Csepel.info

Origo.hu

“Képzeld, összefutottam Rudival az okmányirodán”

A mamut “feltámasztásáról” megjelent hírek kapcsán az Origo összegyűjtött néhány rég kihalt fajt, amelyek valaha fontos szerepet töltöttekbe a Kárpát-medence élővilágában – és amelyek “felélesztése” Magyarországon talán a mamuténál is nagyobb szenzáció lehetne. Bár e fajok kihalása óta a környezeti tényezők teljesen megváltoztak, és egyetlen példány helyett egy teljes populációt kellene létrehozni, eljátszottak a gondolattal, milyen megfigyeléseket végezhetnénk velük kapcsolatban.

A rudabányai vasércbánya területén, az érctelep fedőjét alkotó késő-miocén (pannóniai) rétegekben nagyon sok ősgerinces maradványt találtak. A lignittelepeket is tartalmazó agyagos rétegsor mintegy 10 millió évvel ezelőtt rakódott le a Pannon-tó mocsaras partján. Eddig csaknem 100 különböző gerinces fajt (kétéltűeket, hüllőket, rovarevőket, rágcsálókat, ragadozókat, ormányosokat, lóféléket) fedeztek fel a lelőhelyen, a legfontosabbak és a leghíresebbek azonban kétségtelenül a főemlősök maradványai.

Három ősmajom nemzetség (Bodvapithecus, Anapithecus, Ataxopithecus) mellett kiemelkedő jelentőségű az emberré válás korai állapotát mutató Rudapithecus hungaricus. A 120-130 centiméter testhosszúságú állatot ma az afrikai rokonságú Dryopithecus európai képviselőjének tekintik. A máig előkerült több mint 200 lelet vizsgálatával kimutatták, hogy mind a négy végtagját ügyesen használva mozgott az ágak között. Fogazatának vizsgálata arra utal, hogy valószínűleg gyümölcsöket fogyasztott. “Életre keltése” esetén számos érdekes megfigyelést tehetnénk egy olyan élőlénnyel kapcsolatban, amely közvetlenül a csimpánzok, a gorillák és az emberek fejlődési vonalának elkülönülése előtt élt.

Ajánlat: Az utolsó napon újabb különleges lelet Rudabányán

A csepeli iskolások a tiltás ellenére is etetnék a Kis-Duna öbölnél

A veszprémi kavicsfogú álteknős

Az egyik legnevezetesebb magyarországi ősmaradványt, a Placochelys placodonta fosszíliáját 1899-ben Laczkó Dezső kegyesrendi tanár fedezte fel a veszprémi Jeruzsálem-hegyen. A felső-triászból származó veszprémi márgában talált kiváló megtartású csontok alapján egy 210-230 millió évvel ezelőtt tengerben élő, teknősökhöz hasonló őshüllőt azonosítottak. A teljes és ép koponya mellett borda- és végtagtöredékek, valamint páncélelemek is előkerültek. A Magyar Állami Földtani Intézet által őrzött koponyán jól láthatóak a kavicshoz hasonló fogak, amelyekkel könnyedén össze tudta roppantani a tengerfenéken élő kagylók és pörgekarúak (brachiopodák) meszes héját. Életre keltése esetén összehasonlíthatnánk az életmódját a valódi teknősökével, és kiderülne, hogy a feltűnő morfológiai hasonlóságok mennyiben tükröznek azonos, vagy hasonló élőhelyet, környezetet és viselkedést.

Ajánlat: Felfedezték a legősibb teknős maradványait

Királyerdő csatornázatlan földútjait eső után ellepnék a lábnyomgyűjtő turisták

A mecseki dinoszaurusz

Az iharkúti maradványok (lásd a következő bekezdésben) néhány évvel ezelőtti megtalálása előtt csak a Mecsekből ismertünk dinoszaurusz-maradványokat. A Komlosaurus carbonis (a nemzetségneve Komló városára, míg a fajnév a kőszén latin nevére utal) lábnyomaira a Mecsek vastag kőszéntelepes alsó-jura rétegsorában bukkantak rá. 1988-ban az ELTE terepgyakorlaton lévő geológus hallgatói több száz lábnyomot találtak a Karolina-völgyi külfejtésben. Egy 27 nyomot tartalmazó, 6 méter hosszú és 1,5 méter széles réteglap az ELTE lágymányosi épületében látható az Őslénytani Tanszék bejárata előtt. Eddig sajnos egyetlen csont sem került elő a területen, így a jellegzetes háromujjú lábnyomokra hagyatkozva csak annyit lehetett biztosan megállapítani, hogy a Komlosaurus carbonis két lábon járó, közepes termetű állat volt, amely a 12-18 centiméteres lábnyomok és a 60-70 centiméteres lépéshossz alapján 2-3 méternél nem lehetett nagyobb. Számos paleontológus és amatőr dinoszauruszrajongó vágya teljesülne, ha végre szemtől-szembe láthatná a mecseki “fantomot”.

Az Imre téren pihenő példányok közül egy is eltakarná a vörös csillag árnyékát

A bakonyi repülő sárkány

Az elmúlt években Ősi Attila és kutatótársai szenzációs gerinces ősmaradványokat fedeztek fel a Bakonyban. Az első magyarországi repülő őshüllő maradványa, a Bakonydraco galaczi az iharkúti kréta időszaki leletek egyik kiemelkedő darabja. A helyenként csak 0,8 milliméter vastag üreges végtagcsontok, töredékes nyakcsigolyák mellett egy teljes alsó állkapocs is fennmaradt, így ez a lelet igazolta először, hogy az Azhdarchidae családba tartozó repülő hüllők fogatlanok voltak. A magyarországi lelet rokonsági körébe tartoznak a legnagyobb ismert Pterosaurusok, mint például az észak-amerikai, 10-12 méteres szárnyfesztávolságú Quetzalcoatlus. Az egymásnak megfelelő csontok összehasonlítása alapján a Bakonydraco galaczi szárnyának fesztávolsága ennek körülbelül egyharmada, 3,5 méter lehetett.

A bakonyi sárkány életre keltésével ellenőrizhetnénk, mekkorára nőttek valójában. Azt is megfigyelhetnénk, tényleg úgy táplálkozott-e, hogy repülés közben emelte ki a vízből a zsákmányul szolgáló halakat. Az utóbbi években néhány kutató arra a megállapításra jutott, hogy az 1 kilogrammnál nagyobb repülő hüllők fizikailag alkalmatlanok voltak erre.

Bekövetkezett, amitől mindenki félt: a jedlikes diákcsínyből kieresztett borbolyai ősbálnák valósággal kifújják a Kis-Duna part beépítése miatt ide menekült veszprémi kavicsfogú álteknőst. Miközben a korundos őrző-védőnek állt Rudapithecus döbbentén nézi a jelenetet, a megriadt bakonyi repülő sárkány visszarepül a Csepel SC plázatornyára.

A borbolyai ősbálna

A Sopron vármegyébe tartozó Borbolya területén fekvő agyagbányában 1899-ben bukkantak rá a Mesocetus hungaricusra, a Kárpát-medence leghosszabb ismert ősállatára. A középső-miocén korú, viszonylag mély tengerben lerakódott üledék őrizte meg a 15 millió évvel ezelőtt élt, 6,5 méter hosszú fiatal sziláscetet. A már felfedezésekor nagy visszhangot kiváltó leletet először a Magyar Királyi Földtani Intézetbe szállították, majd a második világháború után a Természettudományi Múzeumba került. Ez nem bizonyult jó döntésnek, mivel az 1956-os tűzvészben részben megsemmisült (az 1,8 méter hosszú koponya viszont még ma is megvan). Az erősen töredékes csontokat a kiemelés során paraffinba ágyazták, hogy így szállítsák Budapestre. A nyári hőségben azonban a paraffin megolvadt, a csontok elmozdultak egymástól, és lesüllyedtek a paraffin aljára. Emiatt Kadic Ottokárnak komoly nehézségei támadtak a csontváz két évig tartó összeállítása során. Ráadásul a hiányzó részeket nagyon sok helyen kellett gipsszel pótolnia, emiatt egyes paleontológusok csak Gipszocetus-ként emlegetik a leletet. A borbolyai bálna feltámasztása eldöntené a vitát, és kiderülne, vajon mennyire sikerült valósághűre Kadic rekonstrukciója.

Ajánlat: Egy sikeresebb szállítás – Miskolcra utaznak a nyolcmillió éves bükkábrányi mocsárciprusok

Két “külföldi” ráadás

A lipcsei Max Planck Intézet kutatócsoportjának idén sikerült elsőként teljes egészében megfejtenie a Neander-völgyi ember (Homo neanderthalensis) mitokondriális DNS-ének bázissorrendjét. Bár ez is igen jelentős eredmény, az igazi áttörést az jelenti majd, ha meghatározzák a sejtmag genomjának felépítését is. A mostani kutatások egyik legfontosabb eredménye, hogy az ember és a Neander-völgyiek mitokondriális DNS-ének összehasonlítása alapján megállapítható: a két faj fejlődési vonala 660 ezer éve vált el egymástól (plusz-mínusz 140 ezer év eltéréssel). Ez a szám nem különbözik jelentősen a régészeti kutatások alapján készített becslésektől.

Szintén fontos megállapítás, hogy ősi rokonaink kicsi, elszigetelt csoportokban éltek, és nagyon valószínű, hogy nem kereszteződtek a modern emberrel (Homo sapiens), azaz nem volt szexuális kapcsolat köztük és emberi szomszédjaik között. Újraélesztésükkel egy sor ma még megválaszoltatlan élettani kérdésre derülhetne fény az unokatestvérünkként is emlegetett emberfajról, így például arra, vajon tényleg ilyen volt-e a hangja.

Ajánlat: Meghatározták a Neander-völgyiek első teljes genomját

A “hobbit”

Az apró termete miatt hobbitként is emlegetett Homo floresiensis létezéséről semmit sem tudtunk, mígnem az indonéziai Flores szigetén négy éve rá nem bukkantak a faj maradványaira. A Homo floresiensis-ek elszigetelt környezetben éltek 18 000 évvel ezelőtt, komodói sárkányok és mára kipusztult törpeelefántok között. A felnőtt egyedek magassága csupán egy méter körüli volt, agytérfogatuk pedig a modern emberének csupán egyharmada lehetett. Igencsak meglepte hát a kutatókat, hogy csontjaik mellett kifinomult kőszerszámokat, pengéket, nyílhegyeket találtak – ezeket mai tudásunk szerint egy ilyen, agytérfogat tekintetében csimpánzhoz hasonló élőlény nem tudta volna elkészíteni.

A paleoantropológusok azóta is vitáznak azon, hogy az aprócska méretű emberfélék valóban külön fajt alkottak-e, vagy csupán a modern ember elszigetelten fejlődött, törpe változatáról van szó. A felfedezők szerint lehetséges, hogy a törpe emberfélék a sokkal korábban (kb. 1,6 millió évvel ezelőtt) a közeli Jáva szigetén élt Homo erectus leszármazottai lehettek. A kutatók DNS-t szeretnének kivonni a csontokból, hogy fény derüljön rá, milyen rokonsági kapcsolat is fűzi a modern embert a “hobbithoz”.

Ajánlat: Kicsi és nagy emberek

Forrás: Origo.hu

This entry was posted on 2008. december 2. kedd at 13:41 and is filed under Tudomány. Valamennyi hozzászólás követhető az RSS 2.0 hírcsatornán keresztül. Hozzá lehet szólni, vagy küldhető visszajelzés a saját oldalról.