Az igazi Kovács Pistike (frissítve)

Ábel Attila, Csepel.info

Kovács Pistike a kampányban és a valóságban

Kovács Pistike a kampányban és a valóságban

Kovács Pistike új osztályba kerül. Arra kéri a tanár néni, mutatkozzon be, mondja hangosan a nevét osztálytársainak. A megszeppent gyerek alig hallható cérnahangon suttogja: Kovács Pistike. Egy kicsit hangosabban – kérleli a tanár néni. Kovács Pistike – mondja ismét a gyerek, de cérnahangja most is csak a tanár füléig ér el. Jó, akkor mondjad mérgesen, úgy hangosabb lesz – könyörög a pedagógus. Mire a gyerek ugyanolyan hangon: Kovács Pistike irgum-burgum!

Bizonyára vannak páran, akiknek az SZDSZ “ellenzéki” szerepbe kerülésekor eszébe jutott ez a régi vicc. Emlékszünk rá, Kovács Pistikével, dübörgő gazdasággal, Pannon Pumával, öt éves adócsökkentési programmal kezdődött. Na de honnan van a Kovács Pistike? Az alábbiakban Ábel Attila cikkét idézzük, amely szerintünk ismét sok aktualitással bír – már csak a párt ismét “ellenzékivé” válása miatt is. A cikk szerkesztett változata először 2007-ben jelent meg a Demokrata című újságban.

Rajk László temetésén

Az igazi Kovács Pistike

– keresztapja: Kádár János –

„Ma hajnalban Sárkány doktor egy teljesen bebugyolált kis csecsemőt hozott a Lóczyba. Nem szólt egy árva szót sem, csak a kezembe adta a csecsemőt. Kérdeztem tőle, hogy honnét hozta a kicsit. Nem felelt, csak megrázta a fejét. Én meg csak álltam, kezemben a pólyással. Le sem tettem, csak álltam. Aztán mégis erőt vettem magamon, és mondtam Sárkány doktornak, hogy a csecsemő törzslapját ki kell tölteni. Be kell vezetni a nevét a nyilvántartásba. Legalább a nevét mondja meg. Mire annyit mondott, hogy írjam be Kovács Pistikének. Azután sarkon fordult, és elsietett. Olyan volt, amilyennek soha nem láttam még.”

Kovács Pistike az SZDSZ 2006-os kampányarca volt. Kopaszodó, nyúló arcú politikusok helyett végre egy pimaszul energikus és vidám ötéves kisfiú. „Aki nem szavaz, nem fizet adót és tb-járulékot, nem jár autóval, és senki sem ígért neki 15. havi csokit” – jellemezte őt Horn Gábor, a párt kampányfőnöke. Megjelent öltönyben, nyakkendősen – de tornacipővel a lábán –, komolykodva szemüvegben, vagy vidám, piros répaorrot tartva maga elé. Hidegvér, Rock’N’Roll, Konvergencia – hirdette még a választások után is weboldala.

Az SZDSZ igazi Kovács Pistikéje azonban nem volt vidám kisfiú. Áldozat volt, egy velejéig aljas rendszer belső leszámolásai között egyetlen félrerúgott és megtaposott mellékszál. Elvették az apját, elvették az anyját, elvették a nevét, de még születési dátumát is. Igaz, ahogy párttársai későbbi szlogenjében is elhangzott, nem szavazhatott, nem dönthetett a sorsáról, nem fizetett adót és tb-járulékot, és senki nem ígért neki csokoládét. Apját ugyanis felakasztották, majd egy jeltelen sírba dobták a gödöllői országút közelében. Anyját ötéves börtönbüntetésre ítélték. Őt magát pedig bedugták a Lóczy-utcai csecsemőotthonba, hogy emlékek és gyökerek nélküli árva gyerekként, állami gondozásban élhesse le életét. Múltját csaknem végképp eltörölték.

Pistike Lóczyba érkezését Schiffer Pálné, Szakasits Árpád lányának visszaemlékezéséből ismerjük, aki így folytatja a fenti történetet:

„Odaértünk a Lóczy bejáratához. Mária ott megszólalt:

– Erről senkinek se szólj – mondta -, Sárkány a lelkemre kötötte. Senkinek sem szabad tudnia, hogy ez a kisfiú nálunk van. Beléptünk az előtérbe, ahol két üvegezett fülke volt. Ide helyezték az újonnan érkezett csecsemőket. Mária kinyitotta az egyik fülke ajtaját. A gyermekágyban egy kisfiú aludt. Föléje hajoltam. Hirtelen elszorult a szívem, amikor rájöttem Reinitz Mária nyugtalan monológjának értelmére. Még mindig a csecsemőt néztem, majd hosszas hallgatás után megszólaltam:

– Ez a kisfiú Rajkék kisfia, Lacika.”

„A szocializmusban a legfőbb érték az ember”

Az idősebb Rajk Lászlónak meghatározó szerepe volt a kommunista diktatúra kiépítésében. A fasiszta és reakciós csoportok üldözésére hivatkozva belügyminiszterként ő hozta létre az ÁVO-t, és ő rendezte meg az első koncepciós pereket is. Jól, és kitartóan dolgozott. A demokratikus ellenzék és az egyházi vezetők ellenállásának felszámolása, börtönbe vetése után lassan el is fogyott a külső ellenség.

 

Rajk László belügyminiszter, az ÁVO létrehozója beszél

Rajk László belügyminiszter, az ÁVO létrehozója beszél

A nemzetközi helyzet azonban – mint tudjuk – fokozódott, ezért újabb ellenségekre, újabb perekre, újabb akasztásokra volt szüksége az egyre falánkabb kommunista gyilkológépezetnek. Rákosi a megfélemlítések fokozása, párton belüli riválisainak kiirtása érdekében Rajk Lászlót célozta meg elsőként. Ezért arra kérte egyik leghűségesebb támogatóját, Kádár Jánost, hogy építsen ki baráti kapcsolatokat a Rajk családdal. Bár Kádár visszahúzódó típus volt, Rajkot pedig valószínűleg nem is kedvelte, a feladatot jó kommunistához méltóan, lelkiismeret-furdalás nélkül elvégezte. Így történt, hogy amikor az ifjabbik Rajk László 1949. január 26-án megszületett, Kádár János lett a keresztapja.

Kovács Pistike keresztapja egy vadászat után

A keresztapa megszemléli a lelőtt vadat

Az újdonsült keresztapa olyannyira büszke volt Rákosinak tett szolgálataira, hogy szívesen mesélt Rajk 1949. május 30-i letartóztatásáról. Ahogy elmondta, Rákosi személyesen őt bízta meg azzal, hogy terelje el a volt belügyminiszter figyelmét, ezért sakkpartira hívta a nála gyengébben játszó Rajkot. Az akció sikeres volt, és amikor megszólalt az ajtócsengő, barátját már csak egy lépés választotta el a parti elvesztésétől. Kádár ekkor – elbeszélése szerint – a székéből felugorva, diadalittasan kiáltott fel: „sakk-matt Laci!” A köztudottan jól anekdotázó Kádár azonban alaposan kiszínezte a valóságot. Rajk Lászlót ugyanis valójában gyermeke fürdetése közben lepte meg és vitte el az ÁVH.

A volt belügyminiszter és társainak vádiratát Rákosi Mátyás készítette, és Sztálin hagyta jóvá. Kádár János és Farkas Mihály a cellájában győzték meg Rajkot arról, hogy a per célja csak megfélemlítés lesz, halálos ítélet végrehajtására nem kerül sor. Ekkor minden ellene felhozott, képtelen vádat beismert. A népbíróság szeptember 24-én társaival együtt mégis halálra ítélte, holttestét – akár csak egy maffiafilmben – a gödöllői országút mellett, egy gödörben kaparták el.

A szocializmusban nincsen árva gyerek

„A szocializmusban nincsen árva gyerek”

Rajk László felesége sem úszhatta meg büntetés nélkül, férje kivégzése után még öt évet ült börtönben. A családot kilakoltatták, a négy hónapos gyermeket csecsemőotthonba vitték, nevét Kovács Istvánra változtatták, születési dátumát meghamisították.

Schifferné Szakasits Klára, aki felismerte a kis Rajk Lacikát, visszaemlékezésében egy fontos kordokumentumot is megemlít. 1950-ben a csecsemőotthonról egy könyv jelent meg „A szocializmusban nincsen árva gyerek” címmel. Tekintve, hogy valószínűleg nem „Kovács Pistike” volt az egyetlen csecsemő, akit szülei kivégzése után itt helyeztek el, már a cím is több mint cinikus. Első oldalán Rákosi Mátyás hasonlóan frappáns szavait olvashatjuk: „A szocializmusban a legfőbb érték az ember”. A könyvben három fényképen is ott láthatjuk Kovács Pistikét.

Ko István

KO. István

A közismerten összetartó család azonban nem adta fel. Sztálin halála után nagyanyja kérvényeinek hatására, újabb néven, most már Györk Istvánként kerülhetett a nagynénjéhez a kis Rajk Lacika. Édesanyját szabadulásakor Györk Lászlónénak nevezte át a hatalom. Hogy még nagyobb legyen a kavarodás, a gyerek az édesanyját szólította Júlia néninek, hiszen a nagynénjét hitte édesanyjának.

Rajk Lászlóné kiszabadulása után harcba kezdett férjének rehabilitációjáért, nevük visszaszerzéséért. A volt belügyminisztert végül 1956. október 6-án, hatalmas tömeggel kísérve temették újra. A körülmények abszurditását, a tömeg hangulatát jól mutatja egy ott elhangzott megjegyzés: „Ha Rajk ezt látná, de belénk lövetne!”

A szálak összefutnak

A rendszerváltás küszöbén sokan húzták fel a szemöldöküket, amikor a legantikommunistább és leghangosabb SZDSZ prominensei között az ÁVH-ból jól ismert emberek családneveit hallhatták viszont – hogy a maoista kommunistákról ne is beszéljünk (Demszky Gábor például „balról” volt ellenzéki, első letartóztatását annak köszönhette, hogy március 15-e megünneplése ellen akart tüntetni). Sokan óvtak az SZDSZ-től, kevesen hittek nekik. Tudjuk, merjük, tesszük – hirdették, de csak 1994-ben jöttünk rá, hogy mit tudnak, mit mernek és mit tesznek valójában.

Vajon egy morbid és szerencsétlen véletlen szülte meg Kovács Pistike marketingfiguráját? Egy választási kampány vezérötletéről nem öt perc alatt hoznak döntést egy párt vezetői, és még utána is ezerszer újra meg újra végiggondolják. Az igazi Kovács Pistike története pedig ismert volt az SZDSZ-ben – és ennyi év után egyszerűen képtelenség, hogy a vezérkarból akárcsak egy ember ne tudott volna róla. Még a gyermekded marketingfigura megtartása mellett is lehetett volna változtatni a néven, hiszen több száz hasonlóan gyakori név van a magyar nyelvben.

Kovács Pistike tehát tudatos választás volt. A pimaszul energikus, ötéves kisfiú azonban valami egészen döbbenetes és cinikus üzenetet is hord a vidám máz mögött. Vádló – mit tettetek velünk? – de kinyújtott kéz is egyben: „ahogy a szüleink, úgy mi is közétek tartozunk”. Neve és sorsa felkiáltójel: „az MSZP tartozik az SZDSZ-nek”. Ahogy pedig a liberalizmusban is a legfőbb érték az ember, vajon kit érdekelt, hogy az SZDSZ egyik alapító tagjának mindez esetleg rosszul is eshet?

Csepel.info, Ábel Attila

Szerkesztőségünk talált egy oldalt, ahol Rajk László mesél életének erről a fejezetéről:

Ötéves koromig Kovács Pistinek hívtak

– interjú Rajk Lászlóval a Hetek című lapban 2000. márciusában –

– Mennyi idős voltál, mikor édesapádat kivégezték? Mit jelent neked az a szó: apa, anya? Mi volt számodra az ifjúság?

– Három hónapos voltam. Nem sokkal különbözöm attól a gyerektől, akinek az apját elüti a villamos, amikor három hónapos. Azután az anyja nem megy soha férjhez, s aztán tinédzser koromra ott van egy tök homályos apakép, amivel nem tudok mit kezdeni. Azt hiszem, hogy a félárva, árva, elvált embereknek a vergődése töltötte ki nagyrészt az ifjúságomat. Anyámat is leültették öt évre, úgyhogy én majdnem hatéves koromban találkoztam vele először.

– Addig hol voltál?

– Nevelőotthonban valahol Szabolcsban. Nem egyenesen kerültem haza az intézetből, mert akkor még édesanyám ült. Mikor engem kiadtak, akkor a nagynéném nevelt egy évig. Hogy úgy mondjam, én egy évvel előbb szabadultam, mint anyám.

– A nevelőotthonban mit tudtál magadról, ki vagy te? És mit tudtak rólad a nevelők?

– Engem teljesen el akartak tüntetni. Eltörölték a nevemet is, az otthonban Kovács Istvánnak hívtak. Senki nem tudta, ki vagyok valójában. Én se, ők se. Én voltam a Pisti. Erről az öt évről semmilyen emlékem nem maradt meg. Minden kitörlődött az agyamból, mintha ott se lettem volna. Anyám később elárulta, hogy elvitt egy gyermekpszichológushoz is, mivel nem értette, hogy lehet az, hogy az emlékezetemből így kihulljon valami. A pszichológus azt mondta, hogy egy ösztönös védekezésből, önvédelemből egyszer?en kikapcsolt a tudatom. Ez valami zsigeri élni akarásból táplálkozhatott.

Már vén fejjel, lementem vidékre, és elmentem az otthonba. Nagyon vizuális vagyok, gondoltam, ha meglátom az épületet, az intézetet, eszembe jut valami, de semmi. Megtudtam, hogy minden gyereknek volt egy dadája, akinek naplót kellett vezetni a rábízott gyerekről, mikor nem ette meg a sárgaborsót, hányszor volt hasmenése stb. Megtaláltuk a Kovács Istvánról szóló naplót. Szép hosszú, dőlt bet?kkel volt írva, úgynevezett kötött írással, akkor még azt tanították. Mondom a végét: “Itt járt egy ember, bőrkabát volt rajta, és azt mondta, Pistinek el kell mennie innen, el fogjuk vinni. Pisti nem akart elmenni, sírt, toporzékolt. Senkitől nem volt hajlandó elbúcsúzni. Aztán megjött a fekete autó, és Pisti teljesen összekakilta magát. Nem tudjuk hová vitték” – pont, vége.

– Mikor kaptad vissza a nevedet?

– Abban az időben a gyerekeknek még jegyre adták a ruhát. Ezért a nagynénémék kénytelenek voltak adoptálni. Az iskoláimat már Györk István néven kezdtem. Ha az utcán, azt mondja valaki mögöttem, hogy Pista, akkor én éppúgy hátrafordulok a mai napig is, mintha azt mondaná, hogy Laci.

– Nem mondod komolyan…, hogy még a mai napig is?

– De, abszolút. Ez beépül az ember zsigereibe. Például a nagynénémnek a két fia – akik nálam kicsit idősebbek – azok a Pistát szokták meg, és azóta is így hívnak.

– A Lehel piacnál, a Bulcsú utcában élt a nagynéném, az előbb említett két fiával, a nagyanyámmal meg a férjével meg aztán velem. És ide érkezett meg anyám is, mikor kiszabadult a börtönből. Heten voltunk abban a kicsi lakásban. Anyám és a nővére úgy döntöttek, hogy az iszonyú sokk lehet egy gyereknek, hogy egyszer csak belép a lakásba Júlia néni, és akkor azt mondják neki, hogy ő az anyád. Úgyhogy három hónapig vártak, amíg összeszoktattak minket. Aztán egyszer elmentünk nyaralni. Akkor voltam hosszabb ideig egyedül kettesben “Júlia nénivel”. Úgy emlékszem, már a vonaton mindent elmondott.

– Aztán?

– Aztán jött 56 tavasza, és anyám el akarta temetni a még akkor is temetetlen férjét. Emiatt minket Kádárék két évre Romániába deportáltak, pont akkor, amikor talán elkezdődhetett volna az életem. Nagy Imrével együtt tartóztattak le minket, s mi is bent voltunk a jugoszláv követségen.

– A hatalom, a közélet szereplői hogyan viszonyultak azokban az években hozzátok?

– Anyám mindenki számára két lábon járó lelkiismeret-furdalás volt. Azok számára is, akik komolyan elhitték, hogy apám b?nös. Az ötvenes évek szörny? paradoxonját éljük, dicshimnuszokat, verseket írnak a rendszerhez… Úgyhogy kínos volt egy csomó embernek anyámmal ismerkedni, beszélni vele, vagy csak egyszer?en látni őt. Nekem soha semmilyen konfliktusom nem volt vele, ez kivételnek számított abban az időben, mert minden barátomnak, osztálytársamnak, ismerősömnek konfliktusa volt otthon a saját szüleivel. Azt hiszem, soha életemben nem mondtam neki azt, hogy: “Nem.”

Anyámék elsőgenerációs vidékiek, Lajosmizse mellől jöttek, tulajdonképpen egy proli családból. De benne volt az a hihetetlen dinamizmus, amit úgy tudnék összefoglalni, hogy menj és dolgozz, mindig csak arra támaszkodj, amit meg tudsz csinálni.

Hallatlanul szerettem őt, és tiszteltem a bátorságáért. Mindezek ellenére a hatalom teljesen át tudott gázolni az életünkön, bevonult a mindennapjainkba, az ünnepeinkbe, a gondolatainkba, a vágyainkba, a sejtjeinkbe.

– Mikor például Pesten elterjedt a pletyka, hogy Rákosi haza fog jönni, akkor anyám a következőt találta ki. Leült egy ügyvéddel, és közösen kibányásztak egy olyan paragrafust, amely segítségével Rákosit sportcsarnoki beszédének a híres mondata alapján – “…A Rajk-ügy megoldása sok álmatlan éjszakámba került…” – egyszerűen feljelentette gyilkosságért. De nem a pártközpontban vagy a főügyészségen, hanem a kerületi kapitányságon.

Anyám pontosan tudta, hogy a kerület megrémül, azonnal küldi tovább a tanácsba, az szintén megrémül, és azonnal továbbküldi a minisztériumba, az pedig tovább a nem tudom hova, és két percen belül az egész ország erről beszél. Nem ő akarta elterjeszteni ezt, hanem felhasználta a pártbürokrácia gyilkos félelmét. Rákosinak mázlija volt, meghalt mielőtt bejött volna az országba.

– Miért, szerinted mi lett volna, ha Rákosi nem hal meg, és bejön Magyarországra?

– Abban a pillanatban rárepült volna a külföldi sajtó. A Kádár-rendszernek és politikai ellenzékének az egyik nagy küzdelme éppen az “ügyek” hírérték fölé emelése, illetve hírérték alatt tartása körül forgott. A sajtó bizonyos hírérték fölött leközöl valamit, bizonyos hírérték alatt meg nem. A külföldi sajtónál ez még inkább így van. Kádárék nagyon vigyáztak arra, hogy semmi ne menjen hírérték fölé. Tehát ha valakit letartóztattak, azt reggelre kiengedték, hogy délre már cáfolni tudják a letartóztatottság tényét.

– Ekkorra nagyjából el tudtad már dönteni, hogy mi a jó, mi a rossz, ki a gyilkos és ki az áldozat, mi az igaz és mi a hamis, hogy mit szabad és mit nem szabad?

– Ezt akkoriban úgy hívták, hogy kettős tudat. Mást hallottam otthon, és mást az iskolában. Amit otthon hallottam, arról az iskolában nem volt szabad beszélni, fordítva viszont igen. Anyámék otthon Nagy Imréről beszéltek, meg az 56-os forradalomról, de az iskolában ez már Október Sajnálatos Eseménye volt. Ezt mi egyszer?en úgy rövidítettük, hogy OSE. Gondolj bele, micsoda skizoid állapot.

– Kádár félt tőletek?

– Anyámtól tartott, amíg élt.

– Találkoztak egymással? Néztek egymás szemébe?

– Nem, soha.

– Melyik volt az a pillanat, amikor úgy érezted személyesen is, hogy apád kapcsán megtörtént a rehabilitáció?

– Nem volt ilyen pillanat a mai napig sem. Nem is a rehabilitáció izgat engem, hanem az igazság kegyelmi pillanata, az a pillanat, amikor az igazság megpróbál számomra egyszer csak megmutatkozni. A többi csupán tragikomédia. Azok, akik a 80-as években apámat piedesztálra emelték – mint azt a kommunistát, aki kőkeményen harcolt a moszkoviták ellen, és akinek többek között ezért kellett meghalnia –, azok most úgy anyázzák őt, ahogy csak tudják. Hogyan lehet ennyire idétlennek lenni, nem értem.

– Hogyan szerepelnél legszívesebben a lexikonban? Ki vagy te? Művész? Politikus? Díszlettervező? Mártírgyerek? Vagy egy örök ellenzéki?

– Egy kreatív alkotó vagyok. Egy építész. Művészfajta embernek gondolom magam, ennek minden előnyével és hátrányával. Most már nekem az építészet sokkal nagyobb kihívás, mint a politika, sokkal. Régen azért nem volt ekkora kihívás, mert egyszerűen nem csinálhattam.

– A mai fejeddel kinek látod apádat, hősnek, antihősnek, kommunista vezérnek, egy esendő embernek vagy apunak?

– Találkoztam sok olyan emberrel, akik apámat személyesen ismerték, ahol is nem én kérdeztem, hanem meséltek róla. És egyszer csak elkezdett kirajzolódni egy sokkalta bonyolultabb kép a hős ellenálló vagy a nagytiszteletű kommunista harcos képénél. Ettől kezdve ez inkább egy megoldandó problémát jelentett, mintsem emóciókat ébresztő belső kötődést egy apa iránt. Én a mai napig nem tudom eldönteni, hogy apám egy hős volt-e vagy egy antihős.

Azt gondolom, hogy a kommunista mozgalomnak az az ága, vonulata, amelyikbe apám is beletartozott – és ahol bizonyos dolgok történtek is –, irodalmilag, filozófiailag és minden egyéb módon meg van magyarázva. Azok a pillanatok viszont nincsenek megfogva, amelyek számomra a legtanulságosabbak és legizgalmasabbak lennének. Hol szégyelljük azt, hogy Hemingway is volt baloldali, hol nem szégyelljük. Hol szégyelljük azt, hogy Camus azt mondta apámról, hogy ki kell végezni, aztán 56-ban odaállt a magyar forradalom mellé. Vagy – ez a mai politikai életünknek is egyik izgalmas mozzanata – hol van az a pont, amikor egy ember a saját erkölcsi mércéjét (ez lehet a Tízparancsolat, lehet egy morális tartás, emberi kiállás) egyszer csak kezdi alárendelni úgynevezett pártérdekeknek.

Az érdekel, mikor és hogyan kezdődik ez a finom alárendelés, hogyan és mikor csúszik át észrevétlenül jellemtelenségbe, hazugságba, önzésbe, sőt, adott esetben diktatúrába vagy gyilkosságba. Tehát egy úgynevezett pártérdek hogyan darálja be az embert úgy, hogy onnan már nincs visszatérés.

Nézd meg a mai magyar parlamentet. Jézusmária! – mondod – ezt meg miért csinálta? Ez egy rendes ember volt, szerettem, a haverom volt… és most meg ilyeneket csinál. Elkezdi alárendelni a gondolatait, cselekedeteit egyfajta nem is tudom minek. Ez a politika (a köz) és az individuum problémája.

Az én generációm valamennyire föl van vértezve ezzel az üggyel, a tapasztalataink alapján vannak ilyen-olyan válaszaink, de az utánunk következő generációnak nincsenek, mert még nem szembesülhetett ezzel a problémával. Itt nem tudsz utána olvasni, itt nincs szakirodalom, itt újra meg újra meg kell vívnod a magad harcát. Tudniillik ez nem fekete vagy fehér. Mert igenis létezik olyan, hogy alárendelés. De mikor? És meddig? És hol a határ?

Forrás: Hetek.hu
IWIW-es vagy és szeretnél hírlevelet Csepel legfrissebb híreiről? Jelentkezz ismerősnek a Csepel.info-nál!

8 hozzászólás “Az igazi Kovács Pistike (frissítve)” bejegyzésre

  1. Bóbita szerint:

    Felettébb érdekes! Ezt az eseménysort nem ismertem. Köszönöm.

  2. Andrea szerint:

    Döbbenetes. Köszönöm a cikket, sajnos remek. Gyerekeimnek is tovább küldtem, nekik is tudniuk kell erről.

  3. atata szerint:

    Nyugodtan előlehet venni az ötvenes évek káder nyilvántartásait, és figyelmesen elolvasni a neveket, majd végig sétálni bármelyik minisztérium, állami szerv folyosóján és közben böngészni a névtáblákát. A kovácspisti féle egyszerűnevek is gyakran nem véletlenül rejtenek családi kapcsolatokat. Volt szerencsém olyan minisztériumi osztályvezetővel beszélgetni aki csendes szomorúan emlékezett boldog gyermekkorára mikor is lefüggönyözőtt fekete autóban vitték a villából az iskolába.
    Az én környezetemben a fekete lefüggönyözőtt limuzin a csengőfrászt idézte- igaz a sulliba utaztatás a műszak végén lehetett. Az illető gyermekei, pedig valahogy szintén az államigagatásban, minisztériumok valamelyikében “leltek” munkalehetőségre.
    Ceterum censeo: ide bevágandó a nagyapó mondata, minek folytatása úgy szól hogy tevékenységük örökletes betegség.

  4. atata szerint:

    bocs a “suliba” szónál dadogott az ujjam.

  5. Alex Cross szerint:

    Divatos dolog a kommunizmus minden mocskát Kádárra kenni. A tényszerűség kedvéért néhány dolog: Rajk László az általa létrehozott embertelen szervezetnek és módszernek lett az áldozata. A koncepciós pert ellene a háttérből Rákosi Mátyás és Péter Gábor irányította. Kádárra, aki vakon bízott Rákosiban és valószínűleg elhitte a Rajk árulásáról terjesztett történetet, csak epizód szerepet osztottak. Kádár, a Rákosit még a kivégzésen is éltető Rajk láttán megrendült, és kétségeinek adott hangot a kivégzés jogosságát illetően, melynek folyományaként hamarosan őt is árulónak tekintették és életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték. Egy időben Kádár és Rajk volt Rákosi lehetséges utóda, és Rákosi valóban kijátszotta őket egymás ellen. Mivel Kádárt távol tartották a szélsősőges karhatalom irányításától (56 előtt és után is) így sokkal tisztább maradt mint Rajk László, Apró Antal, vagy Münnich Ferenc és még lehetne sorolni a kommunista rémtettek valódi elkövetőinek névsorát. Az orosz megszállást sem neki köszönhetjük, hanem Nagy Imre ‘rutintalanságának’ aki elhamarkodott nyilatkozataival megváltoztatta az oroszok kivonulási szándékát. Az ’56-os forradalom leverését dokumentáltan a nagyhatalmak határozták el (Szovjetúnió, Kína,USA). A Nagy kormány mellett kiálló Kádárt (akit gyakorlatilag elraboltak) Rákosi visszatérésével fenyegetve vették rá ellen kormány alakítására. Ha nem vállalta volna el, valószínűleg Nagy sorsára jut, és az országot legjobb esetben az oroszbarát Münnich irányította volna. Kádár korántsem volt teljhatalmú, reformista lévén erős orosz megfigyelés alatt állt. Tettei megítélésénel ezen kölülményt célszerű figyelembe venni.

  6. Németh László szerint:

    MIért nem lehet!!!!!

    Miért nem lehet nyugodtt napom?
    Miért nem munkátol fály a karom?
    Földiem tudjátok jól
    A politika elkárhozol.

    Szeretnék én csak jót tenni
    Barátokkal énekelni
    Ránézni a szépre Jóra
    Közhasznura mosolygósra

  7. Kósa Tibor szerint:

    fály

    nagyon fáj

  8. Kósa Tibor szerint:

    Jéééé, 2008 óta nem fájt senkinek?

Itt lehet hozzászólni !