Rubicon, EuroMews
1963. augusztus 28-án, a washingtoni Lincoln-emlékműnél tartotta Martin Luther King pályafutása leghíresebb szónoklatát, melyben a faji diszkrimináció felszámolására szólította fel az Egyesült Államok törvényhozóit, és egy igazságosabb társadalmi berendezkedés álomképével lelkesítette 250 000 fős hallgatóságát.
Mint ismeretes, Martin Luther King az 1955. évi montgomery-i buszbojkott megszervezése után a feketék polgárjogi mozgalmának egyik vezéralakjává lépett elő. Az alabamai baptista lelkész hamarosan megalakította a Déli Keresztény Vezetők Konferenciáját (SCLC), és az évek során számos előadókörúton ostorozta a fennálló társadalmi igazságtalanságokat, illetőleg több tüntetést szervezett az afroamerikai lakosságot sújtó negatív megkülönböztetés ellen. King és az SCLC-hez kötődő egyházi és civil szervezetek 1961 végén több ezer embert vittek utcára Albany városában, 1963 áprilisában Birminghamben indítottak kampányt a faji diszkrimináció megszüntetésére, később pedig Detroitban, majd augusztus 28-án Washingtonban is hatalmas tömegeket mozgósítottak gyűléseiken.
A baptista lelkészt e megmozdulások során számos inzultus érte a hatóságok részéről: a férfi több alkalommal is börtönbe került, sőt, 1963-tól – Robert Kennedy államügyész utasítására – az FBI már telefonbeszélgetéseit is lehallgatta, ám Kinget nem sikerült megfélemlíteni. Másfelől viszont a polgárjogi harcos a „washingtoni menet a munkáért és a szabadságért” névvel illetett demonstráció előtt hajlandó volt kompromisszumot kötni a Fehér Házzal, miután John F. Kennedy elnök arra kérte őt, hogy szónoktársaival együtt tartózkodjon a radikális megnyilvánulásoktól, nehogy ezzel maga ellen fordítsa a törvényhozókat. King később eleget tett Kennedy kívánságának, ám a szervezők közül nem mindenki értett egyet döntésével: Malcolm X, a muszlim vallású feketék vezetője például a megegyezés után „washingtoni komédiának” nevezte a tüntetést, és szervezetével, az Iszlám Nemzettel együtt bojkottálta a menetet.
A színfalak mögött megkötött alku ellenére az 1963. augusztus 28-án megtartott washingtoni gyűlésen megjelenő mintegy 250 000 fős tömeg határozott jelszavakkal vonult az utcára. A tüntetők elsősorban az iskolai szegregáció és a munkahelyi hátrányos megkülönböztetés mindennapos gyakorlata ellen tiltakoztak, illetőleg egységes minimálbért követeltek a fekete és fehér munkások számára. A negyedmilliós tömeg ezenfelül szorgalmazta a washingtoni önkormányzat megszervezését, és felszólította a törvényhozást, hogy törölje el a déli államokban gyakori fejadót, mely szegényebb polgárok millióit fosztotta meg szavazati jogától. A Lincoln-emlékmű előtt felszólaló polgárjogi aktivisták is e követeléseknek próbáltak érvényt szerezni, az utolsóként pódiumra lépő Martin Luther King szónoklata nyomán azonban a demonstráció történelmi jelentőséget nyert.
A baptista lelkész a pillanatot kivételes retorikai tehetsége révén tette különlegessé: azzal, hogy az abolicionista mozgalom legendás alakjának, Abraham Lincolnnak a szobra előtt követelte a faji diszkrimináció megszüntetését, miközben az Egyesült Államok történetének legjelentősebb politikusait és dokumentumait idézve ostorozta az afroamerikaiakat elnyomó rendszert. King ugyanakkor mégsem a feketék, hanem az amerikai nép egészének nevében beszélt, és amikor hétperces időkerete lejárt, improvizatív módon megfogalmazott „álmaiban” is a társadalom harmóniájára helyezte a hangsúlyt. Az azóta szállóigévé vált „van egy álmom” szófordulat egyébként a közhiedelemmel ellentétben nem a washingtoni menet idején született meg: King ezt a retorikai eszközt már a júniusi detroiti tüntetésen is alkalmazta követelései hangsúlyozására.
Martin Luther King beszéde a következő napokban sajtószenzációvá vált, és túl azon, hogy jelentős mértékben növelte a baptista lelkész tekintélyét, a feketék polgárjogi harcának későbbi sikereiben is fontos szerepet játszott. A washingtoni menet után a törvényhozás – az amerikai alkotmány 24. kiegészítésében – hamarosan eltörölte a szegényebb néprétegeket sújtó fejadót, majd 1964. július 2-án életbe léptette az új polgárjogi törvényt, mely a diszkrimináció összes fajtáját tilalom alá helyezte.
Kinget eközben a Time magazin az 1963-as év emberévé választotta, 1964-ben pedig a fekete férfi – minden idők legfiatalabb kitüntetettjeként – a Nobel-békedíjat is elnyerte. Az alabamai lelkész „harci kedve” természetesen a következő esztendőkben sem csillapodott: King továbbra is kíméletlenül ostorozta a szociális igazságtalanságokat, és kampányt indított a vietnami háborús politika ellen, 1968-ban azonban James Earl Ray kioltotta a nagyszerű politikus életét.
Részletek a beszédből:
„Azt mondom nektek, barátaim, hogy bár szembe kell néznünk a mai és a holnapi nehézségekkel, mégis van egy álmom. Ez az álom mélyen gyökerezik az amerikai álomban, hogy ez a nemzet egy nap fel fog kelni, és valóra váltja hitvallásának valódi értelmét: magától értetődőnek tartjuk azt az igazságot, hogy minden ember egyenlőnek teremtetett.
Van egy álmom, hogy egy nap Georgia vörös dombjain az egykori rabszolgák fiai és az egykori rabszolgatartók fiai képesek lesznek együtt leülni a testvériség asztalához.
Van egy álmom, hogy egy nap még Mississippi állam, ez az igazságtalanság hőségétôl, az elnyomás hőségétől fulladozó állam is átalakul a szabadság és az igazság oázisává.
Van egy álmom, hogy négy kis gyerekem egy nap olyan nemzetben fog élni, ahol nem a bőrük színe alapján ítélik meg őket, hanem jellemük értéke szerint. Ez ma az álmom!
Van egy álmom, hogy egy nap Alabama állam, gonosz rasszistáival, kormányzójával, akinek szájából olyan szavak csepegnek, mint a [federális rendelkezések állami] felülbírálat[a] és a [szövetségi törvények] érvénytelenítés[e], hogy egy nap éppen ott, Alabamában fekete kisfiúk és fekete kislányok képesek lesznek a testvéri kézfogásra fehér kisfiúkkal és fehér kislányokkal. Ez ma az álmom!
Van egy álmom, hogy egy napon minden völgy felemelkedik, minden domb és hegy lesüllyed, az egyenetlen helyek kisimulnak, és a kanyargós helyek kiegyenesednek, és az Úr dicsősége megmutatkozik, és minden ember együtt fogja látni. […] Ez a mi reményünk. Ez az a hit, amellyel visszatérek Délre.
Ezzel a hittel képesek leszünk arra, hogy a kétségbeesés hegyébôl kivéssük a remény szikláját. Ezzel a hittel képesek leszünk arra, hogy átalakítsuk nemzetünk perlekedô viszályát a testvériség gyönyörû szimfóniájává.
Ezzel a hittel képesek leszünk arra, hogy együtt dolgozzunk, együtt imádkozzunk, együtt küzdjünk, hogy együtt menjünk börtönbe, hogy együtt keljünk fel a szabadságért, tudva, hogy egy nap szabadok leszük.”
