran szivesen cserelt volna vele.
Mindenki a csaladja kozott hunyna el 94 evesen.
Nem kegyelet sertesnek szantam!
Megegyer reszvetem a csaladnak es a gyasz mellett oruljenek hogy ilyen sokaig szeretettben egyutt lehettek.
“A kommunizmus évtizedei alatt ”
Izé. Soha sehol nem volt kommunizmus a világon! – szerencsére! (Kambodzsában majdnem sikerült.)
Strein Oszkárt meg Isten nyugosztalja, szerencsére magyar föld és méltó megemlékezés jutott neki végső nyughelyül!