Transindex, Csepel.info, Youtube.com
Wass Albert: Jönnek! (Rékasi Károly előadásában)
Hét évtizede, 1940. augusztus 30-án a bécsi Belvedere palota aranytermében Joachim von Ribbentrop német és Galeazzo Ciano olasz külügyminiszter ünnepélyesen kihirdette a második bécsi döntést. Ennek értelmében visszakerült Magyarországhoz a trianoni békeszerződés által 1920-ban Romániának ítélt 103 093 km²-nyi terület mintegy 2/5-e, 43 104 km², az ún. Észak-Erdély.
A kb. 60 ezer km²-nyi Dél-Erdély továbbra is Románia része maradt. Az 1941. évi magyar népszámlálás valamivel több mint 2,5 millió lakost mutatott ki Észak-Erdélyben, ebből 52,1% magyar, 41,5% román, a többi német és jiddis anyanyelvű volt. Román statisztikai adatok szerint viszont a lakosság 50,2%-a volt román és csak 37,1%-a „székely és magyar.” Dél-Erdélyben, román fennhatóság alatt hozzávetőleg félmillió magyar maradt.
A román és a magyar történetírás egymástól eltérő módon értékelte és értékeli ma is a második bécsi döntést. Míg a román szerzők túlnyomó többsége a „bécsi diktátum” („dictatul de la Viena”) megjelölést használja – a döntés Bukarestre erőszakolt, kényszerítő jellegét hangsúlyozva –, addig a magyar historiográfiába a „döntőbíráskodás”, a „második bécsi döntés” semlegesebb fogalma vonult be.
A legtöbb román történész azt emeli ki, hogy a diktátum elszakította az ország testétől az 1918-ban a népakarat által Romániával egyesített Erdély egy részét, s az ott többségben élő románokat újra magyar elnyomás alá vetette. Az 1980-as évek elejétől – Nicolae Ceauşescu pártfőtitkár utasításainak megfelelően – a román történetírás egyik kedvelt témája lett a „fasiszta bécsi diktátum” éles elítélése, a tárgyilagosság és a saját múlttal való szembenézés leghalványabb kísérlete nélkül.
Bár 1989 decemberétől megszűnt a történetírás felülről való irányítása és eltörölték a cenzúrát, a témával kapcsolatos legtöbb román történeti feldolgozás – kevés kivételtől eltekintve – ezt követően is a nemzeti „mártirológia” szempontjait részesítette előnyben a tárgyilagos, tudományos vizsgálattal szemben.
A második bécsi döntés román értelmezése
A magyar történetírás ezzel szemben már a hetvenes-nyolcvanas években is elfogulatlanabbul, kritikus és önkritikus hangon írt az eseményről, s a mai magyar történészek értékelései is többnyire kiegyensúlyozottak. A döntés előzményeit illetően ki kell emelnünk, hogy a két világháború között Magyarországnak, a Szovjetuniónak és Bulgáriának is voltak területi követelései Romániával szemben. Magyarország Erdélyt, a Szovjetunió Besszarábiát, Bulgária pedig Dél-Dobrudzsát, az ún. Cadrilatert kívánta megszerezni.
1940. június 26-án Moszkva ultimátumban követelte Romániától Besszarábia és Észak-Bukovina átadását, két nap múlva pedig a Vörös Hadsereg megkezdte a terület birtokbavételét. Ennek hatására a magyar diplomácia is mozgásba lendült Erdély teljes vagy részleges visszaszerzése érdekében.
Az Európa nagy részét uraló náci Németország Magyarországot önmérsékletre intette, Romániát pedig a határrevíziót érintő tárgyalásokra szólította föl. 1940. augusztus 16-24. között Turnu Severinben (Szörényváron) magyar-román megbeszélésekre került sor. A Hory András által vezetett magyar küldöttség Erdély területi megosztására tett javaslatot, mire Valeriu Pop román küldöttségvezető leszögezte: a lakosságcsere elvéből kell kiindulni.
A továbbiakban egyik fél sem engedett álláspontjából − Budapest a területi, Bukarest az etnikai elvből −, így a „tárgyalások” kudarccal zárultak. A magyar kormány már ezt megelőzően, augusztus 22-én úgy döntött: a Turnu Severin-i tárgyalások sikertelensége esetén a fegyveres megoldást választja. Werth Henrik vezérkari főnök másnap kiadta a Románia ellen augusztus 28-án indítandó hadműveletek irányelveit.
A balkáni háború megelőzése érdekében a „tengelyhatalmak” gyors diplomáciai beavatkozásra szánták el magukat. Németország és Olaszország hazarendelte budapesti, illetve bukaresti követeit, a magyar és a román külügyminisztert pedig 29-ére Bécsbe kérették. A közbelépés eredményeként a tervezett magyar támadás elmaradt.
Az új magyar-román határt Adolf Hitler német birodalmi kancellár személyes döntése nyomán, augusztus 27-én húzták meg Berchtesgadenben, egy szűk körű, bizalmas tanácskozáson. Nyomvonala Nagyszalontától délre ágazott el a trianoni határtól, majd a Sebes-Körös mentén haladva Magyarországhoz csatolta Nagyváradot és Kolozsvárt.
Kelet felé ezután egy nagy kanyarulatot írt le, Marosvásárhelytől pedig nagyjából a nyelvhatárt követte. A Székelyföld visszakerült Magyarországhoz, Brassó viszont Romániának jutott. A Keleti-Kárpátok gerincén a történelmi határvonal mentén haladt a Máramarosi-havasokig, ahol elérte az 1939-ben visszafoglalt Kárpátalja régi határát. A térképen kék ceruzával meghúzott vonal a valóságban hat kilométernyi széles sávot jelentett, ami a későbbiek során komoly gondokat okozott a határőrizeti szerveknek.
A döntés hátteréről
Hitler döntésének hátterében német nagyhatalmi érdekek álltak: a stratégiai fontosságú ploieşti-i román olajmezők, illetve a Keleti-Kárpátok vonalának hatékonyabb védelme. A Führer olyan megoldást keresett, amely „pacifikálja” a térséget a további szovjet terjeszkedés megakadályozása és a tervbe vett szovjetellenes háború céljából. Bizonyos mértékig kielégítette a magyar igényeket, de Romániát sem gyengítette le túlságosan, hiszen szövetségesként számolt vele.
Az időközben Bécsbe érkezett román és magyar küldöttség tagjai a döntésről csak augusztus 30-án, annak ünnepélyes kihirdetésekor szereztek tudomást. Mihail Manoilescu román külügyminisztert sokkolta a bejelentés. Rápillantva a térképre, elszörnyedve vette tudomásul az új határvonalat, majd elvesztette eszméletét és összeesett. Egy pohár vizet kértek számára, ezt követően tért magához.
Az aláírási szertartás végeztével Ribbentrop személyi orvosa vette kezelésbe. Injekciókat adott neki, és igen alacsony vérnyomást állapított meg. Naplójában Ciano így írta le az esetet: „Aztán tompa zuhanást hallunk, Manoilescutól ered, ájultában az asztalra esett. Orvosok, masszázs, kámfor-olaj. Végre magához tér, de nagyon meglátszik rajta a megrázkódtatás.”
A román küldöttség többi tagjával együtt, Manoilescu is a legrosszabb esetben csak a Magyarországgal határos keskeny országrész − Bihar, Szatmár, Szilágy megyék, esetleg még Máramaros − elvesztésével számolt.
Teleki és Bethlen aggodalma
Hory András így emlékezett vissza a kihirdetés pillanataira: „Az órák izgalmas várakozásban teltek. Délután 15 óra 15 perckor Újpétery Elemér, Csáky [István magyar külügyminiszter] személyes titkára lépett be a részünkre kijelölt váróterembe, és boldogan újságolta: »Nagyvárad, Kolozsvár, Szatmárnémeti és az egész Székelyföld a miénk!« Ezzel már szaladt is, hogy a döntés eredményét Budapestre megtelefonálja. Ezt a pillanatot sohasem felejtem el.”
A magyar honvédek fogadása
Teleki Pál miniszterelnök azonban, aki már útban Bécs felé is aggódott a várható német követelések miatt, rögtön észrevette, hogy a Székelyfölddel nincs vasúti összeköttetés, és a visszatért terület délnyugat felől nehezen védhető. Ezenkívül jól tudta, hogy a németektől kapott „ajándékért” igen magas árat kell majd fizetnie az országnak. Mivel nem hitt a német győzelemben, azt is sejtette, hogy a Hitler által megvalósított revízió nem lehet hosszú életű.
Szűkebb körben később többször kifejtette, hogy hiába volt az egész erőfeszítés, mert a háború után megint vissza kell adni Észak-Erdélyt, és mindez csak megrontotta a szomszédokkal való viszonyt.
Hasonló aggodalmakat táplált a nagy köztiszteletnek és befolyásnak örvendő egykori miniszterelnök, Bethlen István is, aki Telekihez hasonlóan szintén erdélyi származású volt. Mindketten tudták azonban azt is: a felkínált területet visszautasítani annyit jelent, mint megtagadni az ország húsz éves revíziós múltját, s a közvélemény előtt szinte hazaárulásnak számított hangosan kimondani, hogy a revízió lesz Magyarország veszte.
A korabeli magyar közvélemény a döntést az igazságtalan trianoni békeszerződés részbeni orvoslásaként fogta fel, és sikerként értékelte. Az észak-erdélyi magyarok eufórikusan, kitörő lelkesedéssel, míg a dél-erdélyi magyarok a trianoni katasztrófához hasonló sorscsapásként fogadták a döntést.
Romániában mérhetetlen felháborodást keltett a döntés híre. A társadalom egyöntetűen nemzeti tragédiaként élte meg a Besszarábia és Észak-Bukovina elvesztése utáni újabb jelentős területcsökkenést, amely több mint egymillió nemzettársukat magyar fennhatóság alá juttatta.
Észak-Erdélyt a román hadseregnek és közigazgatásnak 14 nap alatt kellett kiürítenie. A bevonuló honvédséget a magyar lakosság mindenütt mámoros ünneplésben részesítette. A románok ezzel szemben úgy érezték, hogy a hazájukat vesztették el, és a félelem légköre uralkodott el köztük. A szeptember 5-étől 13-ig tartó bevonulás során igen súlyos románellenes atrocitásokra került sor.
A Szilágy megyei Ördögkúton mintegy 80, Ipp helységben 154, Zilahon pedig öt románt öltek meg a bevonuló honvédek. Magyar részről hivatalosan mindezt azzal magyarázták, hogy a magyar katonaságot − főleg a Szilágyságban − sokszor érték szórványos lövések. Ez azonban semmiképpen sem indokolta az ilyen mértékű kegyetlen megtorlást.
Az észak-erdélyi bevonulás, majd a négyéves magyar uralom során ténylegesen elkövetett atrocitások román részről történő felnagyítása, eltúlzása általános jelenségnek számított azokban a hetekben, hónapokban.
A kegyetlenkedésekről szóló − sok esetben kitalált − történetek megfeleltek a „vérszomjas” magyarok „ázsiai barbárságát” hirdető korabeli román toposzoknak, és minden bizonnyal tovább erősítették azokat.
A rémhíreket a korabeli romániai sajtó is átvette, a bukaresti kormány pedig igyekezett politikai tőkét kovácsolni azokból a tengelyhatalmak fővárosaiban. A román közvélemény, a publicisztika és a történetírás egy jelentős része mind a mai napig − a tényeket elferdítve − a román nép elleni szisztematikus, előre eltervezett „népirtásként” tekint a bevonulásra és az ezt követő mintegy négyéves magyar uralomra.
Hogyan értékeljük a második bécsi döntést?
Az „anyaországhoz” visszakerült észak-erdélyi magyarság 1940−1944 között megerősödött nemzeti öntudatában, Dél-Erdélyben viszont a magyarok nagyarányú térvesztése következett be. Észak-Erdélyben a kisebbségbe került román lakosság helyzete számottevően romlott: demográfiai, gazdasági, kulturális téren egyaránt meggyengült.
Földrajzilag és gazdaságilag az Erdélyt kettészelő új államhatár ugyanolyan rossz, mesterséges választóvonalat képezett, mint az 1920-as trianoni. Történelmileg kialakított tájegységeket osztott ketté, családokat szakított szét, utakat, vasútvonalakat vágott el, városokat fosztott meg hagyományos hátterüktől.
Összességében tehát kedvezőtlen hatással volt Erdély gazdasági életére. A döntés mindkét ország számára súlyos bel-és külpolitikai következményekkel járt. Tehertételt jelentett a magyar-román államközi kapcsolatokban, és tovább növelte a két állam kiszolgáltatottságát Hitler Németországával szemben.
Történelmi léptékkel mérve a második bécsi döntés viszonylag rövid életű volt. Romániában 1944. augusztus 23-án I. Mihály király a hadsereg és az ellenzék támogatásával letartóztatta Ion Antonescu marsallt, hadat üzent Németországnak és átpártolt a szövetségesek oldalára. Ez külpolitikailag kedvezőbb helyzetbe hozta Romániát Magyarországnál, és komoly szerepet játszott abban, hogy a győztes nagyhatalmak Erdély kérdésében alapvetően Románia javára döntöttek.
Az új határ nyomvonala azonban még nem dőlt el végérvényesen. A Szovjetunió egész Erdély Romániához való csatolását szorgalmazta, de az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország egy etnikailag igazságosabb határ meghúzására törekedett. A második világháborút lezáró párizsi békekonferencián végül Moszkva álláspontja érvényesült, és az 1947. február 10-én aláírt békeszerződés a trianoni határok helyreállításáról rendelkezett.
Máig vitatható a második Bécsi döntés miértje. – szerintem
“Hasonló aggodalmakat táplált a nagy köztiszteletnek és befolyásnak örvendő egykori miniszterelnök, Bethlen István is, aki Telekihez hasonlóan szintén erdélyi származású volt. Mindketten tudták azonban azt is: a felkínált területet visszautasítani annyit jelent, mint megtagadni az ország húsz éves revíziós múltját, s a közvélemény előtt szinte hazaárulásnak számított hangosan kimondani, hogy a revízió lesz Magyarország veszte.”
Igazságos döntés súlyos áron – 70 éve tért vissza Észak-Erdély
1940. augusztus 30-án a bécsi Belvedere-palotában a huszadik század legnagyobb magyar diplomáciai sikerét érték el. Ribbentropot és Cianót azonban nem a magyarság sorsa iránt érzett elkötelezettség vezette a határok megrajzolásánál. A kelet-európai térségben fenn akarták tartani a békét úgy, hogy Erisz almáját a két nemzet közé dobva biztosítsák mind Magyarország, mind Románia hűségét a háború során. Teleki Pál egész politikai pályafutását az igazságtalan trianoni diktátum revíziójának szentelte, ám tragikus módon ezt csak nemzetstratégiájának másik pillére, az önálló magyar külpolitikai mozgástér feláldozásával tudta megvalósítani.
Az 1930-as évek végére a magyar politikai vezetésben megérett az akarat: ha tárgyalások útján nem tudják a Trianonban elcsatolt területeket visszaszerezni, akkor a fegyveres utat kell választani. 1938 őszén Budapest még egyértelműen elutasította Hitler ajánlatát, aki az egész Felvidéket ígérte cserébe egy esetleges Prága elleni katonai akcióban való részvéte-lért. Fél évvel később, Csehszlovákia széthullásakor azonban már akcióba lépett a magyar haderő is, gyorsan felszámolva a március 14-én a függetlenségét egyoldalúan kikiáltó Kárpát-Ukrajnát. Kárpátalja visszacsatolásával Magyarország egyértelművé tette: kész katonai úton is érvényesíteni revíziós elképzeléseit.
1940. június végén napirendre került Erdély kérdése is. Vjacseszlav Molotov, a Szovjetunió külügyi népbiztosa 28-án jegyzékben követelte a román kormánytól az 1918-ban Romániához csatolt Besszarábia, valamint Észak-Bukovina átadását. A meglehetősen harcias hangvételű ultimátum mindössze 48 órát adott Bukarestnek, hogy kivonuljon az ominózus területekről. Mivel a hitleri Harmadik Birodalom – tartva magát a kelet-európai „érdekszférák” felosztásáról szóló Molotov–Ribbentrop-paktumhoz – semmilyen segítséget nem ígért a románoknak, kénytelenek voltak meghátrálni. Ezzel azonban nemcsak az oroszok által követelt régiókat vesztették el, de precedenst teremtettek a Párizs-környéki békék által meghúzott határok megváltoztatására is.
Ezt a ziccert természetesen Románia többi szomszédja sem hagyhatta ki, amelyeknek területéből az első világháború után részesült. Így bejelentette igényét Dél-Dobrudzsára Bulgária, Erdély magyarlakta részeire pedig Magyarország. A gróf Teleki Pál miniszterelnök vezette kormány legszívesebben önerőből oldotta volna meg a kérdést. A Magyar Királyi Honvédségnek 1940 júniusában reális esélye lett volna a sikerre a román hadsereggel szemben. Már csak azért is, mert Bukaresttel szemben Werth Henrik vezérkari főnök akár a Vörös Hadsereggel is kész lett volna együttműködni. Ebből az elképzelésből azonban – a Moszkvával szembeni gyors román meghátrálás miatt – végül nem lett semmi. Magyarország így az adott világhatalmi viszonyok között (Franciaország térdre kényszerítése és Nagy-Britannia kontinensről való kiszorulása után) nem szánhatta rá magát semmilyen egyoldalú lépésre Berlin és Róma beleegyezése nélkül. A német diplomácia világossá tette: „megértéssel” viseltetnek a magyar területi igények iránt, ám a Birodalom katonai támogatására ebben az ügyben nem számíthatunk. Időközben a románok is igyekeztek elnyerni Hitler jóindulatát. Július 1-jével felmondták a határaikra vonatkozó – akkorra már gyakorlati védettséget úgysem jelentő – brit garanciát, ezzel is jelezve közeledésüket a Berlin-Róma-tengely felé.
Július 10-én gróf Csáky István külügyminiszter és Teleki Münchenbe utazott, ahol a Führer és Ribbentrop német külügyminiszter mellett olasz kollégája, Ciano gróf is jelen volt. A tárgyalásokon a magyar fél világossá tette, hogy akár fegyveres fellépésre is kész elszánni magát, amennyiben a magyar kisebbséget létében fenyegetik, vagy ha az erdélyi etnikai viszonyokat besszarábiai románok betelepítésével próbálnák eltorzítani. Telekiék hivatkoztak a Kárpátok felé irányuló szovjet terjeszkedés jelentette stratégiai fenyegetésre is. (Mesteri diplomáciai fogással tehát duplán is Románia ellen fordították Moszkvával szemben mutatott „gyengeségét”.) A németek semmiképpen sem szerették volna, ha az angliai csata kezdetén két potenciális szövetségesük között katonai konfliktus alakul ki, így arra próbálták rávenni mindkét felet, hogy kétoldalú tárgyalásokon keressenek megoldást a vitás kérdésekre. Németország és Olaszország vállalta: rábírják II. Károly román királyt az egyeztetésre.
Végül csak augusztus 16-án Turnu Severinben (Szörényváron) került sor a találkozóra, amelyet pattanásig feszült hetek előztek meg. A Magyar Királyi Honvédség július eleje óta harckészültségben volt, kijelölt alakulatai a keleti országhatár mentén sorakoztak fel, kész támadási tervekkel várva a bevetési utasítást. Hasonló hangulat uralkodott a sorompó másik oldalán is. A határ mentén 1937 óta kialakított Károly-vonal tömve volt katonákkal, az összes közintézményben ki voltak függesztve az „Egy barázdát sem!”, illetve a „Sem kapni-, sem adnivalónk nincs!” feliratú plakátok.
A harsogó soviniszta propaganda mögé bújó román vezetésnek azonban szembesülnie kellett azzal, hogy német és olasz szövetségesei a kelet-európai nyersanyag-hátország biztosítása érdekében elvárják tőle a jogos magyar igények legalább egy részének kielégítését, és nem fogják megvédeni egy katonai konfliktus esetén. Turnu Severinben még így is csak kisebb területi engedményekre mutattak hajlandóságot (mindössze nagyjából 14 ezer négyzetkilométerről lett volna szó), és elsősorban inkább lakosságcserét ajánlottak. Telekiék ezt természetesen visszautasították, s a delegációk augusztus 25-én minden érdemi eredmény nélkül álltak fel a tárgyalóasztaltól.
Minden jel arra mutatott, hogy mégiscsak a fegyvereké lesz a döntő szó. A magyar támadás napja már ki is volt tűzve augusztus 28-ra, ám erre a napra Hitler Bécsbe hívta egyeztetésre a két ország külügyminisztereit. A magyar delegációval kiutazott Teleki Pál is, ám a küldöttségek egyenrangúságának elvét tiszteletben tartva hivatalosan csak mint vendég volt jelen. Budapest és Bukarest között itt komoly tárgyalásokra már nem is került sor, Ribbentrop és Ciano hamar egyértelművé tette, hogy a feltételeket ők diktálják. Döntésüket 30-án közölték: Magyarország 43 541 négyzetkilométernyi területet kapott vissza, ahol 2 633 000 ember élt. Abszolút többségük, 53,7 százalékuk magyar, 40,7 százalékuk román, mintegy 5,6 százalékuk pedig egyéb – elsősorban német (szász) – nemzetiségű volt.
A román külügyér, Mihail Manoilescu hazája új határait megpillantva rosszul lett és elájult. Magyarország és a visszatért területek magyar lakossága természetesen önfeledten ünnepelt, ám Teleki Pál nem tudott maradéktalanul osztozni örömükben. Addig követett semlegességi politikája ugyanis ugyanazon a napon siklott ki végleg, amikor Észak-Erdély felszabadult. Augusztus 30-án Hitler a döntőbíráskodásért cserébe felkínálta azt a „megtisztelő lehetőséget”, hogy hazánk a három alapító – Németország, Olaszország és Japán – után először csatlakozhatott a Háromhatalmi Egyezményhez. Ráadásul a Führer kicsikarta, hogy a hazai németség kizárólagos képviselőjének ismerjék el, és kivételesen széles hatáskörrel ruházzák fel a gyakorlatban sokszor a Birodalom ötödik hadoszlopaként működő Volksbundot.
A bécsi Belvedere-palotában a huszadik század legnagyobb magyar diplomáciai sikerét érték el. Az európai történelemben párját ritkító eset, hogy ekkora terület ekkora népességgel puskalövés nélkül cseréljen gazdát – méghozzá az adottságokhoz képest az etnikai szempontok legmesszemenőbb figyelembevételével. Ribbentropot és Cianót azonban nem a magyarság sorsa iránt érzett elkötelezettség vezette a határok megrajzolásánál. Nagy-Britannia elleni küzdelmük csúcspontján biztosítani akarták a kelet-európai térségben a – legalábbis időleges – békét. Lehetőleg azonban úgy, hogy Erisz almáját a két nemzet közé dobva biztosítsák mind Magyarország, mind Románia egymással versengő hűségét a háború során. Teleki Pál egész politikai pályafutását az igazságtalan trianoni diktátum revíziójának szentelte, ám tragikus módon ezt csak nemzetstratégiájának másik pillére, az önálló magyar külpolitikai mozgástér feláldozásával tudta megvalósítani.
http://www.tortenelemportal.hu
“Nagy-Britannia elleni küzdelmük csúcspontján biztosítani akarták a kelet-európai térségben a – legalábbis időleges – békét. Lehetőleg azonban úgy, hogy Erisz almáját a két nemzet közé dobva biztosítsák mind Magyarország, mind Románia egymással versengő hűségét a háború során.”
😀
Thetisz istennő és Peleusz király lakodalmára hivatalos volt valamennyi isten, egyedül Eriszt, a viszály istennőjét szerették volna távol tartani a menyegzőtől. Erisz nagyon megharagudott ezért, és a maga módján állt bosszút. Egy aranyalmát dobott az isteni násznép közé ezzel a felírással: „A legszebbnek”.
Ki is tört menten a veszekedés, a „viszály”. Három istennő is vetélkedett a legszebbnek járó címért: Héra, a családi tűzhely, Athéné, a bölcsesség és Aphrodité, a szerelem istennője. Végül Pariszt, a trójai királyfit kérték fel, hogy döntse el a versenyt.
A három istennő meg is jelent a királyfi előtt. Héra családi boldogságot, Athéné bölcsességet, Aphrodité pedig a világ legszebb asszonyának szerelmét ígérte a győzelemért. Parisz a szerelem istennőjét választotta, neki ítélte Erisz almáját. Jutalmul elnyerhette a szépséges Heléne szerelmét. Megszöktette az asszonyt, s emiatt tört ki azután a görög trójai háború, amely kilenc évnyi véres tusa után Trója pusztulását hozta.
A viszály istennője tehát győzedelmeskedett.
Erről se feledkezzünk meg: Mohács! Ez ugyan nem 70 éve, hanem 484 éve volt, de ennek a tragédiának súlyos következményei voltak: 3 részre szakadt az ország, Észak- és Nyugat-Magyarország Bécs kezében volt, az ország középső és déli részét 150 évig birtokolták a törökök, akiket aztán a Habsburg megszállók követtek a XVII. század végén…
Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács
A magyar király időben értesült az 1526-ra tervezett török hadjáratról, hiszen Bakics Pál venecsánci szerb vajda, aki 1525-ben kért bebocsátást az országba, közölte vele a szultáni tervet. A közel kilenc hónap azonban kevésnek bizonyult a felkészülésre. A végvidék katonai vezetői a pénzhiány miatt sorra adták be lemondásukat, köztük Tomori érsek is.
Török részről ellenben nem tapasztalhatunk időhúzást. 1526-ban a szultán körültekintő előkészületek után, már április 23-án elindult Isztambulból. A természet most sem kedvezett hadjáratának, hiszen a Morava folyó áradása megakadályozta a gyors előrenyomulást. Néha napokig kellett várniuk, hogy a jeges eső elálljon, s a csapattestek megkísérelhessék az átkelést.
Sajnos magyar részről nem használták ki a kedvező lehetőséget. A nemesség a rákosi országgyűlésre készül (április 24.), ahol csak az utolsó napon (május 9.) tárgyalták a honvédelem kérdését. A hadjárat költségeinek fedezésére tett kísérletek már kevésnek bizonyulnak, hiszen nincs senki, aki a várak megerősítésére vagy az ellátmány összegyűjtésére gondolna. Valamirevaló sereg is csak egy van hadikészültségben, Tomori katonái a Száva folyó vonalán akarják megállítani a török előretörést. A tétovázás egyik oka, hogy rendszeresen olyan hírek érkeznek az országba, hogy a török nem is fog támadni, mert az Oszmán Birodalomban lázadás tört ki. A megtévesztő hírek ellenére – minden bizonnyal ez is része volt a hadjárat előkészítésének – az Al-Duna mellett lakók naponta jelentik, hogy a folyón egyre több élelmiszerrel és munícióval megrakott gályát látni.
Tomori haditerve szerint a július 2-ra, Tolnára összehívott hadaknak a Száva folyó mögött kellett volna erődített állásokba vonulni, hogy megnehezítsék az átkelést. Hasonlóan 1521-hez, a kitűzött napon csak néhányan lézengtek a táborban. (A király a pénzhiányra hivatkozva csak július 20-án indult el a végek irányába.) Így természetesen Bali nándorfehérvári bég a legkedvezőbb körülmények között verethetett hajóhidat Zimonynál. Ibrahim nagyvezír nem is várt sokáig, július elején a ruméliai hadsereggel is átvonult a hídon. A hatalmas túlerővel szemben Tomori nem tudta felvenni a harcot, visszavonult Pétervárad irányába, majd átkelt a Dunán.
A török had érdemleges ellenállással csak Pétervárad alatt találkozott. Alapi György bán ezer embere és néhány naszádos július 14. és 27. között számos rohamot visszavert, de a túlerővel szemben tehetetlenek voltak. Hasonló sorsra jutott Újlak és Eszék is. A szultáni sereg augusztus 15. és 19. között hidat vert a Dráván és átkelt a folyón. Csapatával, amelyhez végre csatlakoztak Perényi Péter temesi ispán katonái is, Tomori a Dunán átkelve a Drávához vonult, de mivel az eszéki hajóhídon már átkelt az ellenség, a Karasica körüli mocsarakba vonult vissza, hogy hatezer katonájával itt próbálja meg feltartóztatni a török előrenyomulást, de II. Lajos, aki a hónap 16. napján érkezett meg Mohácshoz, visszaparancsolta az érseket.
A király csak augusztus 6-án ért le Tolnára, s mivel a terepet alkalmatlannak találták a harcra, továbbindultak Mohács felé. A magyar hadvezetésnek az volt a véleménye, hogy az ellenséget akkor kell meglepni, amikor a mohácsi mezőt övező dombról megkezdi a levonulást. Amikor a 60 ezer reguláris katonát számláló török sereg (a segédcsapatok számát nem tudjuk pontosan) megérkezett a mohácsi dombhátra, a magyar sereg már kilenc-tíz órája csatarendben állt.
A 25 ezer főnyi sereg két vezére, Tomori és Szapolyai György a bekerítéstől tartva az első harcrendet úgy alakította ki, hogy a legszélesebben nézzen szembe az ellenséggel. A jobb szárnyat Batthyány Ferenc horvát bán, a bal szárnyat Perényi Ferenc temesi ispán vezette. Közöttük találjuk a két fővezér gyalogos csapatait. A második harcrendben kaptak helyet a bárói, egyházi és nemesi bandériumok, s itt volt a király is.
Augusztus 29-én, a ruméliai sereg megindulása után, Tomori rohamot vezényelt, s az első hadrend jobb szárnya és a központi mag megingatta a ruméliaik első sorait, de szétszórni nem tudta őket. Tomori ekkor a második harcrendet is bevetette, de mire elérték a török állásokat, a roham erejét vesztette. A magyar balszárny sem járt jobban. A török jobbszárnyat alkotó anatóliai lovasság áthatolhatatlan falként állt előttük, s így a középen előretörő egységek csapdába kerültek. A küzdelem a török ágyúállások előtt folyt, de a magára hagyott gyalogságnak semmi esélye nem maradt a túlélésre. A 12 ezer emberből 10 ezer odaveszett a csatamezőn. (A lovasság vesztesége 4 ezer lehetett. ) Az alig kétórás csatában az uralkodó is életét vesztette, menekülés közben belefulladt a megáradt Csele patakba. Nem tért vissza többek között Tomori Pál és hat püspöktársa, valamint 28 főúr sem.
Kedves “Jobb Csepelért”!
Tájékoztatlak, hogy a mohácsi csata augusztus 29-én zajlott le, ezért arról tegnap kellett volna megemlékezned.
Augusztus 30-án az alábbi történelmi eseményeknek van aktualitása:
* 1540 – I. Ferdinánd megtámadja újból Szapolyai János királyságát, ami egy habsburg-török háborút eredményez.
* 1782 – Mérnökképző intézmény jön létre Budapesten az Egyetem keretében, Európában elsőként. A Mérnöki Intézet, a Budapesti Műszaki Egyetem elődje, 1850-ig működik.
* 1849 – Isztambulban Musztafa Rasid nagyvezír meggyőzi kormányát, hogy az Oszmán Birodalom utasítsa el az Ausztria követelését, és ne szolgáltassa ki a magyar szabadságharc menekültjeit.
* 1918 – Lenin merénylet következtében súlyosan megsebesül.
* 1922 – Törökországban a Musztafa Kemál pasa által vezetett felkelő hadsereg Kütahya közelében döntő győzelmet arat a intervenciós haderő fölött. Fogságba esik a parancsnokló tábornok is. Megkezdődik Anatólia felszabadítása.
* 1932 – A Németországi választásokon az NSDAP megszerzi a szavazatok 37%-át, ezzel a legerősebb parlamenti frakcióvá válik. Hermann Göring SA-Obergruppenführer átveszi a Birodalmi Gyűlés (Reichstag) elnöki tisztét.
* 1940 – A második bécsi döntés elfogadása, melynek alapján szeptember 5-étől magyar csapatok megkezdik a visszacsatolt Észak-Erdély megszállását.
* 1941 – A Wehrmacht körülzárja Leningrádot, ezzel megkezdődik a város 900 napos blokádja.
* 1950 – Grősz József kalocsai érsek a kommunista államhatalom és a békepapok nyomására megállapodást ír alá, melynek értelmében a püspöki kar támogatja a a szocialista rendszert, a békeharcot és a mezőgazdaság kollektivizálását.
* 1958 – Mao Ce-tung kínai állam- és pártvezető meghirdeti a “hármas vörös zászló” programját, melynek jelszavai a “szocialista építés”, a “nagy ugrás előre” és a “népi kommunák” létrehozása. Ez a sztálinista típusú eröltetett iparosítási politika nyitánya Kínában.
* 1963 – “Forródrót” létesül Moszkva és Washington között, a félreértésből adódó atomháború veszélyének csökkentésére.
Nyilvánvaló, hogy a fentiek közöl a második bécsi döntés 1940 augusztus 30-án történt elfogadása a legaktuálisabb, melynek alapján 1940 szeptember 5-től magyar csapatok megkezdték a visszacsatolt Észak-Erdély megszállását.
Kedves “?” !
Tudom, hogy késtem egy napot, de gondolom megérted hogy nem töltöm a nap 24 óráját a gép előtt!
Kijavítanám az általad beírt egyik adatot:
“1782 – Mérnökképző intézmény jön létre Budapesten az Egyetem keretében…”
1782-ben még nem létezett olyan, hogy Budapest. 1872 decemberében fogadták el Pest, Buda és Óbuda egyesítését, majd a mai Budapest 1873. november 17-én jött létre.
🙂
Kedves “Jobb Csepelért”!
Eddig vártam, hogy a Budapesti Műszaki Egyetemen végzett személyek közül hátha reagál valaki a 12:24-kor küldött hozzászólásodra.
Mivel azonban eddig senki nem jelentkezett, annak érdekében, hogy a “nagy Gordon” ne vigyoroghasson tovább a 12:59-kor küldött bejegyzésénél, ezúton tájékoztatlak az alábbiakról:
1.) Abban tökéletesen igazad van, hogy csak 1872 decemberében fogadták el Pest, Buda és Óbuda egyesítését. (Tehát helytelen volt Budapestet beírnom.)
2.) Az viszont tény – és több figyelmet érdemelne – hogy 1782 augusztus 30-án alapította II. József a budai egyetem keretében (Institutum Geometrikum néven) a Mérnöki Intézetet, a Műegyetem elődjét.
Ez az intézmény volt az első polgári mérnökképző intézet Európában.
Elég sajnálatos, hogy ezt a hungaricumot kevesen tartják számon.
“?” !
Hidd el, hogy tisztába voltam vele és nem csak én, hanem biztos más is. Szerintem Gordon egészen máson vigyorgott. Én sem javítottalak volna ki, ha mondjuk Budapest helyett Budát írsz (mert 1873 előtt csak Pest-Buda volt).
Kedves “Jobb Csepelért”!
Örülök, hogy tisztában voltál vele. Annak meg meg még inkább, hogy sokan mások is.
Remélem, hogy azzal viszont egyetértesz, hogy ennek az Európa-első mérnökképző intézetnek az alapításáról sem ártana megemlékezni? Szerintem büszkék lehetünk rá.
“?!” !
Ebben igazad van, de én meg azt tartom elszomorítónak, hogy sem július 21.-ről (Nándorfehérvári diadal), sem augusztus 29.-ről (Mohácsi vész), sem pedig január 12.-ről (Doni katasztrófa) nem emlékeznek meg, csak úgy ahogy.
Mindhárom eseménynek meghatározó következményei voltak, főleg az előző kettőnek.
A nándorfehérvári győzelem hosszú időre elvette a kedvét a törököknek attól, hogy megpróbálják elfoglalni Magyarországot. Azt sem szabad elfelejteni, hogy 1456-ban Nándorfehérvár volt a keresztény Európa védőbástyája, és hogy ott vívta utolsó nagy küzdelmét Hunyadi János.
Mohácsnál meghalt Lajos király, aminek következtében Habsburg Ferdinánd és Szapolyai János egymás ellen viselt hadat a magyar trónért. Míg a trónért folyt a harc, addig délről a törökök egyre jobban nyomultak be a szinte védtelen országba, mert a magyar nemesség egy része Ferdinánd mellett háborúzott, a másik része pedig Szapolyait tekintette törvényes uralkodónak. Magyar harcolt magyar ellen, miközben az ország veszélyben volt és 1541-ben, Buda török kézre kerülésével Magyarország 3 részre szakadt.
A Don-kanyar pedig maga volt a pokol a -40 fokos hidegben. A németek katonák az éhező, átfagyott magyar honvédeket hagyták hátra (az orosz téli időjárásnak nem megfelelő ruházatban), hogy fedezzék a visszavonulást, miközben a szovjetek erős harckocsi támogatással nyomultak előre. A 200 ezer főből álló 2. magyar hadseregből 100-120 ezer honvéd halt meg a végtelen orosz hómezőkön, vagy esett szovjet hadifogságba!
Kedves “Jobb Csepelért”!
A 21:44-kor küldött hozzászólásod első és második bekezdésében leírtakkal teljes egészében egyetértek. Én is elszomorítónak tartom a megemlékezések elmulasztását.
A harmadik bekezdéshez annyi a megjegyzésem, hogy az 1500-as években Európában nem csak magyar harcolt magyar ellen, hanem mindenki harcolt mindenki ellen, mert a nemzetállamok kialakulatlansága miatt a sok uralkodni vágyó kiskirály (és nagy király) mind terjeszkedni akart a szomszédai rovására, és nem érdekelte őket a szerintük közvetlenül csak Magyarországot fenyegető “török veszedelem”.
A negyedik bekezdéshez annyi a megjegyzésem, hogy nem a németek bűne, hogy kb. 148 ezer magyar katona halt meg, vagy tűnt el, vagy esett fogságba.
A tragédiát több tényező egybe esése okozta.
Egyrészt a szokatlanul kemény tél, másrészt a magyar katonák nem megfelelő felszerelése, de leginkább a hadseregszervezési és a hadvezetési hibák.
Tudni kell, hogy a 2. magyar hadsereg kb. 190 km hosszú kiépített védelmi vonalon rendezkedett be a télre a Don mentén.
A védelmi vonal mögött a front mélységében voltak jelen a magyar gépesített alakulatok és ezek kiegészítéseként (kisegítő jelleggel) itt-ott voltak jelen német tüzérségi és páncélos alakulatok. Ebből keletkezett az a legenda hogy a németek a magyarokat hagyták hátra, hogy fedezzék a visszavonulást.
Az egyik súlyos hadseregszervezési hiba az volt, hogy az orosz támadás előtt váltásként kivit katonák fegyver nélkül érkeztek azzal az elképzeléssel, hogy majd a kint lévőktől veszik át a fegyvereket.
Ennek következtében a térségben tartózkodó kb. 200 ezer katonánkból (a muszosokat is beszámítva) közel 100 ezer fő nem rendelkezett fegyverrel. Tehát a támadó orosz csapatokkal szemben védekezni sem tudtak.
A helyzet ott volt a legrosszabb, ahol már a harci tapasztalattal nem rendelkező frissen kiérkezett katonák kezében volt a fegyver, mert ezek az orosz támadáskor pánikba estek.
A nagyerejű orosz támadást a magyar hadvezetés által elkövetett súlyos taktikai hiba tette lehetővé.
A Donnak az Urivnál lévő keleti irányú kanyarulata előtt a magyar hadvezetés egyenes vonalban építtette ki az állásokat és így az egyenesen kiépített front és a keleti irányba kikanyarodó folyó által határolt terület hídfőként az oroszok rendelkezésére állt.
Így a mieink által nem ellenőrzött területre könnyen átkelhettek az oroszok, és hiába vezényelte a magyar hadvezetés Korotojek térségéből az urivi áttöréshez az 1. páncéloshadosztályt az oroszok támadását annak ellenére nem tudták megállítani, hogy 2 db NIMRÓD páncélvadász harcjármű kivételével, a hadosztály minden harcjárművét elvesztette.
Mindezeket sokszor hallottam az apámtól, aki 1. páncéloshadosztály páncél-vadász zászlóaljának a hadnagyaként kezdettől fogva kint volt a fronton, és olyan szerencsés volt, hogy a bekerítésből kitörni tudó egyik NIMRÓD páncélvadász harcjárműnek volt a parancsnoka.
“?!”
Édesapád egy magyar háborús hős.
Jobb Csepelért: 2010. augusztus 31., kedd 22:10-kor
“?!”
Édesapád egy magyar háborús hős.
—————————-
Csak egy volt a sok közül, aki becsülettel teljesítette a kötelességét.