Csepel.hu, Csepp TV
Súlyos betegség után, 2008. november 12-én elhunyt Sáfár József, a Csepp TV Csepelért-díjas operatőre, szerkesztője, rendezője. Hatvannégy éves volt. Temetéséről később intézkednek. Az alábbiakban a Csepp TV megemlékezését olvashatják.
“Amikor pedig az ember a barátjától elszakad, tudja ez a távozás csak látszat. Valahol együtt marad vele úgy, ahogy együtt volt vele a találkozás előtt…” Minden rossz tavaly, azon a december 22-i nap délutánján kezdődött… A fülembe csengenek a mondataid: “olyan cvíderül érzem magam, elmegyek haza. Majd holnap befejezem a vágást. Lehet, hogy influenza…”
Persze, menj csak! – válaszoltam. Gyógyulj meg mielőbb! Vigyázz magadra! Néhány óra múlva már tudtuk, nagyon nagy a baj! Kórház, CT, vizsgálatok, műtétek, kezelések, remény… Akkor sem értem, nem és nem, hogy Téged, a nagy küzdőt, aki akaraterejét tekintve fölénk tornyosult, hogyan győzhettek le…
Munkában – itt a Fidesz kórház-tüntetésén 2004-ben
Örökre elment egy igaz, egy remek ember, egy csepeli operatőr! Ha azt mondták Csepp TV, akkor azonnal rávágta mindenki: a Sáfár Józsi! Így, a Józsi! Összenőttek. Szorosan elválaszthatatlanul.
Ő volt az, akit mindenki feltétel nélkül szeretett és tisztelt Csepelen, Ő volt az, aki számára a kamera előtti csepeli világ volt a legfontosabb, a szent dolog. Legyen bárhol és bármikor. Kamerájában és persze a lelkében megőrizte a csepeli gyermekek mosolyát, a faültetők hitét, a gólok örömét, Királyerdő utcáinak zeg-zugát, a templomok harangjainak zúgását…
Élete volt a televíziónk, a stúdió és a vágószoba, már-már első otthona. Itt alkottak, igen alkottak a szó legnemesebb jelentése szerint, igaz társával Anikóval. Aki nemcsak a számítógép előtt volt hűséges társa, hanem a magánéletben is.
Galéria, Intarzia, Házunk tája, Szigetelő…
Ő volt Csepel modernkori képi krónikása. Bátran fordulhatott hozzá bárki, mert minden esetben előkerült valamilyen „kincs” a kazettákat őrző szekrényéből. Szerette Csepelt, a csepelieket. És Csepel is szerette Őt. Munkáját, tevékenységét méltán ismerték el a „Csepelért”-díjjal.
Szerda estétől nagy a csend a Csepp TV stúdióban, a szerkesztőségi szobában. Ugyan zümmögnek a bejátszók, a lámpák is ontják fénynyalábjaikat, forog a kamera, de a logó színei mintha megkoptak volna. A piros, a zöld, a kék fájdalmasan csillog. Mint könnycsepp az arcon…
Forrás: Csepel.hu, Csepp TV
Öszinte részvétem feleségének, családjának és a Csepp Tv-nél a
kollegáinak. Személyesen ismertem, nagyon rendes, segítőkész
ember volt.
Isten veled! Köszönjük a munkádat!
Részvétem.
Tisztelet Emlékének, Részvétem a gyászoló Családnak!
Nem tudom, hogy milyen ember volt a magánéletben. Ahogy én láttam, amit tett, azt szívből tette.
Olyan ember volt, aki mellett nem volt lámpaláz. Amikor meglátott, szívből jövő mosollyal fogadott, baráti kézfogással köszöntött. Egy-két mondatot még váltottunk – talán lényegeset, talán nem – aztán bebújt a kamera mögé, és dolgozott.
Higgyétek el, nem volt utána lámpaláz.
Fogalmam sincs, hogy milyen alkalomból volt az első TV-s szereplésem – természetesen a a Józsival -, pedig az ilyesmit megjegyzi az ember. Csak a mosolyára emlékszem, ahogy fogadott. És az igazán nagy dolog: tudom, hogy mások is így voltak vele. Akár tanárok, diákok, orvosok, nővérek vagy az MSZP, SZDSZ, Fidesz vagy MDF-es képviselők adtak interjút, szerintem mind ugyanazt éreztük.
Kevés az olyan „média-munkás”, aki ezt elmondhatja magáról. Persze, ha szigorúan vesszük, ez nem is operatőri munka volt. De ez nem is arról szólt. Sokkal több volt annál.
Amikor először hallottam, hogy a Józsi milyen beteg lett, borzalmas, de ismerős érzés futott rajtam keresztül. Nehéz ezt elhinni, felfogni, és azt hiszem a legnehezebb elfogadni. Én is nagyon szorítottam neki, drukkoltam, hogy talán sikerülni fog legyőzni a gyilkos kórt. Tudom, sokan voltunk így.
Azt nem tudom, hogy a Józsi milyen ember volt a magánéletben. Azt nem tudhatom. Ahogy én láttam, amit tett, azt szívből tette. És amit szívből tett, az jó volt.
Ezért kérem, hogy fogadja családja és munkatársai őszinte részvétem.
Ábel Attila
Én is egy őszintén kedves, közvetlen, nyitott, vidám és barátságos Embert ismerhettem meg benne – és még hosszan sorolhatnám rá a pozitív jelzőket.
Bár azt hiszem, hogy nem akkor találkoztunk utoljára, de valamiért rögtön az a kép ugrott ma be róla, amikor az unokája fényképét mutatta nekem a telefonjába, büszke nagypapaként.
Nem tudtam, hogy beteg, így nagyon megdöbbentett, amikor reggel olvastam a halálhírét.
Őszinte tisztelettel és szeretettel fogok rá emlékezni.
Részvétem a családjának.
Nyugodj békében