Hetvenévesen is a vízen tölti a napjait az olimpiai ezüstérmes

Magyar Nemzet

Hetvenévesen az emberek többsége már nyugdíjas tempóban éli az életét. A ma hetvenedik születésnapjához érkezett olimpiai ezüstérmes (München, 1972) kajakozó, Rátkai János a kisebbséghez tartozik.

A sokáig Csepelen versenyző sportember a Római-parton saját egyesületében a mai napig szervezi a vízi életet.

– Másfél évtizeden keresztül újságszerkesztéssel és -kiadással is foglalkozott. Miért hagyott fel vele?
– Amikor a kilencvenes évek legelején minden forrásban, változásban volt, a második feleségem, Ági írta a cikkeket, én csak a kiadással foglalkoztam. Először csak egy szóróanyagot akartunk megjelentetni, majd adódott egy baráti cég, s reklám fejében megjelentette a Római Parti Hírek című havilapot, amely 23 évet ért meg. Azután a támogatók lassan elfogytak, rengeteg munka volt vele, ezért feladtuk.

– Reklám nélkül is nagy élet van itt, az önök szervezésében, a Rómaifürdő Sportegyesület (RSE) keretei között.
– Mi alapítottuk a klubot a kilencvenes évek legelején, s akkor még sokkal több szakosztályunk működött. Mára maradt a vízitúra, a gyerekkosárlabda és a szabadidősport. Éppen elég dolgunk van ezekkel is, persze a legtöbb tennivalónk a vízitúrásokkal adódik. Évek óta érdemi támogatás nélkül működünk, pályázatokon próbálunk pénzt szerezni.

– Beszéljünk a kezdetekről is: miért lett éppen kajakozó?
– Óvodás koromban költöztünk Soroksárra. A csepeli HÉV ablakából lehetett látni a kis Dunán az evezősöket, én aztán a kajakosoknál próbálkoztam. Ez 1963-ban történt, egy Ali bácsi nevű edzőhöz kerültünk, a következő évben pedig le is igazoltak. Ekkor már Szabó Sándor, azaz Satya bácsi vezette a csoportunkat. Az első partnerem Kozma Sándor volt, az ifjúsági korosztályban elért sikerek után 1969-ben a csepeli négyes országos bajnok lett. Utána ültetett össze minket Satya bá Deme Jóskával, akivel azután az 1972-es, müncheni olimpián másodikok lettünk.

– Elégedett az ötkarikás ezüstéremmel?
– Máig sem értek bizonyos történéseket. 0,77 másodperccel kaptunk ki egy előtte soha nem látott szovjet egységtől, amelynek tagjait a számunkra nagy sikerű, 1973-as, tamperei világbajnokságon már nem láttuk. Azokban az években több hasonló eset is történt, de akkor még nem voltak a maihoz hasonlítható finomságú doppingellenőrzések. Senki nem tudja például, miért is halt meg egy évvel később a Münchenben női egyes 500 méteren győztes Julija Rabcsinszkaja. A tamperei két aranyérem mellett világbajnokságokon négy ezüst- és három bronzérmet is gyűjtöttünk Deme Jóskával.

– Mi volt az erőssége ennek a rendkívül sikeres párosnak?
– A képességeink jól kiegészítették egymást. Jóska gyors volt, jól megindította a hajót, én pedig nagy erőket mozgósítottam a toláshoz, ami a hátul ülők dolga. Egyesben is sokat edzettünk, leginkább Bakó Zolival hárman nyüstöltük egymást. Visszagondolva a történtekre, a komoly sikernek, az érmeknek és az olimpiai járadéknak nagyon örülök, de hasonlóan nagyra tartom, hogy Jóskával mind a mai napig igen jó barátságban vagyunk, gyakran találkozunk. Mindkettőnknek három gyermeke van, unokákkal. Róluk is beszélgetünk, meg a korunkkal járó panaszainkról is.

– Az edzőkkel milyen volt a kapcsolata?
– Csepelen még Vas István is készült velem, a válogatottban pedig előbb Péhl József, majd Parti János volt a főnökünk. Parti kitolt velünk, hiszen megnyertük a válogatót Moszkva előtt, mégsem minket indított az olimpián. Helyette átirányított a négyesbe, ott viszont csak ötödikek lettünk.

– A harmadik olimpiájáról, a montrealiról még nem esett szó.
– Előtte túlontúl ment a hangulatcsinálás, hogy milyen fontos a jó szereplés. Akkor – már a Honvéd versenyzőjeként – a négyesben ültem benne, de messze túledzett állapotba kerültünk, és csak ötödikek lettünk.

– Egyesületi vezetőként mi a legfontosabb feladata? Melyek a főbb programjaik az évadban?
– A nagykunsági csatornán volt egy amolyan bemelegítő evezésünk, majd május 31-én, hétfőn indulunk csoportokkal Mohácsra. Ezt követi a Nemzetközi Duna Túra, amelyen minden ország a maga szakaszát szervezi, nekünk idén Gönyűtől Mohácsig szól a megbízatásunk. Maga a Duna-túra egyébként 2700 kilométer hosszú, Ingolstadttól a Fekete-tengerig tart. Kiemelt eseményünk még a Tisza-tónál sorra kerülő, ugyancsak hagyományos, két hétig tartó rendezvényünk.

– Mi lesz az ünnepi ebéd?
– Feleségem fácánhúslevest főz, a főételt pedig már hagyományosan kortárs kenus világbajnokunk, Árva Gábor szállítja Sógor nevű vendéglőjéből.

Forrás: Magyar Nemzet

Itt lehet hozzászólni !