Nincs több korty a kameráknak
Zoom.hu
Az úgy van, hogy aki meg akar halni, az nem biztos, hogy meg akar halni. Tán csak úgy nem akar élni, ahogy élnie kell. Mert nem tud máshogy, jobb, szebb emberként, egészségesebben, hazugabban.
Sokan mély megrendüléssel fogadták a hírt: Albert Györgyi meghalt. A legszomorúbbak talán a bulvársajtó emberei lehetnek e pillanatban: elvesztették egyik legjobb alapanyagukat. A bolondokat, betegeket és gyengéket szereti a sajtó. Nem óvják magukat, nem védekeznek: gátlások nélkül lehet belőlük nézettséget, pénzt csinálni. Még csak észre sem veszik.
Györgyi beteg ember volt. Alkoholfüggő és depressziós. Mindez olyan fokú boldogtalansággal és szeretetvággyal párosult nála, ami miatt nem védte magát. Kereste az erős élményeket. Ivott, hogy marjon, a végletekig kiadta magát, csak figyeljenek rá. Kereste a kontaktust, bármilyet. Simogassák, szidják vagy üssék… csak érezze. Érezze, hogy érez.
Beszélni akart magáról sokat-sokat, mert ez terápia volt neki. Bárki hívta fel bármilyen laptól, nem mondott nemet. Vallott szexről, alkoholizmusról, abortuszról. Elmondta, kit szeret, kit gyűlöl – ahogy mások nem. Álomnyilatkozó volt. És elég intelligens ahhoz, hogy jó, erős mondatokat mondjon bárki mikrofonjába.
Egy ország fröcsögött rá, élvezettel részletezték sokan, sokszor, mennyire antipatikus, milyen szánalmas, milyen öreg, milyen csúnya. Nem volt csúnya. Csak meg kell nézni a róla készült képeket, amikor még jól volt. De legalábbis jobban. Csak hát módszeresen rombolta magát. Szellemét, lelkét, külsejét. Önsorsrontó volt. Így fejezte ki, hogy fáj.
A mélypont talán az volt, amikor a kamera élvezettel vette vergődését az utolsó hetekben, a főzős műsorban. Györgyi elég nyomorultul volt, adták alá a lovat, itatták rendesen és az arcába kameráztak. Vették, ahogy padlóra kerül, és női méltóságát hátrahagyva ismét hülyét csinál magából. Hatásos volt.
Halála napján is stúdióból stúdióba ment. Végül megtette azt a szívességet, hogy még produkált egy utolsó ütős címlapsztorit.
Van-e lúzerebb Albert Györgyinél? – szólt nemrég egy bulvárcikk címe.
Segítünk: nem, nem volt. Ő volt a legnagyobb.
Most majd könnyes-bús nekrológok születnek lobogó gyertyákkal, lassított felvétellel, szép szavakkal. Ezekben majd nem beszélnek róla viszolyogva, nem gúnyolják. Nem röhögnek a magánéletén, nőiségén, depresszióján. Mert az olyan anti-humánus. Most pár hétig szeretni fogják. A végére ezt is megérte.
– Szerintem a halált az élettől kell megközelíteni. Mi az élet értelme?
A.GY.: – Semmi. Az élet maga.
– Ez nem elég ok arra, hogy az ember élni akarjon, és jól akarjon élni?
A.GY.: – Nem, mert elmúlik. Olyan, mint a pancsoló kislány. Egész nap a strandon van, és amikor hazamegy, az anyja megpróbálja beledugni a fürdőkádba. Erre a kislány azt kérdezi: miért kell fürödni, hiszen egész nap fürödtem.
– Halál?
A.GY.: – Tök mindegy. Fejemre eshet egy tégla és vége lehet most is, de lehet, még 96 éves koromig élek. Nincs jelentősége, mert ez egy átutazás, és biztos vagyok benne, hogy nem csak ennyi.
Nők Lapja Café, 2005
Forrás: Zoom.hu
Szeretnék a szemébe nézni azoknak a “kedves” vacsora partnereinek, akik lealázták minden este. Különösen az az agyon-mutogatott Hajdú volt gusztustalan. Nem szerettem Albert Györgyit ez így igaz és a halála sem változtat ezen, de amit műveltek vele (és nem csak a vacsorázó intelligencia, hanem mindazok akik jól kerestek rajta és a baján) az undorító.
Arra is kíváncsi vagyok melyik kis tetű fog először nyilatkozni, hogy mennyire szerette és milyen nagy veszteség a halála. Vagy már megvolt az első féreg?
Kedves Én!
Már megvolt az első féreg ( Hajdú Péter )! Könnyeivel küszködve mondta mennyire sajnálja! Úgy gondolom az ilyen embereknek segítség kellene, nem pedig lenézés! Sajnos Albert Györgyi is magára maradt, talán ez is közre játszott a tragédiában.
Kedves Kati!
Nem is tudom, hogy örülök-e, vagy sajnálom, hogy nem hallottam Hajdút. Undorító egy ember, mert nem hiszem, hogy a lelkiismeretfurdalás vagy a sajnálat csalogatta elő a majdnem könnyeket. Azért biztos nem áll meg a lánc, jönnek sorban a szerepelni vágyó “jóbarátok”.
Sajnos egyre több a magára hagyott híres (és ismeretlen) ember. Cserháti Zsuzsa, Sütz Ila, Antal Imre stb.
T.én
Nem értem, hogy lehet egy sorban említeni a felsoroltakkal! Sajnálom én, is mint embert, de semmi több!
Kedves Jeniszej!
Nem tehetség szerint soroltam be, hanem elhagyatottságában vontam párhuzamot. Azokat a nagyon tehetséges művészeket akiket említek, szintén magára hagyta mindenki és haláluk után jöttek elő a nagy barátok, rokonok stb.
RE én:
Sajnos az italozás ide vezet, persze az élet nem csak fehér meg fekete.
Ettől árnyaltabb.
Nem volt ő igazán magára hagyva, elég sokat szerepelt a médiákban.
Tájékozódhattunk a megírt vagy befejezetlen könyvében miképpen ír, vall volt szerelmeiről, szeretteiről.
Azért 44 évesen elmenni… ez elég szörnyű dolog. E tekintetben mindegy kiről van szó.