Csepel.info

Egyelőre még nem tisztázott, miért, milyen célból robbantotta fel saját készítésű szögbombáját a keszthelyi P. László a Teréz körút 4. alatti kapualjban, pont akkor, amikor két szolgálatban levő rendőr haladt el a járdaszakaszon. A férfit 2016. október 19-én Keszthelyen fogta el a Terrorelhárítási Központ műveleti egysége, azóta is előzetes letartóztatásban van. A Központi Nyomozó Főügyészség előre kitervelten, több emberen, hivatalos személy sérelmére elkövetett emberölés bűntette kísérletének és robbanóanyaggal vagy robbantószerrel visszaélés bűntetté­nek megalapozott gyanúja miatt indított ellene eljárást. Nem a merénylőn múlott, hogy a két zsaru életben maradt, és nem volt több áldozat.

Aznap nyugodt estéjük volt egészen a merényletig, Az egyik járőr, Vantara László eszméleténél maradt a robbantás után, ő hívott segítséget rádión. Így mesélte el a történteket:

“Aznap este meccs is volt a városban, több szurkolót láttam hazafelé menni. Amikor nem sokkal fél 11 után valami pukkanást hallottam – így emlékszem, pukkanásra, nem robbanásra –, és szúró fájdalmat éreztem a nyakamban, azt hittem, egy szurkoló szórakozik, petárdát dobott rám. Határozottan emlékszem, hogy ekkor még álltam, bár minden mikroszekundumok alatt zajlott le.

A videofelvétel szerint egy jó métert elrepített a robbanás ereje. A következő emlék az, hogy a láthatósági mellényem hátsó része előretekeredett a fejemre, fekszem a földön, minden csupa por, üvegtörmelék, nem hallok, nem látok. Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok, elvesztettem az idő- és térérzékemet. A tudat alól fokozatosan jöttek elő a mozaikok.

Lehúztam a fejemről a mellényt. Láttam magamon az egyenruhát. Akkor tehát dolgozom. Ha szolgálatban vagyok, akkor hol van a társam? HOL A TÁRSAM? – nyilallt belém a kérdés. Amikor oldalra fordultam, és megláttam Szabina mozdulatlan, vérző testét, megszűnt minden fájdalmam, tombolt bennem az adrenalin. Azonnal tudtam, nagy a baj, cselekednem kell, gyorsan. Fej- és nyaksérülése volt, dőlt belőle a vér. Azonnal előjött, amit kiképzésen tanultunk: le kell szorítani a sebet.

Nem tudom, melyikünk sapkája akadt a kezembe, azt tapasztottam a nyakára, hogy tompítsam a vérzést. Szabinával nem tudtam kommunikálni, eszméletét vesztette. Éreztem, hogy van pulzusa, s mikor beszéltem hozzá, megszorította a kezem. Valami ruhadarabot tettem az arca alá, hogy ne az üvegtörmeléken, a porban feküdjön. Próbáltak járókelők segíteni, de féltem, hogy még nagyobb bajt okoznak. Kiabáltam, hogy ne mozdítsák meg, mert lehet, hogy rosszat tesznek neki. Hogy tájékozódni tudjak, az utcatáblákat lestem. Nem hallottam semmit, beszakadt a dobhártyám. Belekiabáltam a rádióba, fogalmam sem volt, mit válaszol a központ. A rádióm kijelzőjének fényeit figyeltem, ha kialudt, akkor beszélhettem. Tudtam, a vészhelyzetről leadott adásomat vették. Szabinával foglalkoztam, na, meg azzal, hogy ebben a kiszolgáltatott helyzetben nehogy elvegye valaki a fegyvereinket. Erre is számítani kellett, hiszen támadás ért minket.

Amikor odajött hozzánk két civil ruhás kerületi nyomozó, először őket is elhessegettem a karommal, míg meg nem láttam, hogy ugyanolyan rádiójuk van, mint nekem. Ekkor nyugodtam meg, jön a segítség, túl kell élnünk.”

Andirkó Szabina a gyógyulásról mesélt:

“Nekem nehéz volt a rehabilitáció, olyan osztályon gyógyultam, ahol alig voltunk páran, akiket nem kellett etetni. Láttam a sok baleseti sérültet, s rendőrként egyből azon gondolkoztam, a gyorshajtóknak, szabálytalankodóknak tudniuk kellene erről, hogyan tesznek tönkre életeket, sorsokat egy felelőtlen vagy figyelmetlen döntéssel. Mára a rövid hajammal is megbékéltem. Hosszú volt a gyógyulásunk, de köszönjük az orvosoknak, rendesen „összeraktak” minket. A teljes rendőrség, a vezetőink is mellettünk voltak, jótékonysági koncertet szerveztek nekünk. Az anyagi segítség mellett csodás volt ez az összetartás, az emberség, a hozzáállás.”

Forrás: Pesti Srácok, Police.hu