Csepel.info

Origo

1945. február 11-én, este 8 órakor kezdődött a német–magyar csapatok kitörése a Budapestet körülzáró szovjet gyűrűből. Az eredmény katasztrofális volt: 43 ezer emberből 700 ért célba. Másnapra lényegében véget értek a harcok a város belső kerületeiben.

Budapest ostroma 1944 karácsonyán a budai hegyek irányából kezdődött, amikor a szovjet csapatok váratlanul benyomultak a városba a Hűvösvölgyi út felől. A hidak felrobbantása után, 1945. január 19–20-ra a pesti oldalon befejeződtek harcok, és – amennyire lehetett – a pincékből előjövő budapestiek igyekeztek újrakezdeni a romok között az életet. Budán eközben még heteken át tartott az ádáz küzdelem, aminek drámai végkifejlete február közepén a budai hegyekben zajlott le, ugyanott, ahol a harcok decemberben elkezdődtek.

Minden katona maga dönthetett

1945. február 10. körül a Budapestet védő, szovjet csapatok által körülzárt német és magyar védősereg egészen szűk területre szorult vissza: az ellenőrzésük alatt állt egyrészt a Víziváros és a Vár, a legsúlyosabb harcok pedig a Hegyalja út, Mészáros utca, Déli pályaudvar, Krisztina körút és a Széll Kálmán tér térségében folytak, ahonnan a frontvonal a Margit körút vonalában a Margit hídig folytatódott. Az utolsó napokban a kialakult káoszban a fő védelmi vonal már nem is volt azonosítható. A Széll Kálmán téren például a Postapalota földszintjén szovjetek voltak, míg az emeleten még a védősereg folytatott elkeseredett harcot.

A budapesti német–magyar védősereg helyzete február elejére végképp reménytelenné vált. Január végén kudarcot vallott a felmentésükre a németek által nyugatról indított Konrad III. hadművelet, az utánpótlást pedig légi úton – részben a szovjet légi fölény miatt – nem lehetett biztosítani. Csak idő kérdése volt, hogy az Alagútban berendezett főparancsnokság körül fokozatosan szűkülő területet védő, február 10-én még mindig 43 ezer főt számláló német–magyar védősereg végleg kifogyjon a munícióból és az élelmiszerből. A vég közeledtét jelezte az is, hogy a tiszteket soron kívüli előléptetésekkel és magas kitüntetésekkel jutalmazták.

Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-tábornoknak, a budapesti védelem német parancsnokának Hitler szigorúan megparancsolta, hogy a magyar fővárost az utolsó töltényig védeni kell, kitörésről szó sem lehet. A német parancsnok többször próbálta elérni Hitlernél és főparancsnokságánál, hogy engedélyezze a reménytelen helyzetbe került védőseregnek a kitörést, ám minden alkalommal megtagadták a kérését.

Ilyen horderejű döntést Pfeffer-Wildenbruch önállóan nem hozott, ezért januárban – amikor lényegesen jobbak lettek volna az esélyek – meg sem kísérelték a kitörést. Amikor aztán már mindenki számára nyilvánvalóan közeledett az ostrom vége, Pfeffer-Wildenbruch haditanácsot hívott össze, és február 11-én délelőtt a kitörés mellett döntött.

Sok választása nem volt: vagy kapitulál a szovjet hadsereg előtt – ilyesmire nem akadt példa német részről a keleti fronton, ha a kitörésnek legalább elvi esélye volt –, vagy egyszerűen az utolsó töltény kilövése után hagyja lemészároltatni a katonáit. A német katonák a szovjet fogságtól a legrosszabbat várták, így sokan nem akarták megkockáztatni, hogy élve fogják el őket. A döntést 11-én délelőtt először csak a magasabb beosztású tisztekkel közölték, majd a délután folyamán fokozatosan a legénységi állományt is értesítették. Minden katona maga dönthette el, hogy vállalja-e a kitörésben való részvételt, vagy hátramarad. 17 óra 50 perckor aztán közölték elhatározásukat a főhadiszállással is, majd rögtön ezután megsemmisítették a rádiót. Döntésük ezzel visszafordíthatatlanná vált, a 43 ezer főnyi sereg jelentős része megkísérelte az áttörést a szovjet gyűrű másik oldalán, a Vártól mintegy 30-40 km-re elnyúló német vonalakig, amelyek ekkor Dorog–Szomor–Mány térségében húzódtak.

Többen megőrültek vagy öngyilkosok lettek

A haditerv szerint, február 11-én este 8 órakor indították meg a támadást, aminek fő iránya a Széna tér és a Széll Kálmán tér volt, miközben a Margit körúton is sokan igyekeztek átkelni. A szovjetek – a németekkel vívott hasonló városcsaták tapasztalataiból kiindulva – számítottak a kitörésre, ezért több védőövet is kialakítottak: az első a Széll Kálmán téren, a második a János kórháznál, a harmadik pedig a János-hegy lejtőin húzódott. A hatalmas szovjet túlerő miatt az elcsigázott, munícióból is kifogyó német–magyar védősereg szinte leküzdhetetlen nehézségekkel találta szembe magát a kitörés során. Az első hullám végül átverekedte magát a Széll Kálmán téri első védőgyűrűn, és elképesztő veszteségek árán kijutott a Budagyöngyéig. A késő éjjel induló második hullám sok katonája számára olyannyira ijesztő volt az előttük haladó katonák lemészárlása, hogy sokan inkább el sem indultak. A hatalmas vesztésegek ellenére végül – a szemtanúk feltornyozott holttesteket láttak a Széll Kálmán téren – Ungváry Krisztián történész adatai szerint február 12-én reggelre nagyjából 16 ezer katona jutott ki a város környéki hegyekbe.

A budai hegyeken keresztül menetelő német és magyar katonáknak 30-35 kilométert kellett megtenniük a német vonalakig, szovjet ellenőrzés alatt álló területen. A sokszor helyismerettel sem rendelkező katonák hamar kifogytak az élelmiszerből és a munícióból is, helyzetüket nehezítette a kemény fagy és a helyenként 20-30 cm mély hó is. Nem csoda, hogy a fáradtságtól, kialvatlanságtól és éhségtől elcsigázott katonák közül többen megőrültek vagy öngyilkosok lettek, a többség pedig szovjet fogságba esett, vagy a szovjet alakulatok végeztek velük, valóságos hajtóvadászatot rendezve.

Voltak, akik a megadást választották. A budai erdőkön egyébként még viszonylag sokan átjutottak, a legnehezebb helyzetbe akkor kerültek, amikor az erdőből kiérve a nyílt terepen kellett átjutni a német vonalakig.

Végül német adatok szerint mindössze 700 katona ért át, vagyis ennyi katona számára volt sikeres a kitörés. A szovjetek 23 ezer foglyot ejtettek az ostrom végeztével – közülük sokan a városban hátramaradtak közül kerültek ki –, vagyis a kitörés előtt mintegy 43 ezer főt számláló német–magyar védősereg 50 százaléka tűnt el a kitörés során. Közülük egy szűk kisebbségnek – főként magyar katonáknak – civilbe átöltözve sikerült elrejtőznie a fővárosban, a nagy többségük azonban elesett az utolsó hadművelet során. A mai napig mintegy 5000 holttestet találtak meg, vagyis a kitörés során elesett katonák nagy része ismeretlen tömegsírokban nyugszik a főváros nyugati részén.

A parancsnokság – vagyis Pfeffer-Wildenbruch tábornok, törzstisztjei és más magas rangú német és magyar parancsnokok – nem a felszínen, hanem az Ördög-árok föld alá vezetett folyásán próbált kijutni az ostromlott városból. Az Ördög-árok szennyvízgyűjtő csatornaként funkcionált, ahová az Alagútban elhelyezett parancsnokságról a legegyszerűbben a Krisztina körúton lehetett lejutni. A parancsnokokat biztosító alakulatokkal, menekülő nyilasokkal és civilekkel együtt több száz ember próbált a csatornán keresztül kijutni. Összességében teljes kudarcnak bizonyult ez a vállalkozás: nincs adat arra, hogy ezen az útvonalon haladva bárki átjutott volna a német vonalakhoz. Maga a főparancsnok, Pfeffer-Wildenbruch a Budakeszi útnál mászott ki a csatornából, s végül az egyik villában adta meg magát a szovjet csapatoknak. Hosszú hadifogság várt rá: csak 1955-ben tért haza a Szovjetunióból.

Furcsa csönd ülte meg a várost

Február 12-én reggelre aztán elcsendesültek Buda belső kerületei is. A harcok ekkor már a budai hegyekben folytak, a város közepén lényegében befejeződött a küzdelem. A visszaemlékezők szerint ennek a napnak a délelőttjén furcsa csönd ülte meg a városnak ezt a részét, mert a németek már nem, a szovjetek még nem uralták a helyzetet. A polgári lakosság érthető módon nem mutatkozott, úgyhogy az utcákon csak néhány kóbor állat és éhező katona járkált, csak később bukkantak föl az első kíváncsi és bátor civilek is, akik tájékozódni akartak. A látvány ijesztő volt: mindenhol elesett katonák holttestei, felhasznált és még használatlan hadianyag, kilőtt páncélosok, rommá lőtt házak. A házakban, kapualjakban magukat megadni készülő német és magyar katonák rejtőztek.

Budapest lényegében ezen a napon kezdhette újra életét. Rettentő nehézségekkel kellett szembenézni. A civil lakosság vesztesége az ostrom alatt (fegyveres támadás, éhezés, üldöztetés miatt) és után (itt a szovjet hadsereg „intézkedéseire”, például hadifogságra és „málenkij robotra” gondolhatunk) elérte a 100 ezer főt. A város lakossága az ostrom elől elmenekülőket is beleszámítva az 1944. áprilisi 1,2 millióról 800 ezerre csökkent. Különösen nagy volt a veszteség a belső kerületekben: az I. kerület lakossága például a felére csökkent, ép ház alig maradt. A főváros házainak 73%-a maradt ép, a többi részben vagy egészben megsemmisült. Nagy károkat szenvedett a közműhálózat, a tömegközlekedés, a főváros hídjait pedig fölrobbantották a Pestről Budára visszavonuló németek.

This entry was posted on 2014. február 12. szerda at 07:07 and is filed under Történelem. Valamennyi hozzászólás követhető az RSS 2.0 hírcsatornán keresztül. Hozzá lehet szólni, vagy küldhető visszajelzés a saját oldalról.