Praxis Blog
Elég régóta foglalkoztat a gondolat, hogy leírjam-e édesanyám esetét mások okulására és saját magam megkönnyebbülésére de ezidáig nem volt hozzá elég erőm. Mostanra így egy év távlatából megkísérelném elmesélni miként ítélte halálra édesanyámat a Dél-Pesti kórház rehabilitációs központja, illetve annak egy doktornője.
Édesanyám cukorbeteg volt már vagy tíz éve. Naponta kétszer szúrta magát inzulinnal. 2009-ben megállapítottak nála egy 97%-os elmeszesedést a nyaki aortában. Megműtötték, nem is volt vele semmi baj. 2010 év elején egyre gyengébb volt, sokat foglalkozott a halál gondolatával de ettől függetlenül minden nap biciklivel járt vásárolni, többnyire jókedvű volt, csak sokkal több időt töltött ülve mint általában. Május elsején este 10 óra felé összeesett zuhanyozás közben, a mentők a Dél-Pesti kórháztól egy óra alatt értek ki hozzánk Pestszentlőrincre (a kórház tőlünk 4 km, durván).
Már amikor próbáltuk őt kiemelni a zuhanytálcából tapasztaltam, hogy lebénulhatott a testének jobb fele, és nem is volt eszméleténél. Másnap mehetettem be hozzá az intenzívre, elmondták azt amit addig is sejtettem miszerint agyvérzést kapott, a bal agyfélteke sérült. Testének egy része lebénult, illetve a beszédközpont is sérült. Pár nap múlva egyre jobb híreket közöltek, túl lett az életveszélyen, stabil az állapota, és az orvosok szerint pár hét múlva már tudni fogjuk mennyire maradandó az állapot stb, stb…
Rohamos javulás kezdődött főképp fizikai téren. Elkezdte egyre jobban mozgatni a kezét, a lábát. Próbált beszélni is, sikerült is eljutni már a második héten egy “igen-nem” szintű kommunikációra. A viselkedésével voltak gondok, mert hát nem volt mindig teljesen beszámítható. Nem bántott senkit, csak sokszor elindult és kiment a folyosóra és vissza kellet hozni, illetve nagyon nehezen viselte, hogy pelenkázzák és rendszeresen megpróbált egyedül WC-re menni. Mondanom sem kell, hogy a nővérek minden héten megkapták a maguk kis szeretet csomagját, az orvosok pedig azt amit úgy gondoltam, hogy érdemes megkapniuk.
A nővérek részéről mindettől függetlenül még a minimális törődést sem láttam, de legalább néha néha tisztába tették így nekem néha nem kellett ezzel is foglalkoznom. Na mindegy. Teltek a hetek, édesanyám járókerettel egészen jól elboldogult, egyre kezelhetőbb is lett. Tudtuk, hogy ha hazaengedik azért sok-minden megváltozik ezért elkezdtünk egy átalakítást a házon, hogy biztonságosabbá tegyük azt Ő és a gyermekeink számára. Egy családi kapcsolatnak köszönhetően lehetőségünk nyílt arra, hogy egy neves főorvos rokon vegye át a kezelését, de ehhez szükséges volt, hogy átkerüljön a Dél-Pesti kórház rehabilitációs intézetéhez majd onnan kerülhetett volna tovább a másik rehabilitációra.
Eltelt egy hónap, édesanyám megerősödött. Lezsíroztam mindent, átszállították őt a Csepelre a rehabilitációra. Amikor először jártam ott feltűnt, hogy egy egész jó állapotban lévő részlegről van szó. Szemlátomást nem túl régi eszközök, normálisan kifestve mindenhol, viszonylagos tisztaság. Ami még feltűnt már az első napon, hogy három órát töltöttem a betegszobában de egy nővért nem láttam a környéken. Olyannyira nem, hogy még a nővérszobában sem voltak nővérek. Nade amíg nincs gond addig nincs gond ugye. Majd az egyik betegtársnak nagy fájdalmai lehettek, és elkezdtem nővéreket keresni. Közel fél órámba került míg az épület másik szárnyából sikerült valakit kerítenem aki onnantól kezdve úgy nézett rám, mintha vérig sértettem volna. Mivel minden nap bent voltam, elégedetten konstatáltam, hogy javul a helyzet. Már majdnem minden alkalommal láttam nővért, igaz, hogy soha nem néztek be egyik szobába sem, igaz, hogy világított a kis paneljükön vagy 5-6 riasztási led amikre nagy ívben szartak rá, de legalább ott voltak és tudtam nekik szólni, hogy melyik szobában mi zajlik hátha esetleg őket is érdekli.
A harmadik napra nagy-részük kifejezett gyűlölettel tekintett rám, majd az egyikük aki hangadónak tűnt kifakadt nekem, hogy az én anyámmal különben is csak a baj van, mert már kétszer előfordult, hogy vissza kellett hozni este és már kétszer összekakilta magát a folyosón. Ezek voltak a problémáik. Hát itt is elkezdtem serényen hozogatni az ajándékcsomagokat. A harmadik nap is eltelt, és a kezelőorvosával még mindig nem sikerült találkoznom mert valahogy mindig elkerültük egymást, pedig erősen a munkaidőben voltam ott délelőtt 9-12 óra között. Nohát csodák csodájára negyednap összefutottam vele, édesanyám már “mesélt” róla a maga módján és én azt láttam, hogy nagyon szereti a doktornőt meg úgy mindenkit aki hajlandó volt arra, hogy esetleg néha ránézzen. 1, azaz egy ilyen nővér volt. Őt simogatta, meg szemmel láthatóan nagyon örült neki. Ez a nővér viszonylag sokat beszélt velem is, és elmondta, hogy kb. mit gondol a helyzetről, én ennek is örültem. A doktornő a diagnózis ismertetése előtt rögtön azzal kezdte, hogy a nővérek panaszkodnak édesanyámra, mert “többet” kell vele foglalkozni.
– Teszem hozzá, hogy Ő volt az egyetlen agyvérzéses beteg a rehabon.- Majd elmondta, hogy rengeteg javult az állapota, sokszor szeretne sétálni, mozgatja a kezeit is már, mindent összevetve remekül javul, talán két-három hét és hazajöhet de talán már a hét végére is haza tudja engedni de természetesen vissza kell hozni őt. Elkezdtem intézkedni hatalmas lelkesedéssel megkértem a dokit, hogy írjon fel nekem receptre egy kerekesszéket, hogy be tudjam szerezni. Itt valahogy olyan rossz érzésem kezdett lenni amikor agonizálni kezdett mondván, hogy nem is biztos, hogy szükség lesz arra mert ha így javul akkor tud talán járni is tud majd szóval ő nem írna fel inkább semmit. Furcsán álltam a helyzet előtt, de gondoltam ha nem Ő, akkor majd más felírja, úgyis előbb utóbb továbbviszik a másik rehabra, ha pedig ott sem lehetne valamilyen oknál fogva akkor, elmegyek és veszek egy kerekesszéket. A következő nap ismét bent voltam, és furcsán tapasztaltam, hogy édesanyám hirtelen nem volt olyan vidám és “aktív” mint azelőtt és mindezek mellett ismeretlen eredetű kék zöld foltok jelentek meg az arcán és a vállán.
Természetesen a közel-távolban nem volt ismét egy nővér sem, de hát csak tudni akartam mi történt de nyilván már előre sejtettem a választ. Egy órámba került míg egy bezárt szobaajtó mögül cigaretta füstbe burkolózva megtaláltam a nővéreket. Megkérdeztem mi történt az édesanyámmal, mire természetesen a “hangadó” nővér válaszolt egy szóban: elesett. Megkérdeztem, hogy mégis, hogyan és miképp. Válasz: nem tudják. Sok dolog érdekel volna még. Például, hogy sikerült megütnie magát ellentétes oldalakon, különböző pontokon ráadásul a lábán nem látszódott semmi. A szobatársai is csak hallgattak. Ők nem láttak semmit. Nadehát az élet megy tovább gondoltam, és elhatároztam, hogy valamilyen úton módon de kihozom Őt onnan, de ekkor jött a kezelő orvosnője. Kimentünk sétálni.
Édesanyám+Édesapám+Feleségem+Én+Doktornő. Majd egy idő után félrehívott, hogy ne hallják mások amit beszélünk. Elmondta, hogy a nővérek túl sokat panaszkodnak anyámra, és Ő már nem akarja hallgatni a nyavalygásukat, ezért felajánlj egy “kompromisszumot”, van 5 napom, hogy rávegyem ez elméjében sérült anyámat a nagyobb fokú együtt működésre, vagy pedig elfogja őt küldeni az elfekvőre. Megkérdeztem, hogy ezt mégis hogyan kivitelezzem, mire az volt a válasz, hogy “az én anyám” nekem kell tudnom mit kell vele csinálnom. Ezzel ott is hagyott minket. Majd megpróbáltam beszélni édesanyámmal, elmondtam neki, hogy nagy baj lesz ha nem működik jobban együtt a nővérekkel és próbáljon meg kitartani és ki fogjuk őt vinni innen. Bocsánat azt kifelejtettem, hogy elmondtam a doktornőnek, hogy az általa vázolt kompromisszum esetében és inkább azonnal összecsomagolom anyámat és elviszem, mire ő közölte, hogy ő viszont nem adja beleegyezését mert az az ő felelőssége lenne. Na visszakanyarodva az eseményekhez, igyekeztem az 5 nap alatt a lehető legtöbb időt bent tölteni. Sétáltattam sokat, gondoltam, hogy ha elég fáradt akkor többet alszik este és nem ébreszti majd fel a nővéreket azzal, hogy mégis kimegy a folyosóra. Másnap amikor bementem teljesen leszedálva találtam Őt.
Megkérdeztem miért van ez, mire az volt a válasz, hogy “már megint kiment sétálni”. Következő nap ugyanígy történt és ismét újabb kék-zöld foltok jelentek meg rajta. Természetesen minden alkalommal “elesett”. Ez így ment még pár napig, szerettem volna konzultálni a kezelőorvosával de soha nem találtam bent, akkor sem amikor egyik kollégája mondott egy időpontot, hogy márpedig akkor biztos ott lesz, hát nem volt ott. Majd letelt az 5 nap, rákövetkező napon már nem találtam szobájában édesanyámat. A betegtársai csak annyit mondtak, hogy elvitték. Egy órát bolyongtam mire találtam egy nővért aki telefonált párat és megtudta, hogy anyám az elfekvőre került. Átmentem hát oda. Nem tudom járt- e már valaki a Dél-Pestinek az elfekvőjében, én konkrétan nem tudom mihez hasonlítani azt a helyet, de ebbe nem is akarok belemenni mert nincsenek is rá szavak. Lényeg, hogy megtaláltam anyámat egy hatalmas nagy kórterem egyik sarkában az ablak mellett. Teljesen le volt gyengülve, felülni sem akart, sem enni sem pedig inni, még felém fordulni sem akart majd némi fizikai ráhatásra sikerült őt megfordítani és megállapítanom, hogy jó eséllyel el van törve az orrnyerge.
Megint elesett és sehol nem ütötte meg magát sem a térdét, sem a bokáját csak az orrnyergét. Az elfekvőn eltöltött öt nap alatt minden nap megetettem és megitattam azokat akik vele egy szobában voltak és kérték a segítségemet. Egy alkalom sem volt, hogy láttam volna bárkinél orvost vagy nővért. A harmadik napon fogadott 5 percnyi időtartamra az ottani kezelő orvosa, aki szintén úgy kezelt engem mintha mérges lenne rám valamiért. Semmit nem tudott mondani, minthogy édesanyám elesett, rosszul viselte az átszállítást, és most nincs jó állapotban. Kértem a vizsgálati eredményeit mert meg szerettem volna nézni (megjegyzem, hogy ezt mindenhol kértem, de sehol nem adták ki), mire közölte, hogy azokat ő nem adhatja ki és egyébként is siet és ezzel a lendülettel kint is találtam magam az irodából. Következő nap kétszer is bent voltam, délelőtt tapasztaltam, hogy pont rá süt a nap és tiszta vörös a feje a melegtől. Kértem, hogy csináljanak valamit majd kaptam egy lepedőt amit felköthettem az ablakra. Délután visszamentem és tapasztaltam, hogy az ablak nyitva van, a terem végén pedig az ajtó, ergo huzat van. Akkor nem tudtam édesanyámmal beszélni mert nagyon mélyen aludt, mintha le is lett volna szedálva, felébreszteni sem tudtam. Negyedik napon amikor bementem, láttam, hogy lepedőbe van csavarva, megkérdeztem egy nővért, hogy mi történt mire mondta, hogy az éjszaka felszökött a láza és azóta vizes lepedőben van és nem tért magához, és ha már így itt vagyok akkor a doktornő beszélni szeretne velem.
Eltelt több mint egy hónap az ájulás óta és először hallottam azt, hogy velem egy orvos beszélni szeretne. Bementem hozzá Ő pedig rendkívül empatikusan közölte, hogy hát sajnos belázasodott édesanyám és a legtöbb amit tehetek, hogy imádkozom érte látta ugyanis a feszületet a nyakamban és ennyire figyelmes volt, hogy leszűrte vallásos mivoltomat. Aznap este 11 órakor telefonáltak, hogy édesanyám meghalt és a cuccait holnap átvehetem. Június 12-én volt egy éve, hogy meghalt.
Nos tehát így zajlik egy ember élete és halála Dél-Pesti kórházban. Így lehet elámulni azokon az “Urban-Legend” történeteken amiket néha hitetlenkedve hall az ember a kórházakról ahol úgy oldják meg a nővérek a kevesebb munkát, hogy rányitják az ablakot a betegre, ahol az a beteg akihez egy nap legalább kétszer be kell jönni naponta kétszer “véletlenül” elesik, vagy leesik a lépcsőn és ezeket az eseteket persze soha nem látja senki. Régóta hallottam ilyen és ehhez hasonló sztorikat magam is, de többnyire csak mosolyogtam rajtuk gondolván: ugyan-már, ez a 21. század itt nem történhetnek ilyesmik, nem vágóhíd ez hanem egészségügy. Hát, tévedtem.
Ha a szerkesztőség érdemesnek látja kitenni történetemet akkor azt megköszönöm, aki pedig végigolvasta mindezt azoknak szintén és remélem talán sikerül ezzel segítenem is másoknak valahogy.
Ha valakinek esetleg HASZNOS ötlete van azzal kapcsolatban, hogy érdemes-e bármi jogi lépést tennem ennyi idő után is, csak és kizárólag olyan céllal, hogy lehetőleg ilyen eset minél ritkább forduljon elő, akkor azt is köszönöm.
P.s.: Azóta sem kaptam egy zárójelentést, egy vizsgálati kartont sem többszöri kérésem ellenére.
Én teljes mértékben elhiszem az esetet! Mindengol ez megy! Mafia van mindenhol!
Olyan mértékben és módon mennek a gazemberségek, hogy azt SENKI NEM HISZI EL, MÍG NEM VELE TÖRTÉNIK MEG!
ILYEN AZ ÉN ESETEM IS A CSEPELI SZOCIALISTA MAFIÁVAL!
HIHETETLEN!
DE IGAZ!
AZ EMBERT MINDENNEK HÜLYÉNEK NÉZIK, MERT EZ EGY SZERVEZETT BŰNSZERVEZET!
Én is elhiszem az esetet, mert nem egyedi ! Ismerősöm / több is van/ a csepeli elfekvőben volt, de az ő elbeszélése szerint, az is maga a pokol. Egyértelműen rémtörténeteket mesélt, amit nem akartam először elhinni / azt hittem, megbomlott az agya/, de miután én bőrrel megúszta az esetet, felépült, és haza ment, többször is vérlázító dolgokat mesélt! Feljelentést akartam tenni, de mivel semmilyen ténnyel nem tudtam alátámasztani, lemondtam róla. Ennek ellenére, nem lenne hiába való, ha valaki titkos kamerával körülnézne, főleg éjjel az elfekvő részlegen!
Azt mondja a Faterom: Fiam a hal is a fejétől bűzlik.
A mai világban ilyen dolgoknak egy egészségügyi intézményben nem szabadna előfordulni akkor, amikor, igazi jó gazdának való orvosok sorban állnak a lehetőségekért.
Ápolónők, ápolok-, akik élethivatásnak választották az egészségügy szolgálatát nem, végzik a munkájukat, – akkor, amikor tolonganak a szakképzett egészségügyi dolgozók a munkalehetőségért.
Nem értem, hogy ha ez megtörténhet, akkor az egészség biztosítási rendszerben működő minőségbiztosításért felelős emberek mit csinálnak. Verik a f…ss. tojást rántottának?
Ha vezető főorvos egy nemtörődöm ember, akkor a következmény sokszor szomorú véget ér a rászorultaknál.
Nem feljelentést kell tenni, hanem az egészség minőségbiztosítási felelősnél kell bejelenteni a hiányosságokat. Akinek minden esetben pártatlan módon ki kell vizsgálnia a bejelentést.
Írásban válaszolnia kell az eredményről.
Ha a bejelentés nem hoz eredményt, akkor, amikor nem látja senki, mint ahogy az elbeszélésből kiderül azt kel tenni velük, illetve az orrnyergükkel, amit tettek a panaszos hozzátartozójával, beverni a pofájukat. Ez általában néha eredményre vezethet. 😀
Jeniszej ott a 2 pont. 😉
eltörni mindenki ornyergét, és azt mondani elestek. 😉 Úgy mint a néni.
Az én anyósom is folyton leesett az ágyról és soha be nem gyógyuló sebek keletkeztek rajta az elfekvőben. A nyugdíja nagyrésze a kórházban ment el: megvolt a havi díja mindegyik dokinak, a nővérek meg annyian voltak, hogy minden héten lehetett hozni az ajándékcsomagokat. Emellett még azt is megmondták milyen törlőkendőt és pelenkát vigyünk be. De ha tisztába kellett tenni, félreállt az orruk.
Biztos nem könnyű munka ez, de az vállalja, akinek van hozzá türelme és gusztusa!
Csúnyán meg tudják keseríteni a beteg öregek utolsó napjait és a hozzátartozókét is! Jobb, ha meghal inkább az ember, mielőtt odakerül!
Ezeket a szemeteket, akik az öregeknek megkeserítik a hátralevő életüket, – ki kell rúgni! Börtönbe velük!
Itt most nem az a kérdés, hogy milyen munka vár az orvosokra ápoló nőkre az elfekvőkben.
Ha ott vannak, akkor végezzék emberséggel, tisztességgel a hivatásukat.
Nem valók orvosnak, ápoló nőknek, akik ajándékot, meg lóvét fogadnak el ezektől a szerencsétlen emberektől.
Tessék eltávolítani ezeket a “haszonleső senkiházi-szarháziakat” az egészségügy környékéről messzire!
Börtönbe az öregek undoritó vámszedőivel!
A korházakban szüntessék meg az úgynevezett “nővér szobákat” he-he. A nővérek legyenek állandóan a betegek között a munkaidejük minden percében!
Ha nem tetszik azoknak a nővérszobában dekkoló nővéreknek, hogy munkaidejüket a betegeknek szenteljék, kávézás meg miegymás helyet, ki kell rúgni őket.
Ez nem új dolog. 20 évvel ezelőtt az apám ugyanilyen körülmények között halt meg, csak akkor máshol volt az elfekvő. Azóta csak a helyszín változott, a körülmények semmit sem.
Egyetértek! Itt az ideje a változásnak, mert nemsokára mi jövünk, …megyünk az elfekvőbe!:)
Nem azon kellene háborogni, hogy milyen állapotok vannak az elfekvőben, hanem családi környezetben kellene gondoskodni az ápolásra szoruló családtagokról!
Szégyelheti magát mindenki aki az ápolásra szoruló apját, anyját, vagy más közvetlen hozzátartozóját kényelmes megoldásként az elfekvőbe adja!
Aki a szüleivel ezt megtette, az megérdemli, hogy Ő is oda kerüljön.
“?!” nincs mindenben igazad ! Sajnos én sem tudnám az anyukámat forgatni, mosdatni pelenkázni. Ez nem a kényelemről szól, hanem arról,hogy nem mindenki bírja erővel a mozgatást, különösen, ha gerinc-problémái vannak!
Azzal együtt, a titkos kamerás felvételt nem viccből írtam, nagyon komoly dolgok mennek ott, hogy a beteg minél előbb meghaljon! A két Romániából jött főorvos meg egyszerűen hányinger!
“Szeresd gyermekeidet, mert Ők fogják megválasztani a zelfekvődet!”
Kedves fórumozók. Olvasván a leírt történetet, újra élem a velem és családommal megtörtént szomorú valóságot. Röviden leírom. 1962.ben 12éves voltam,a nagymamám aki engem felnevelt ,agyvérzést kapott. Csepeli kórházban kezelték egy hét után választhattunk az akkor 65éves nagypapával, vagy haza visszük a mamát,vagy elfekvő kórházba szálítják. Az előbbit választottuk én ápoltam az akkori lehetőség kerekes kút az udvaron naponta 40-50vödör vizet húztam fel a kútból a fűrdőszoba még csak álom vólt sok lemondás továbbtanulás elmaradt, mert énrám a mosás főzés várt,hogy a papa tudjon dolgozni. P
Röviden ennyi, viszont most sem változott az öregek ápolása ,a Délpest.kórház valóban katasztrófa. Jó lenne ha valaki foglalkozna ezekkel a dolgokkal.
Igazából az elfekvő egy rehabilitációs osztály, melynek az lenne a célja, hogy olyan állapotba hozza a beteget, hogy haza lehessen vinni otthon ápolni, amikor már nem szorul állandó orvosi felügyeletre. Nem kényelmi, hanem szükségszerű megoldás.
Aki direkt bedugja a hozzátartózóját, az tényleg szégyellheti magát.
Akinek viszont a betegsége miatt utalják oda a hozzátartozóját az ellátó kórházból rehabilitációra, az joggal várja el a megfelelő orvosi és ápolói ellátást.
ez a való világ!
http://youtu.be/dIHTiV7y1aU
Kedves Mondat jel!
„egy társadalom értéke azon mérhető le leginkább, hogyan bánik az idősekkel”
Nincs igazad, hogy az emberek azért szabadulnának a vén szülőktől, mert kényelmesebb az élet egy beteg szülő nélkül.
Ép eszű embernek a fejében ilyen gondolat még csak meg sem fogalmazódhat!
Az élet ettől sokkal összetettebb problémákat vet fel, – már a kezdetektől. – Amikor a hegyre hordták az Öregeket.
Az idősek gondozása, ápolása egyre komolyabb feladatokat állít elénk. Régen a szülőket, a már felnőtt gyerekeik ápolták, gondozták. Vidéken ez még jórészt megvalósítható az egyébként is szűkös munkalehetőség miatt, de nem érvényes ugyanez a városra, ahol a kétkeresős modell alapja a megélhetésnek, így nem megoldható, hogy egyikőjük otthagyja a munkát vállalva szülei ápolását, mert a kieső jövedelem tönkreteszi a családot, így a jövő nemzedéket is.
A szakemberek véleménye szerint is vitathatatlanul az lenne a legideálisabb, és egyben gazdaságosabb is, ha idős családtagjaink a lehető legtovább saját környezetükben, saját családjuk körében maradhatna.
Jelenleg a magyar viszonyokat tekintve, ahol ugyan szigorú feltételekkel, de mód van a családtagnak betegápolási díjat igényelni, de ez az összeg a minimálbér töredéke csupán, amit bizony sokan nem vállalhatnak. Mindenhol lehet, és kell is javítani a kialakított rendszeren. A jövő már számokkal igazolható, kérdés milyen lesz az időskor jövője?
– Szabadulunk az öregektől, és nem azért, mert nem szeretjük őket, hanem mert váratlanul ér minket a leépülésük. Pedig ahogyan a szülésre felkészülünk, úgy kellene az élet végére is.
A szülészet minden kórház gyöngyszeme!
Az idősellátás miért nem lehet az?
Csak remélni tudom, hogy mire mi odajutunk, a dolgok a helyükre kerülnek. 🙁
Szeressétek az öregeket
Nagyon szépen kérlek titeket,
Szeressétek az öregeket.
A reszkető kezű ősz apákat,
A hajlott hátú jó anyákat,
A ráncos és eres kezeket,
Az elszürkült, sápadt szemeket.
Én nagyon kérlek titeket,
Szeressétek az öregeket.
Simogassátok meg a deres fejeket,
Csókoljátok meg a ráncos kezeket.
Öleljétek meg az öregeket,
Adjatok nekik szeretetet.
Szenvedtek ők már eleget,
A vigasztalóik ti legyetek.
Én nagyon kérlek titeket,
Szeressétek az öregeket.
Ne tegyétek őket szűk odúkba,
Ne rakjátok őket otthonokba,
Hallgassátok meg panaszukat,
Enyhítsétek meg a bánatukat,
Legyen hozzájuk szép szavatok,
Legyen számukra mosolyotok.
Én nagyon kérlek titeket,
Szeressétek az öregeket.
Ők is sokat küzdöttek értetek,
Amíg fölnevelkedtetek.
Fáradtak ők is eleget,
Hogy ti módosabbak legyetek.
Ők is elfogadtak titeket,
Amikor Isten közéjük éltetett.
Én nagyon kérlek titeket,
Szeressétek az öregeket.
Ha majd az örök szeretet
Elhívja őket közületek,
Ti foglaljátok el helyüket,
Mert ti lesztek majd az öregek.
S mindazt, mit nekik tettetek,
Azt adják nektek a gyerekek.
Én nagyon kérlek titeket,
Szeressétek az öregeket.
Óbecsei István
Az öregek megbecsüléséről!
Ha jól emlékszek Móra egyik novellájában kérdi apa a fiától.
Mit kalapálsz olyan szorgalmasan?
Kisvályút, majd ha öreg löszöl ebből öszöl, mint most nagyapámat eteted!
Ne feledjük az ősi dakota bölcsességet
“A kis gólya a nagy gólyától tanul kelepelni!”
Vigyázzon mindenki hogy bánik a fiával, lányával, mert késöbb ők választják ki számukra a nyugdíjasotthont!
Idős székely házaspár ül kint a teraszon békességben, mikor a néni megfogja a seprűnyelet és olyan irgalmatlan nagyot vág rá az öreg orrnyerg ére, hogy az felbukik székestűl. Felordít:
– Asszony, megőrültél? Miért kaptam ezt?
Mire a néni:
– Azon gondolkoztam, hogy ötven éve együtt élünk és miattad nem volt még egyszer sem egy jó szexünk!
Szép csendben üldögélnek vagy öt percig, mikor az öreg feláll és kegyetlenül hátbarúgja a nénit, hogy az legurul a teraszról.
A néni felül a muskátlik között és rábődül az öregre:
– Hát ezt most miért kaptam?
Mire a bácsi:
– Honnan tudod te, hogy milyen a jó szex
))))) 😀 ((((
Székely bácsi kimegy Magyarországra.
A feleségét a komájára bízza, figyelje nehogy megcsalja.
Egy pár nap után látja a koma, hogy Etel (a székely bácsi felesége) egy katonatiszttel bemegy a Hotelbe.
Rögtön elrohan a postára, hogy táviratozzon Pityunak.
– Kérem én sürgönyözni szeretnék!
– Mi lenne a szöveg?
– Kérem, gyorsan írja. Komám gyere haza, mert a feleségedet d..jak!!!
– De kérem uram, ilyet nem lehet írni! Fogalmazza meg másképpen.
– Na jól van. Akkor gyorsan írja:
Etel a Hotelbe,
csücsül a fotelbe,
katona hitelbe
hatol be Etelbe,
textil áru lefelé,
hentesáru befelé,
a szőrszálak összevissza,
baj van komám, gyere vissza!!!
😀
Kohn bácsi hívatja Viktort, mivel hozzátartozója nincs és végrendelkezni szeretne.
Írjad Fiam! Vagyonom egy harmadát az izraelita leány árvaházra, második harmadát az izraelita fiú árvaházra, harmadik harmadát az MSZP-re hagyom!
No de Kohn bácsi! Miért nem Gyurcsányt hívta?!
Meg ne őrülj már Fiam! A járvány-kórházba?! 🙂
Nagyon szomorúan olvastam a 21. századi történetet, ugyanis épp most akartam anyámnak helyet szerezni ebbe az intézménybe.
Ahol jelenleg van, iszonyú árakat kell fizetni, háromhavonta nő az összeg. Nekem kb. még egy évig kell dolgoznom, csak utána tudom magamhoz venni. Addigra a térítési díj a kórházba meghaladja a fizetésemet és anyám nyugdíját.
Teljesen tehetetlen és elkeseredett vagyok!
Bicska Maxi….Sok szerencsét kívánok Önnek és kedves Édesanyjának…Elnézést a kérdésemért, de sikerült elhelyeznie az édesanyját valahová, s ha igen, az milyen hely? Ugyanis én most keresek 90 éves édesanyámnak korrekt helyet. Ha bárki tud korrekt helyről, kérem jelezze itt a blogon, hogy elküldhesssem az elérhetőségemet. Mindenkinek köszönök minden segítséget.
Szörnyű! A hátamon futkos a hideg a történettől!
Édesanyám 80 éves, özvegy, erősen mozgáskorlátozott, nekem is ezt az intézményt javasolta egy orvos, azt hiszem, inkább a dokit teszem be oda.
Sajnos az egészségügy márpedig sajnos ilyen!
Tavaly halt meg édesapám a pszichiátriai betegeket gondozó erzsébeti szoc. otthon és a Dél-pesti Kórház hatásos együttműködésének köszönhetően. Mivel mindkét intézményben tudták, hogy nem tudok a saját eü. problémám miatt naponta, de jó esetben hetente sem bejárni hozzá, az utolsó hónapokban a cukorbeteg apám folyamatosan kapta a nem csekély inzulint, csak éppen enni akkor kapott, ha én megetettem! Egyedül már nem tudott enni, olyan mértékben legyengült! Hiába próbáltam bármit, a büfések is vittek minden nap pótlást, amit leadtak a nővéreknek, de apám soha nem kapta meg. Téliszalámit, és sajtokat, valamint banánt hagytam ott a hűtőben bőven. Volt, hogy műsoron kívül, 1 hét után bementem, és az 1 hónapra való adagból semmit nem találtam. Volt, hogy kifakadásomat követően 3 hét után is érintetlenül ott volt a hűtőben. (Nem merték megenni, de neki sem adták oda.) A jelenlétemben, dacára, hogy nem tudták, hogy ott vagyok, a magatehetetlen embernek odatették a kb. 150 kalóriát tartalmazó ebédet, amit természetesen megenni nem tudott, majd fél óra múlva érintetlenül elvitték. Meg sem fordult a fejükben, hogy meg kéne etetni!
Az egészre a koronát a kórház bel-osztálya tette fel azzal, hogy lemondóan közölték, semmi jóra ne számítsak, “onnan” rendszeresen kapnak ilyen betegeket! 1 hét után úgy tették át az elfekvőbe, hogy minden féle értesítés helyett, hagyták, hogy a nyomorult, nehezen mozgó hozzátartozó, akiről pontosan tudták, hogy korábban az eü-ben élte le ő is az életét, bolyongjon, és keresse meg az apját.
Addigra már lehetetlen állapotban volt, az ottani doktornő közölte, hogy minden percben bekövetkezhet a vég. Már nem volt eszméletén. Pedig csak enni kellett volna adni neki! És akkor lehet, hogy ma is élne. De sem az Ő mentális, sem az én fizikai állapotom nem tette megoldhatóvá az itthoni ápolását.
Szintén Dél-pesti: A férjem június elején kezdett az érseb. ambulanciára járni, rendkívül fájdalmas lábbal, többszörös korábbi érműtétek után, tudott érszűkülettel. Külső jelek, sebek nem voltak, csak az érzés. Nem túl nagy elánnal, de elkezdték vizsgálgatni, persze minden vizsgálatra 3-5 heteket kellett várni, mert időpontot korábbra nem lehetett kapni. Közben jött a szabadságolás is, majd a férjem lábán megjelent egy apró seb, elgennyesedett az egyik lábujj körme. Nyilvánvaló volt, hogy borzasztó gyorsan be kéne avatkozni, de csak további vizsgálat, és az orvos NEM volt kíváncsi a sebre, és a körömre(!), majd angiós tágítás, majd “valamikor” előjegyezzük felvételre, majd szörnyű gyulladás, elhalás, (ekkor már kénytelen volt ránézni, és némi elhalt szövet eltávolításával a fertőzési kaput jó nagyra ki is nyitotta), majd mentális zavartság, sürgősségi felvétel a belre 7 órás (!) sürgősségin való tortúra után. Ekkor a sebész bár tudta, hiszen azonnal értesítettem, még mindig nem nézett a lábára. 1 hét után vette át úgy az osztályára, hogy bár én mondtam, hogy nagyon csúnya a lába, iszonyatosak a fájdalmai, már néha delirál, még mindig nem nézte meg! Kiírta műtétre másnapra, és a műtét reggelén nézte meg először, hogy mit is kell majd operálni. Akkor az eredeti elképzelés (kisujj és járulékos részek eltávolítása) közölte velünk, hogy van másfél óránk arra, hogy belegyezzünk a lábszárközépi amputációba, vagy sem!!! 5 hónap alatt sikerült a látható külső jelekkel nem rendelkező, nyilvánvalóan érszűkületes lábat amputálni!!! Mivel cukorbeteg, a sebe nem úgy gyógyul, mint egy diabetes mentes betegnek, és még sikerült felülfertőzni is, + túl korán elkezdték a varratok kiszedését, + nem tettek be draint a műtétnél, szóval amit lehetett lezserséget, oda nem figyelést, nem megfelelő hozzáállást elkövetni, azt megtették. Most a csepeli mozgásszervi rehabon van már közel 3 hónapja, és még nem látjuk a végét! A javulás, hogy legalább mentálisan majdnem visszatért a tortúra előtti állapotba, de a seb nyitott, szerintem továbbra is fertőzött, és kicsit sem vagyok nyugodt!!!!
Az én mamám 82 éves mult a nyáron és szept 28 a ota volt a Dél Pesti pszichiátrián és most november 5 e ota van csepelen a belosztályon. Nagyon félek hogy lerobban a szervezete . Most jol van mozog eszik is. De olvasom az elobbi hozzászolásokat és teljesen meg vagyok rémulve. Nem szeretném ha ido elott elmenne. Egyébként a fia tette be oda aki az én keresztapám-utálom és gyulolom is ezért. Ki vagyokborulva mert a mamám segitett mindenkin rajtamis ezt nem érdemli meg!!!! 35 éves vagyok a kedvenc unokája. Nagyon szeret és én is ot. A férje a papa most 89 éves és meg o is él- De ha legyengul,o is odakerul. Azért tette be a fia mert nem akar rola gobónndoskodni!!! Undoritó nekem meg azt mondta hogy ne avatkozzak bele. Mit csnáljak segitsetek tanácsot szeretnék kérni! 06308440384 Krisztián-