Csepel.info

Luxusbörtön volt a Bastille, amelynek kiváló főztjét mindössze hét rab – köztük négy hamisító – ette 1789. július 14-én. Hahner Péter történész szavaival: “a párizsi nép nem azért foglalta el, mert a zsarnokság börtöne volt, hanem (…) azért vált a zsarnokság börtönévé a kortársak és főleg az utókor szemében, mert a párizsi nép elfoglalta.” Bontásához lényegében már másnap hozzáláttak, az ostrom egyéves évfordulóján már semmi nyoma nem volt.

1789. július 14-én a Párizs keleti részén, az előkelőbb Le Marais negyed és a Saint-Antoine külváros határán álló Bastille várbörtönnek mindössze hét lakója volt. A nyolcadik lakót, az ijesztő szexuális fantáziáiról hírhedtté vált de Sade márkit – akinek nevéből származik a szadizmus kifejezés – július elején szállították el a börtönből, miután idegei felmondták a szolgálatot, és tizenegy évi raboskodás után regénye lapjaiból készült tölcséren át azt üvöltözte ki az ablakon, hogy le akarják mészárolni a foglyokat.

Kiválóan főztek a Bastille-ban

Ez természetesen képtelenség volt: a Bastille saját korában Franciaország legkellemesebb börtöne volt. Míg a szegényebbeknek elképesztően kegyetlen börtönkörülmények jutottak, a külön királyi paranccsal a Bastille-ba zárt előkelőségek közül a már említett de Sade márki 133 kötetnyi könyvvel érkezett, a nyakláncügyben érintett Rohan bíboros pedig a keserű rabságot a két lakosztályában megrendezett pezsgős vacsorákkal igyekezett megédesíteni.

A Bastille-ban ráadásul kiválóan főztek, ami nem is volt csoda, hiszen egy főrangú rab ellátására a királyság napi 19 livre-t utalt ki, és még egy közrendű rabra is 3 livre-t fordítottak, miközben egy átlagos munkás fizetése a szabad világban a felét sem tette ki ennek.

Az 1789-ben a Bastille-ban raboskodó hét rab egyikét sem tekinthetjük a zsarnokság ártatlan áldozatának: az angol Whyte Malleville gróf kémkedés vádjával került a börtönbe, ahol kiderült róla, hogy elmebeteg; Tavernier a XV. Lajos király elleni merényletben vállalt szerepe miatt került börtönbe; Solages grófot – akit saját családja kérésére vették őrizetbe – gyilkossággal és egyéb bűnökkel vádolták. A másik négy fogoly közönséges hamisító volt, ők 1787 elején kerültek a Bastille-ba.

A Bastille persze mindettől nem vált kívánatos hellyé. Eredetileg a párizsi városfal keleti oldalának védelmére építették még a 14. század végén. Utoljára 1652-ben történtek hadi események a környékén, ugyanis Párizs gyors növekedésnek indult a 17-18. században, és az egykor a város szélén álló hatalmas erődítmény a 17. század közepén már a város belső kerületében állt. Védelmi funkciója így megszűnt, és csak börtönként funkcionált.

Rossz hírét főként a titokzatosság okozta: nem lehetett tudni, mi folyik a falakon belül, hiszen lefüggönyözött hintók hozták-vitték a rabokat. Az sem segített, hogy a Bastille-ban székelt a 18. században a párizsi rendőrség több részlege. Az erőd megjelenése sem volt bizalomgerjesztő: nyolc hatalmas, ijesztő tornya egy darabka középkor volt a 18. századi városban. Nem csoda, hogy az 1780-as években az uralkodó a fenntartási költségek növekedése miatt a börtön lebontását fontolgatta.

Párizs föllázad

1789 a drámai változások éve volt Franciaországban. 1789 májusában megnyílt a rendi gyűlés, amit XVI. Lajos király az ország fenyegető pénzügyi csődjének elkerülése végett 1614 óta először hívott össze. Az események azonban hamar túlmentek az adópolitika megtárgyalásán: a rendi gyűlésben összegyűlt követek jelentős része az ország gyökeres megújítását és új alkotmány kidolgozását követelte.

Az uralkodó látszólag elfogadta az események alakulását. Készült azonban a válaszcsapásra, mozgósította a hadsereget, július 11-én pedig menesztette a népszerű főminisztert, Jacques Neckert, a helyére pedig új, ultrakonzervatív kormányt nevezett ki. Ez nagy felzúdulást váltott ki az Alkotmányozó Nemzetgyűléssé alakult rendi gyűlésben és az amúgy is feszült hangulatú fővárosban.

Jacques Necker leváltásának híre július 12-én ért Párizsba. A főváros Palais-Royal nevű nyilvános parkjában rögtön gyújtó hangú szónokok tüzelték az egybegyűlteket. A párizsi helyőrségként szolgáló Francia Gárda katonái megtagadták az engedelmességet, és átálltak a fellázadni készülő város oldalára. A városházán pedig már július 12-én délután megkezdték a polgárőrség szervezését és a fegyverek kiosztását.

Július 13-án aztán folytatódott a fegyverkezés. A párizsi lázadók fölgyújtották a közgyűlöletnek örvendő vámállomásokat, és ezen a napon került sor a Saint-Lazare apátság kifosztására is. A párizsi lázadók mindenhol fegyvert és lőport kerestek, mert attól tartottak, hogy Necker menesztése után hamarosan a városra és polgáraira támadnak a király csapatai. Nem sejtették, hogy a király csapatai lényegében tökéletes passzivitásukkal segítik majd elő a forradalom győzelmét.

A Bastille ostroma

1789. július 14 reggelén a Bastille személyzete összesen 114 közkatonából – ebből 82 invalidus -, egy őrmesterből és öt tisztből állt. Ezen kívül nagy mennyiségű lőszerrel is föl voltak szerelkezve, amit két nappal korábban szállítottak át a börtön épületébe. Bernard René de Launey, az erőd kormányzója – akinek már az apja is a Bastille kormányzója volt és ott is született – egyedül az élelmiszer- és vízellátásról nem gondoskodott: az ostromot így lényegében egy-két napi ellátmánnyal kezdték meg.

Július 14-én reggel egy jelentős tömeg kifosztotta az Invalidusok Épületének fegyverraktárát. Ezután már csak egy célpont maradt: a Bastille és hatalmas lőporkészlete. A délelőtt folyamán gyorsan gyarapodó tömeg gyűlt az erőd köré. A későbbi listák 800-900 köré teszik a Bastille ostromlóinak számát, társadalmi összetételüket tekintve pedig zömmel a közeli Saint-Antoine külváros egyszerű munkásai és kiskereskedői közül kerültek ki.

Délelőtt a növekvő tömeg több küldöttséget is menesztett az erődbe, ám de Launey kormányzó nem volt hajlandó átadni az erődöt. Megígérte viszont a tömeg küldötteinek, hogy nem fogja lőni a várost, amennyiben őt nem támadják. Ennek bizonyságaként be is vonatta az ágyúkat, amit viszont a tömeg úgy értelmezett, hogy tölteni és lőni készülnek.

A tömeg egyre türelmetlenebb lett, és amikor fél kettő körül az erőd előudvarába is benyomult, mindkét oldalon eldördültek az első lövések. Az ostrom eleinte szervezetlenül és kaotikusan zajlott. A fegyverek zaja odacsődítette a párizsiakat: híres előkelőségek figyelték biztos távolságból, a környező házak tetejéről színházi látcsöveikkel a látványosságot.

A káoszba forduló ostromban végül két hivatásos katona tett rendet. Pierre Augustin Hulin és Jacob Job Elie katonákat gyűjtött városban, és az erőd csapóhídjával szembeni szűk előudvarban négy óra körül sikerült két ágyút fölállítani. De Launey kormányzó tudta, hogy ha az ágyúkkal szétlövik a bejáratot, akkor minden elveszett, ráadásul az invalidus katonák harci kedve sem volt valami nagy. De Launey meg is fogalmazta a kapitulációs okmányt, ám az ostromlók hallani sem akartak arról, hogy az erőd védői fegyveresen vonuljanak el.

Amikor ezt közölték de Launey-val, a kormányzó kétségbeesett lépésre szánta el magát: az invalidusok nyomására lebocsátotta a felvonóhidat. Öt óra felé járt az idő. A benyomuló ostromlók lefegyverezték az őrséget, és a foglyokat a forradalmi Párizs központjául szolgáló városházára kívánták kísérni.

Az ostromot sikerrel megszervező Hulin kísérte de Launey kormányzót, ám nem tudta megmenteni az életét: a tömeg elszakította tőle a Bastille volt kormányzóját, akit megöltek, fejét pedig egy lándzsára tűzve hordozták körbe a városban. A Bastille védői közül hét vagy nyolc esett áldozatul összesen a kapitulációt követő vérengzéseknek, az ostromlók közül pedig közel százan lelték halálukat, amikor a délután folyamán az erőd ágyúi tüzet nyitottak.

A Bastille pusztulása

A Bastille sorsa ezt követően meg volt pecsételve. Bontásához lényegében már másnap hozzáláttak, az ostrom egyéves évfordulóján már semmi nyoma nem volt. Még a bontást végző építési vállalkozó is jól járt: az erőd maradványait potom pénzért fölvásárolta, és különböző emléktárgyakat – például az erőd köveiből a Bastille-t ábrázoló makettet – készíttetett belőlük, amiket aztán jó pénzért értékesített.

A foglyok közül a négy hamisító kereket oldott a tömegben, mert számíthattak rá, hogy hamarosan újra börtönben találhatják magukat. A két zavart elméjű fogoly – a Végtelenség őrnagya néven bemutatkozó de Maleville gróf és Tavernier – elmeállapota hamarosan világossá vált, őket néhány nap múlva a charentoni elmegyógyintézetbe szállították. Solages gróf hazatérhetett családjához.

És a forradalom? XVI. Lajos a párizsi események hatására meghátrált, csapatait és Necker leváltását visszavonta, ő maga pedig július 17-én Párizsba látogatott, ahol a városházán a kokárda föltűzésével fejezte ki, hogy elismeri a forradalom győzelmét. Ez még persze csak a francia forradalom kezdete volt…

Forrás: Origo