Fn.hu, Mno.hu
Ötven éve hajtották végre az országos börtön udvarán a Nagy Imre és mártírtársai ellen hozott ítéletet. Magyarország néhai miniszterelnökét június 15-én szervezkedés kezdeményezése és vezetése, valamint hazaárulás vádjával küldték a bitófa alá. Nagy Imre az utolsó szó jogán nem kért kegyelmet. A jövőnek viszont üzent.
A Nyílt Társadalom Archívum és az 1956-os Intézet közösen hozta nyilvánosságra azt az ötvenkét órányi anyagot, amely Nagy Imre és társai perének hangfelvételét tartalmazza. Rainer M. János történész egyik megfogalmazása szerint a felvételen hallható anyag jól demonstrálja például a kirendelt védők bizonytalanságát, akik nem láthatták el valódi feladatukat. A „védelem” egybéként három nappal a tárgyalás előtt kapta meg a nyolc kötetnyi peranyagot.
Nem számíthatott kegyelemre
A per alatt Nagy Imre beszédeiből következtethet az utókor arra, hogy a miniszterelnök nem hitt egy igazságos ítéletben, nem számított felmentésre. Kezdte átlátni a körülötte zajló eseményeket, amelyek egyre világosabb képet rajzoltak fel előtte: a per nem zárulhat példastatuálás, megtorlás nélkül. Utolsó mondatai már nem a jelennek, hanem az utókornak szóltak.
Ezt az érzetet erősíti a rögzített hangfelvételen hallható Nagy Imre és a népbírósági tanács vezető bírája, Vida Ferenc közötti számos, időnként hangos szóváltásba torkolt dialógus, amelynek során Vida a konkrét tények helyett – a legkisebb objektivitás látszatát is figyelmen kívül hagyva – rendre politikai minősítésekbe bocsátkozott, elfogult megjegyzéseket tett.
„Kegyelmet nem kérek!”
Nagy Imrét 1957-ben a romániai Snagovban tartóztatták le (Jugoszlávia segítséget és menedéket ígért, ám családjával ehelyett Romániába vitték), majd Budapestre szállították. Az MSZMP Központi Bizottsága december 21-én döntött a politikai per megindításáról. 1958. június 15-én szervezkedés kezdeményezése és vezetése, valamint hazaárulás vádjával meghozták a halálos ítéletet. Nagy Imrét másnap felakasztották.
A halálos verdikt kihirdetése után Vida
Az ítéletet június 16-án az országos börtön udvarán hajtották végre. Nagy Imrét a helyszínen, jeltelen sírba temették, majd 1961-ben földi maradványait átszállították a Rákoskeresztúri új köztemetőbe, annak is a legtávolabbi szegletébe eső 301-es parcellába. A mártír miniszterelnököt 1989 június 16-án temették újra. A ceremónián tízezrek vettek részt, az esemény a rendszerváltás egyik meghatározó mérföldköve volt.
A sors iróniája volt, hogy a néhai miniszterelnök halála egyik felelősének tartott Kádár János alig pár órával élte túl Nagy Imre és társai ítéletének megsemmisítését. A rehabilitációra vonatkozó legfelsőbb bírósági ítélet felolvasása közben a teremben az emberek kézről kézre adtak egy papírdarabot, amelyre valaki ezt írta: meghalt Kádár János.
Most kvittek vagyunk…
Bár az orosz történelmi levéltárak kutathatósága a mai napig korlátozott, annyi azonban már jó ideje ismert, hogy a Nagy Imre-per elindítása mögött súlyos, Magyarországon kívüli hatalmi-politikai játszmák folytak. Ám a lapokat kétségkívül – a volt szocialista országok fejbólintása mellett – a szovjetek osztották. Nagy Imre életben hagyása ugyanis fenyegető legitimációs és biztonsági rést hagyott volna a restaurált rendszer falán.
Az akkori szovjet pártfőtitkár, Nyikita Hruscsov arról írva, miért tartotta szükségesnek Nagy Imre eltávolítását, a következőképpen fogalmazott: „Nagy Imre azzal a kéréssel fordult hozzánk, hogy vonjunk ki Magyarországról minden szovjet csapatot. A Varsói Szerződésben vállalt kötelezettségeink értelmében azonban csak akkor vonhattunk ki csapatokat, ha ezt törvényes kormány kéri tőlünk. Eszünk ágában se volt, hogy engedjünk a puccsista vezető kérésének. A mi nézetünk szerint egy kis klikk, amely előnyt kovácsolt a Rákosi-rendszer baklövéseiből, megdöntötte Magyarország törvényes kormányát. Szigorúan jogi nézőpontból Nagy kérése mögött nem állt parlament, ezért kérése sem volt törvényes”.
Hruscsov elismerte ugyan Nagy Imre kommunista voltát, ám kifogásolta, hogy nem a Magyar Kommunista Párt nevében beszélt. A Szovjetunió pártvezére szerint cselekedetükkel a szovjet nép segített Magyarországnak.
„Igen, igen. Segítettünk Magyarországnak 1956-ban. Ahogy azt egyszer egy pártgyűlésen mondtam: törlesztettük azt az adósságunkat Magyarországgal szemben, amely 1848-óta terhel bennünket. Abban az évben sikeres forradalom zajlott Magyarországon, de I. Miklós odaküldte légióit, s ezzel segített az osztrák monarchia magyarországi restaurációjában. Ezt a gonosztettet persze I. Miklós és környezete követte el. E szégyen persze nem vonatkozik a régi orosz birodalom munkásaira és parasztjaira. Ám országunk történelmi értelemben mégis adósa volt a magyar népnek. 1956-ban ezt az adósságot kifizettük. Most kvittek vagyunk” – mondta Hruscsov.
Történelmi igazságtétel
Azt, hogy a per lényegét a magyar társadalom mennyire értette és látta világosan az csupán három évtizeddel később derült ki, amikor a kommunista Nagy Imre egy antikommunista rendszerváltás poszthumusz főszereplője lett 1989-ben.
Nagy Imrét és mártírtársait – Gimes Miklóst, Losonczy Gézát, Maléter Pált és Szilágyi Józsefet – kivégzésük 31. évfordulóján temették újra. Az újratemetés napját 2007-ben az Ötvenhatos Vértanúk Emléknapjává nyilvánították. Rajtuk kívül emlékezünk még arra a 228 mártírra, akik szintén életüket adták azért az eszméért, amelyet úgy hívnak: szabadság.
Forrás: Fn.hu
Ötven éve történik
Szinte a kivégzés másnapján megjelent a Nagy Imre és bűntársai ellenforradalmi összeesküvése című „tényfeltáró szakmunka” a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa Tájékoztatási Hivatalának kiadásában, mert a dolgozó nép gyors, pontos, szakszerű tájékoztatása már akkor is mindennél előbbre való volt. A kiadvány, a hírhedt „Fehér könyv” ötödik kötete oly sietve készült, hogy az sem lenne meglepő, ha az ítélet szövegét a szerkesztő (a közhiedelem szerint: Hollós Ervin) hamarabb kapta volna meg, mint maga Vida vérbíró, ezzel is gyorsítva a nyomdai átfutást.
Nem is olyan szép színes, igényes kivitelű, mint napjaink kormányzati propagandakiadványai, ráadásul nem is ingyen adták, hanem 7 jó magyar forintért, viszont a hazudozás intenzitása, aljassága, cinizmusa semmit nem változott fél évszázad alatt a politikai baloldalon. A per „dokumentumainak, bizonyítékainak” bemutatásával a szerzők nem az olvasókat akarták meggyőzni – 1957. május 1-je után nem izgatta többé a hatalmat, hogy az emberek mit hisznek el, s mit nem –, a közhangulatot kívánták felmérni, mondhatnák, tesztelték a népet, mennyire törték meg a gerincét, belesüppedt-e már a megalázottság közönyébe, vagy képes-e még felháborodni. Mit hisznek, két évvel a forradalom után, az nem számított, mit lehet velük megcsinálni, csak az volt az érdekes. A számításuk majdnem bevált, a ’70-es, ’80-as évekre az emberek többsége csont nélkül elhitte a könyv legvadabb, legbődületesebb állításait is. A szerzők, ha nem is örök érvényű, de egy emberöltőre számítva időtálló megállapításokat tettek, hiszen még 1989 tavaszán is az volt a hivatalos álláspont, hogy Nagy Imre és bűntársai éveken át szervezkedtek a néphatalom megdöntése céljából. Lehet, ezt a tételt már senki sem veszi komolyan, de a mártír miniszterelnök életútját és emlékét meghamisító, lejáratni szándékozó buzgalom egyáltalán nem hagyott alább. Pedig az újratemetés idején egy rövid időre életrevalónak tűnt a remény, hogy Nagy Imre személye körül olyan nemzeti egyetértés alakul ki, amely a politikai ellenfelek közötti eredményes együttműködésnek az alapja lehet. Délibáb volt, hamar szertefoszlott.
A forradalom örökségét vállaló, „rendszerváltott” társadalomban az együttműködés reményénél sokkal erőteljesebb érdek érvényesült. A forradalom eltipróinak és azok leszármazottainak privilégiumait kellett megőrizni, hogy a forradalom hagyatékából is ők markolhassák ki a dús részeket. Nagy Imrére hivatkozva legitimálták magukat, hiszen, ha élne, biztosan reformkommunista lenne, s aligha kétséges, a pufajkás kormányában is elfogadna valami stallumot… Számos egykori ’56-os ma sem fogadja el Nagy Imrét. Nem tartják a forradalom miniszterelnökének, nem a forradalmárt, a hatalmat átmenteni akaró kommunistát látják benne, mártíromságát besorolják a kommunisták egymást akasztgató gyakorlatának sajnálatos epizódjai közé. Nem Nagy Imre tehet arról, hogy az utókor fiai képtelenek megbékélni egymással, s ezért belőle is bűnbakot faragnak. Egyesek nem hajlandók megbocsátani neki, hogy ártatlan áldozatává vált egy igazságszolgáltatási procedúrával álcázott politikai gyilkosságnak, mások meg hasznot akarnak húzni ebből a tényből, erkölcsi piedesztálra képzelve magukat, Nagy Imre sírját tapodva. A Tájékoztatási Hivatal gőzerővel működik.
Forrás: Mno.hu
Nagy Imre ’56 óta megosztó személy. Egész életútja, kezdve a cári család igaz , be nem bizonyított kivégzésétől, a padláslesöprő begyűjtési miniszterségen át, az ’56-os tétova „elvtársak” kezdetű beszédig, a magyaroknak negatív személyiség volt. Akkor magasztosult fel, amikor bátran, a bitófa árnyékában, kiállt az ő kommunista vonala mellett.
Nagyságát a történészeknek, valamint az MSZP-nek kell eldönteni, hogy Kádárt, vagy Nagy-ot tartják elődjüknek (nekem mindegy).
Az 56-os halálraítéltek életútja példázza, hogy nem voltak egyformák. Vannak akik minimálbéren tengődnek, és van aki az MSZP padsorában támogatja a kommunistákat, volt elitélőiket.
Az ő sorsa beleillik a kivégzett kommunista vezetők sorába, Kun, Pálffy, Rajk, Maléter, Nagy.
Jelenleg az őket likvidáló Kádár Apró Dögei klán utódai, a hazugsággal nyertes vezetők uralkodnak felettünk.
Ceterum censeo… A kommunista, ha kinyitja száját hazudik, ha kinyújtja kezét lop.
Nagyapó szép összefoglaló volt! De azt hogy “-Imrém te most hogy csinálnád?” azt kihagytad. Vajon a “kulákok” is szeretik manapság Nagy Imrét? Szeretik azok akik ugyan kaptak földet, de nem tudták mit kezdjenek vele? -akiknek a kollektivízálás mentsvár volt.
Az egész olyan ambivalens – lehetet -e Saulusból Paulus a vérpad előtt néhány órára? Vagy ez is csak szerepjáték, mint Rajknál, és már akkor is a jövöre gondoltak.
Erre azért igencsak kiváncsi lennék, bár az ember utjai kiszámíthatatlanok.