Kultúra.hu
Illusztráció
Melyik Budapest az igazi: a lakótelepek vagy a lakóparkok városa, a rothadó Csepel Művek vagy a Margitsziget romantikus zugai? A parkokban alvó hajléktalanok, vagy a világszínvonalú fürdők városa a miénk? Tíz fotográfus képei mesélnek erről is, arról is a Mai Manó Ház kiállításán.
Tíz éve működik a Budapest Fotográfiai Ösztöndíj, aminek keretében a Pro Cultura Urbis Közalapítvány évente egy – a Magyar Sajtófotó díj mezőnyében is résztvevő – fotográfusnak támogatást nyújt egy Budapestről készített képsorozatáért. Tíz év alatt tíz jelentős fotóművész anyaga gyűjt össze; itt volt hát az ideje egy összegző kiállításnak, hogy a felvételek immár a város közös örökségének is részei legyenek. Az ösztöndíj eredményeiről az első öt évben fotóalbum jelent meg, 2005 óta azonban már csak rövid sajtóhír tudósít a díjátadásról.
A kiállítás most mindegyik alkotótól bemutat egy-egy sorozatot, néhány képnyi fotóesszét, vagy önálló darabokban megfogalmazódó Budapest-víziókat. És bár a helyszínek ismerősek, a budapesti utcák, terek, parkok mindennapi életünk színterei, a művek drámai erővel jelenítenek meg egyetlen pillanatba foglalt sorsokat, történeteket, korszakokat, és ettől Budapest láthatatlan rétegei is megnyílnak. A képek a város mélyére viszik a látogatót, olyan szituációkba, amelyekkel, noha mindennap végigmegy ezeken az utcákon, nemigen szokott találkozni.
Benkő Imre a földre tette kameráját, amikor a Jászai Mari téren gördeszkázó fiúkat fotózta, és így a közös mozdulatból egy koszlott átjárón, az autóforgalom alatt repülés lett. Ugyanígy fényképezte a Király utca kereszteződésén átballagó férfit, és ettől a szemszögtől a házak és az ember viszonya meghitt, intim kapcsolattá lényegül át, dacára a forgalomnak, az utca sokszori átalakulásának: valami megnyugtató állandóságról tudósít.
Stalter György a Józsefváros sötét bugyraiból színes álmokat varázsol elő, klasszikus portrékat készít a lomok között praktikusan berendezkedő emberekből és a túlélés hőseivé avatja őket pusztán azzal, hogy fölerősíti körülöttük a színeket, harsány, erőteljes, ingergazdag környezetet lát a városi szlömben.
A rendszerváltás árnyoldalai, a változásra kevéssé hajlandó város jelenik meg Vancsó Zoltán lírai fekete-fehér felvételein, a lakótelep lélekpusztító magánya a világhírűvé lett Gárdi Balázs Betondzsungel-sorozatán. Dezső Tamás az Ügető utolsó napjairól csinált drámai erejű fotókat, expresszív stílusa nem csupán az azóta lebontott intézményt, de egy semmivel sem pótolható életformát, apró, de vad örömök és csalódások energiával telített világát is gyászolja.
A múlt emlékei villannak fel Kovalovszky Dániel sorozatán is, aki a Csepel Művek lassú pusztulásáról készített finom, meghitt, inkább víziónak, mint valóságnak tűnő fotókat. Az üres fotel és a függönyön átszűrődő utcakép, az elhagyott kultúrteremben érzékelhető sejtések és finom utalások hálója egészen légies, miközben az elmúlás konkrét tényeit és fázisait látjuk.
Új és rögtön hálásnak mutatkozó témát dolgoz fel Sopronyi Gyula: a lakóparkok most alakuló belvilágát fényképezte, a társas magány, a látványos gettó atmoszféráját és szereplőit. Játszótereket a futurisztikus formájú, egyforma háztömbök tövében, falatnyi saját kertrészt, az elkülönülés és a hasonulás fázisait. Simon Márk a budapesti fürdőéletről ad rendkívül karakteres helyzetjelentést, ahol a mikrojelenségek, a fürdés és a testkultúra kötelező kellékei egyfajta bensőséges rituálét testesítenek meg.
Hartyáni Norbert a Margitsziget szubkultúrájában Budapest romantikus hajlamát villantja fel, feketébe öltözött „emós” lányokkal, a lemenő nap csillogásával a Duna hullámain, bringóhintóval és virágzó gyümölcsfával. Kudász Gábor Arion vízionárius fotói pedig egy álomszerű várost mutatnak, ahol minden tárgy önálló életet él, minden lámpafény átjárót jelent egy másik dimenzióba, ahol minden fordítva van: az épülő metró sötét alagútja homályos várospolitikai szándékok jelképe lesz, egy hajléktalan hálózsákja az éjjeli parkban viszont az otthonosságé. Igen, ez a képeslapokról egyáltalán nem ismert világ, ez Budapest.
Götz Eszter cikke
Milyen jó látni ezt a képet. Itt még a munkásoké volt a gyár! Még nem lopták szét a párttitkárok, kisztitkárok.
A múlt emlékei villannak fel Kovalovszky Dániel sorozatán is, aki a Csepel Művek lassú pusztulásáról készített finom, meghitt, inkább víziónak, mint valóságnak tűnő fotókat.
Már itt is loptak csak még volt miből.
Kedves Csepeliek érdemes elolvasni!
(jó szívvel ajánlom)
“Ahogy Ortega y Gasset írja A tömegek lázadásában: „Az élet eszközei fontosabbak lettek, mint maga az élet, sőt az eszközök magát az életet tették saját maguk eszközükké.” Ebben az önmaga lelki, erkölcsi, szellemi talapzatát szisztematikusan elpusztító nézetrendszerben Kína is csak legfeljebb mint pénzhatalmi masinéria tételeződik, és csak annyiban értelmezhető, amennyiben a közvetlen profitszempontok ezt kifizetődővé teszik. Ezt csak még tragikomikusabbá teszi, hogy másfelől viszont a primitív képmutatásban mindig élenjáró nyugati gondolkodás, ezt kompenzálandó, erkölcsi magaslatról próbálja megítélni (sőt elítélni!) Kína nevű tárgyát.
Kína megítélésében a nyugati ember aránytévesztését talán az szimbolizálja a legjobban, hogy egy olyan, nagyjából háromezer éve ugyanabban a térben, ugyanazt a nyelvet beszélve, ugyanazzal az írásjellel magát megnevező roppant birodalmat ítél meg, amelynek lélekszáma és szellemi teljesítménye ebben az időszakban mindig sokkal jelentősebb volt, mint a Nyugat egészéé, beleértve a Római Birodalmat is. És valójában ez áll nemcsak kulturális, hanem gazdasági, sőt katonai teljesítményére is, hiszen a háromezer év alatt, az 1850 és 2050 közötti kétszáz évet leszámítva, ezen a téren is felülmúlta a Nyugat egészét.
Ha a 21. század második felétől újra ez lesz a helyzet, akkor csupán az elmúlt évezredek természetes világrendje tér vissza. Az meg inkább csak bohózat, hogy a nyugati ember például Tibet és Kína konfliktusát egyfajta megkérdőjelezhetetlen erkölcsi magaslatról próbálja megítélni, sőt ott döntőbíróként igyekszik megjelenni. Két, sok ezer éves szakrális birodalom vitájában egy spirituálisan eleve gyenge talapzaton álló, ráadásul az elmúlt évszázadokban szellemi értelemben elsötétedő és hanyatló civilizáció, mint a Nyugat, fölényes ítéletalkotóként való fellépése jelzi igazán, hogy civilizációnk mennyire képtelen már önmagához reflexív módon viszonyulni. És persze azt is, hogy a Nyugat bukása miért elkerülhetetlen.
Amennyiben pedig egy magyar próbál „nyugati emberként” Tibet érdekében fellépni, tegyük fel, hogy jó szándékkal, javaslatom a következő. Gondolkodjon el előbb azon, hogy vajon milyen erkölcsi alapja lehet erre egy olyan népnek, amely a „kereszténység védőpajzsaként” védte azt a már akkor is a Medici és Fugger „vállalkozásként üzemeltetett” Nyugatot, amely közben az őt pusztító Oszmán Birodalommal volt stratégiai és üzleti szövetségben, mint például I. Ferenc Franciaországa. Majd miután ez a Nyugat, szintén üzleti alapon, minden kritikus elágazási pontnál ugyanilyen cinikusan félrevezette, cserbenhagyta, kifosztotta, most mégis őt tekinti stratégiai szövetségesének, és várja tőle sorsának jobbra fordulását. Vajon, ha egy nemzet észnek és erénynek ennyire tragikusan híján volt (van és lesz?), képes lehet-e arra, hogy állást foglaljon Kína és Tibet vitájában? Jobb sorsra érdemes szellemi és erkölcsi energiáit akkor már inkább a saját történelmi tragédiánk értelmezésébe, és a kiutak magtalálásában kellene kamatoztatni. Ennek ugyanis feltehetőleg nagyobb hozadéka lehetne.
Észre kellene venni azt is, hogy a kapitalizmus, a szocializmus, a kommunizmus stb., egyáltalán a Nyugat hamis metanyelvének „izmus” végű álfogalmai teljesen alkalmatlanok a valóság megragadására. Ezek mind az elmúlt néhány száz év, a reneszánsz, felvilágosodás deszakrális, hamis nyelvének részét képezik, és csak arra szolgálnak, hogy minél mélyebbre süllyedjünk ebbe a csapdába. Éppen a kínai „kommunizmus szuperkapitalizmusa” jelzi ezt a fogalmi képtelenséget, amelynek feldolgozásához egyelőre hozzá se tudtunk kezdeni.
Kína udvarias mosolya mögül mélységes megvetéssel tekint erre az egész szánalmas, Nyugat nevű vircsaftra – és erre minden oka megvan! Az meg végképp nincs ínyére, hogy azok akarják jó erkölcsre tanítani, akik önmaguknak is hazudnak, és valójában a világ – benne Kína – kifosztására használták/használják spirituálisan negatív energiáikat. A kapitalizmus és a szocializmus ugyanannak a pusztító világerőnek a műve, és deszakralitásuk legfeljebb árnyalatnyi különbségeket ad közöttük. Kína az elmúlt két évszázadban megtanulta, hogy a Nyugatot csak a saját fegyvereivel tudja felszámolni. És most éppen ezt teszi. Ideje pedig, mint az ázsiai embernek általában, van bőven.
A világ jövője most már újra Kína kezében van, de minden attól függ, hogy miután a Nyugatot minden téren legyőzte, eredeti, sok ezer éves spirituális energiáival képes lesz-e reszakralizálni a világot. Talán igen, és akkor egy sajátos, új létmód keretében a világ visszahelyezkedhet a taoizmus mértékletességének dimenzióiba. Ha nem, akkor Kína teljesíti be a Nyugat létpusztító mértéktelenségének végzetét, és veri szét a külső és belső természetet a pusztító szuperkapitalizmusával. Van tehát min elgondolkodni, és csak rajtunk múlik, hogy lesz-e mivel.”
“Kína udvarias mosolya mögül mélységes megvetéssel tekint erre az egész szánalmas, Nyugat nevű vircsaftra” ))) 😀 (((
Jenisssszej!
Ebből vonta le Vezír azt a következtetést, hogy a kommunizmus boldoggá tesz!
Közben meg már náluk is fogható a hír tv! 🙂
bocs nem én sziszegtem csak a szecska!
Engem is hatalmába kerített az édes-bús nosztalgia. Nézem a gyönyörű, Weiss időkben épült prolirokokó házakat, a ma már védett szép 1-es kaput, háttérben a hullámpléhből épült martint, még hátrébb a füstöt okádó kéményerdőt, és az egész felett lebeg a veres csillag. Orromban érzem az öntöde jellegzetes bűzét. Szóval csodálatos.
Ceterum censeo… A kommunista, ha kinyitja száját hazudik, ha kinyújtja kezét lop.
Nosztalgiázzatok mocskos komcsik!
Ismét pusztíthat e láng rajtatok!
http://hetivalasz.hu/becsongetunkelfutunk