“Csepel párttitkára voltam”

Eddig ismeretlen Ernszt Antal interjú került elő

Csepel.info

Ernszt Antal

Különleges dokumentumok, köztük egy Ernszt Antal interjú került elő Tóth Mihály 1994-2010 közötti csepeli polgármester egyik iratszekrényéből – értesült a Csepel.info. A szöveg alapján az interjú nyers leiratáról lehet szó, ami cenzúrára várhatott. Mivel az ezredforduló után a helyi szocialistáknak érzékeny téma volt már az egykori első titkár visszaemlékezése, a cikk végül nem jelent meg. Így viszont átírás nélkül maradt az utókorra.

A 19 oldalas interjú a szöveg alapján 2005 tavaszán – kora nyarán készült, vagyis 11 évig feküdt a cenzúrás dossziéban. A letiltás oka gyaníthatóan az volt, hogy az 1956-ot Biszku Bélához hasonlóan ellenforradalomnak tekintő egykori politikus kedves szavakkal emlékezett meg “Tóth Misiről”, aki az MSZMP első titkári pozícióját örökölte tőle Csepelen. De azért beszélt Biszkuról, Kádárról, Hobó apjáról és a többi egykori “nagykutyáról” is – természetesen inkább dicsérve őket, kisebbítve  szerepüket az 1956-os forradalomban és a megtorlásokban.

Tóth-Mihály-m1-20190-15172400

Tóth Mihály jó kommunistaként sokáig lenini szellemben akarta kezelni a rendszerváltáshoz vezető válságot – ez egyet jelentett volna az ellenzékiek, “másként gondolkozók” tarkón lövésével és Recsk újranyitásával. De idővel inkább csatlakozott a többséghez, az “eszmecserés”, privatizációt és egyéni gazdagodást választó posztkommunistákhoz. Polgármesterként pedig már feledtetni próbálta a diktatúrában betöltött szerepét és az akkori véleményét.

Csapatát azonban továbbra is az egykori MSZMP-s elvtársakból állította össze (a csepeli pártszervezetben egészen 2010-ig az “elvtárs” megszólítás volt a megszokott). Így történhetett, hogy az 1990 előtti kommunista cenzor  “demokrata” cenzorként folytatta a munkáját, és az utolsó előtti első titkár visszaemlékezését pedig az utolsó első titkár inkább dobozban tartotta.

Arra, hogy ki és mihez készítette a baráti hangnemű interjút, nincs utalás. A stílus alapján a szerző talán leginkább Udvarhelyi András, a Csepel újság egyik szerzője lehetett, aki azokban az években készített “csepeli csevegések” címen hasonló írásokat. Őt nem tudtuk elérni és megkérdezni erről. (Udvarhelyit 2008-ban túlságosan elfogulatlan cikkei, valamint Wass Albert írói munkásságának dicsérete miatt jobboldali elhajlással vádolták meg, és miután nem gyakorolt önkritikát, kikerült a pixisből.)

Bízunk benne, hogy vannak olyan olvasóink és olyan történészek is, akiknek még érdekes és értékes lesz ez az írás.

De ki volt Ernszt Antal?

Ernszt Antal meghatározó alakja volt a háború utáni csepeli kommunista mozgalomnak. 1955-ben a Motorkerékpárgyárban nevezték ki párttitkárnak, 1956-ban pedig a Csepel Művek politikai munkatársa lett. Az 1956-os forradalom után csaknem két évig a szakmájában dolgozott, de 1958-tól újrakezdődött a pártkarriere.

1984-ben választották meg a csepeli pártbizottság első titkárának, mely tisztséget 1989-ig töltötte be. Ekkor lett utódja Tóth Mihály, az  MSZMP utolsó csepeli első titkára. Ernszt Antal 1980. március 27. és 1985. március 28. között az MSZMP Központi Bizottságának, majd 1985-től az MSZMP Központi Ellenőrző Bizottságának is tagja volt.

ernszt_antal_gyaszhirhez

Ernszt Antal 2015 áprilisában halt meg, a gyászhírt MSZMP-s első titkár utódja, Tóth Mihály jelentette be. Az alábbiakban a megtalált interjú szövegét változtatás nélkül, pusztán a helyesíráson javítva olvashatják. A bevezető szöveget az ismeretlen szerző készítette, a fotókat mi tettük be.

Csepel.info

Csepel párttitkára voltam

– Ernszt Antal ma is mindent vállalna Csepelért –

Az országirányító elit minden társadalomban uralja a gazdaságot, és irányítja a politikát. A polgári demokráciákban jobbára az egyén gazdasági helyzete, ambíciójának sikeressége juttathat valakit a politikai felső tízezerbe, míg a szocializmusban, a proletárok diktatúrájában – ahogy uralmukat a kommunisták nevezték – az ideológiai megbízhatóság, a munkás-, vagy parasztszármazás, és nem utolsósorban a párthűség volt a döntő a különböző vezető állások betöltésénél. Még nem is oly régen Magyarországot is beszőtte a párttitkárok hálózata.

Rendőrségi razzia a CSM bejáratánál 02

A Csepel Művek bejárata

A mai fiatalok nem tudják, hogy mit jelentett egykor, a 90-es évek előtti időszakban, a pártirányítás alatt élő országban kommunista párttitkárnak lenni. A hatalom az alkotmány szerint a dolgozó népé volt, de azt valójában, egy szűk elit, a Magyar Szocialista Munkáspárt vezetői gyakorolták. A részesei voltak a hatalomnak párttitkárok, akik ott voltak a munkahelyeken, a különböző területi szinteken és vigyázták a hatalmat, irányították a szinte korlátlan fennhatóságuk alá rendelt területet.

Csepelen az utolsó, még valós hatalommal rendelkező kerületi párt első titkár Ernszt Antal volt, aki először a Csepel Művek, majd a gyári és a kerületi pártszervezet egyesülésével, egész Csepel legfőbb döntéshozója lett. A kerületben számos üzem működött, s főleg a 30 ezer embert foglalkoztató Csepel Művek léte a mindenkori párttitkárnak országos szintű politikai befolyást jelentett. Csepel kiemelkedő ipari erejének, több tízezernyi munkásának köszönhetően mindig kiemelt figyelemben részesült.

A mai árubőségben már elképzelhetetlen, hogy egykor például előfordult, hogy nyáron sörhiány volt az országban. Csepelen ilyen soha nem fordult elő. Itt a nagy ÁBC Áruházban mindig mindent lehetett kapni. A helyi vezetők ügyeltek arra, hogy a gyárból kitóduló tízezrek mindig hozzájussanak a legfontosabb árukhoz, így a sörhöz is.

Ekkora tömegre bizony figyelni kellett, s figyeltek is rájuk mindenféle formában. Ellátták őket, kaptak kenyeret és sört, építettek nekik bölcsődét, óvodát, orvosi rendelőt, beton sorházakat, még üdülőbe is eljuthattak, de cserébe csendet, rendszer iránti lojalitást vártak tőlük, amit lényegében meg is kaptak. Vörös Csepel, mondták, pedig Csepelen sohasem volt talaja a szélsőségeknek, itt a baloldal hagyományosan szociáldemokrata volt.

Ernszt Antal a kerületi pártbizottság egykori nagy tekintélyű első titkára, a párt Központi Bizottságának tagja, ma már nyugdíjas. Több elődjétől eltérően a csepeliek által kedvelt párttitkárok közé tartozott. A jó Tonya, a jó szívű Tonya bácsi – mondták hajdanán az elérzékenyülésre is hajlamos, ma 74 éves jó szónoki képességű, működése idején sokszor az egyének gondjait is felvállaló egykori nagy hatalmú politikusra. Jó híre volt mindig, aki sok hasonló beosztású társaihoz képest nem zárkózott el az emberek elől, megközelíthető volt, és olykor a naivitásig jó szándékú, amit nem egyszer ki is használtak.

Életvitelével soha nem tagadta meg munkás származását, ha kellett dalolt, ha úgy hozta a helyzet, akkor – mint hírlik – egy ültében megivott egy üveg vodkát, de mindezek ellenére sohasem volt duhaj, őt nem látták soha részegen, és ami még fontosabb: nem élt vissza soha hatalmával, rossz szándék nem munkált benne, békés és kiegyensúlyozott vezető volt, akit munkatársai is kedveltek.

marc14_03

A Lenin szobor bontása 1990. március 14-én

Amikor a 80-as évek közepén, párhuzamban a Szovjetunió gyengülésével, egyre többször kellett a nagy gyár előtt álló Lenin-szobor kezéből reggelenként kiszedni a zsíros kenyeret, vagy a sportstadion melletti olvasómunkást ábrázoló szoborról eltávolítani a rendszerellenes röplapokat, és lassan megkezdődött a rendszerváltás folyamata, Ernszt Antal tudomásul vette: ez már nem az ő világa, itt már másnak, és másként kell irányítani. Nem vállalta a megújulással járó küzdelmeket, és lemondott.

Egyik pillanatról a másikra csöndben eltűnt a közéletből. Nem hasított ki kerületi ingatlanból egy kis részt, és építtetett rajta cukrászdát, mint az utolsó években vele sokszor szembekerülő, ellentmondást nem tűrő alkata miatt csak Bölényként becézett helyi tanácselnök; nem költözött nagyrészt közpénzből épített, és kerületi pénzből berendezett sorházba itt Csepelen, mint korábbi elődje az első titkári székben; még csak nem is privatizált, mint oly sok elvtársa, hanem 1989-ben, 58 évesen csöndesen visszavonult. Jöttek az új emberek, alakultak a pártok, Ernszt Antal azonban az állampárt egykori erős embere mindezt már csak kívülről figyelte: otthon kertészkedett, és nevelte az unokáit.

A kerület egykori első emberét, a hivatásos forradalmárt, a ma is jó erőben, és szellemi frissességben élő, ­aktivitásából alig vesztő Ernszt Antalt otthonában kerestem fel. Egy-egy üveg bor mellett beszélgetve, 16 év után először idézi fel a régmúlt időket, készségesen nyilatkozva arról az időszakról is, amikor a párt jóságos helytartójaként tartották számon a csepeliek.

***

– Tudom, hogy számodra is sokat jelent a szülőföld, gyermekkorod helyszíne, de azért tőled is megkérdezem: mit jelent számodra Csepel?

– Talán nagy szónak tűnik, de semmiképpen sem az: nekem az életemet jelentette. Itt születtem, és itt született apám’ is, nagyapám is. A szüleim a gyárban dolgoztak, anyám a Profilban, apám a Fémműben, a színesfém-hengerdében, aztán a Csőgyárban. Ketten vagyunk testvérek, a húgom is a gyárban dolgozott. Nekünk az életünket jelentette a gyár, mint ahogy a szüleinkét is. Csepel tehát nekem és családomnak az életünk fontos részét jelentette mindig, és jelenti ma is.

– Az egykori nagy gyár a te korosztályod számára az életet jelentette, hiszen a csepeliek nagy része ott kereste a kenyerét. Ahogy Leonardo mester mondta, egyszer minden megváltozik, és megváltozott a csepeliek élete is: eljött a rendszerváltás, és ez a hatalmas gyárat alapjaiban rendítette meg. Mit jelentett számodra, amikor a 80-as években elkezdték leépíteni a Csepel Műveket?

– Nekem nagy fájdalommal járt. A leépítésnek hosszú története van. Kezdődött azzal, hogy a gyárat annak idején egy üzemként indította Weisz Manfréd. Két lábon állt: volt egy kohászat, és volt egy gépgyártás részlege. Ezek szoros tröszti szervezeti formában működtek. Amikor a gyárba kerültünk, akkor még trösztként működött, aztán volt egy időszak, amikor szétszedték ezeket az egységeket, és külön működtek.

Volt vagy 23 részben önállóan működő gyár abban az időszakban. Utána rájöttek, hogy így nem jó, mert ez egy telephelyi iparvállalat, ahol a közúti és vasúti közlekedés, a gáz, a villany, a vízellátás miden központi erőműről, szolgáltató üzemről működött minden egyes gyárban. Tehát annyi köldökzsinórral volt összekötve a gyár, hogy gazdaságilag célszerűtlen volt külön működtetni az üzemeket.

Mindenáron szét akarták egy időben szedni, mert azt mondták, hogy a nagy tröszti formációk nem hatékonyak. Weisz Manfréd nem volt buta ember, mert a gyár a nagy gazdasági világválság idején is tudott működni, mert olyan termékeket gyártott, amiknek volt piaca. Voltak üzemei, amelyek leálltak, s nagy volt a munkanélküliség, de a gyár maga működött, s a piacon tudott maradni.

Később sokáig dolgoztunk aztán tröszti szervezeti formában. Aztán eljött az új gazdaságirányítás rendszer, akkor megint laza, majd újra szoros tröszt lett a gyár. A végén eljutottunk oda, úgy 1982 körül, amikor eldőlt, hogy megszűnik a tröszt, és önálló iparvállalatokként dolgoznak a gyárak. Ipari központ létesült, ami összefogta a vállalatokat a közös feladatra. Volt egy igazgatótanács, az ipari központnak pedig volt egy megválasztott vezetője, aki koordinálta a tevékenységet. Minden vállalatnak annyi szavazati joga volt, amennyi potenciállal rendelkezett a termelésben. A nagyságrend szerint alakult tehát a szavazati rend.

Ami most van, ez a szétszedett állapot, az engem nagyon elszomorít. Senkinek a szívét nem bántotta, hogy nagy csarnokok állnak üresen, és rohadtak a berendezések az üzemekben. Pedig ez az ország vagyona volt.

– Nem prosperált eléggé a Csepel Művek, vagy pedig 1989 után szándékosan tették tönkre?

– Szerintem abban volt egy kis szándékosság, hogy nagy ipari vállalatokat, amelyek munkásbázisok voltak, felszámolták. Miért szűnt meg például a MOM? Valószínű, hogy belejátszott a piaci helyzet is, de az valami borzalom, hogy elrohadt minden és ez nem fáj senkinek. Annak idején Csepelen, mikor még első titkár voltam, 27-28 ezer ember dolgozott a gyárban. Ezeknek a sorsa mi lett? Most, ha egy százötven fős  üzemet becsuknak, mekkora balhét csinálnak belőle. Itt ezrek munkahelye szűnt meg, akiknek át kellett alakítaniuk az életüket. Ez semmi? Tudom, hogy váltani is kell, korszerűsödni is kell, de biztos más megoldás is lett volna, mint ami lett. Annak idején az országban csak itt csináltak kovácsolt csövet, vagy olajbányászati csövet. Ezekre most is szükség van.

– Ha a gyárnak jó gazdája lett volna az állam, akkor nem erre a sorsra jutott volna?

– Fejleszteni kellett volna, csak nem volt rá pénz. Sok valós tartalma volt az új gazdasági mechanizmusnak, amely jelezte, hogy váltani kell, mert a termelékenységgel baj volt. Teljesítmény-centrikusabban kellett volna működni a gyárnak. Ezt részben sikerült, részben nem sikerült elérni.

– Még 1989-ben elmentél nyugdíjba. Ha visszatekintesz a Kádár-rendszerre. akkor hogy látod: mi volt az előnye, és mi volt a hátránya? Úgy látom neked meg volt a véleményed a dolgokról, eléggé kritikusan láttad az eseményeket.

– Egy-két kérdésben volt eltérő a véleményem, éppen az ipari környezetből fakadóan. Nem is annyira az általános politikában tehát, mert sok mindenről tájékozott voltam, de sok mindenről még mi sem voltunk informálva, ez tény. A Politikai Bizottságban dőltek el a dolgok, és ott nem mindenről tájékoztatták a Központi Bizottságot.

Havasi Ferenc

Havasi Ferenc

– Kevés ember döntött a nagy dolgokban.

– Bizonyos kérdésekben igen. Amit én szóvá tettem az az iparra, a tervezésre, a végrehajtásra vonatkozott. Ezeket kritizáltam. Amikor például a Központi Bizottságban lett egy ipari mezőgazdasági és kereskedelmi osztály, és egy gazdaságpolitikai részleg.

Borbély Sándor mszmp

Borbély Sándor

Tehát volt egy Havasi vonal, és volt egy Borbély vonal. Miért kellett így szétszedni, ezt nem értettem meg. Az egyik helyen az elveket állítják fel, a másikon pedig gyakorolják, vagy végrehajtják? Nem egy helyen kellene ezeknek lenni?

– Ma már könnyen mondják, hogy a Kádár-rendszer életképtelen volt. Mennyire volt gazdaságilag életképtelen?

– Én azt hiszem, hogy teljesítményhiány volt, és ez nem Kádár-rendszer kérdés. Ez minden szocialista országra igaz volt. Csak a teljesítményközpontú munka lehet eredményes. Mi nem sokat adtunk akkor az egyéni érdekeltségre, és ez gazdaságilag ellehetetlenítette az országot. Ha erre figyelünk, ha azt a kapitalista elvet, hogy az egyént érdekeltté tesszük a termelésben, nem hagyjuk figyelmen kívül, akkor egészen másként alakultak volna a dolgok.

– A gazdaságban miért nem a teljesítmény szempontjai érvényesültek?

– Túlságosan emberközpontúvá akartuk tenni a szocializmust, s abba nem fért bele a kizsákmányolásként megbélyegzett egyéni érdekeltség rendszere. Alapvető strukturális változások kellettek volna, ami nem is akartak igazából megcsinálni, meg egy idő után már nagyon sok pénz kellett volna ahhoz, hogy az elavult gazdasági szerkezeten, a gyárak helyzetén érdemben változtatni tudjunk. Az ország évtizedeken keresztül nem a gazdaságba ruházott be, hanem az életszínvonalba.

– Ez mintha most is így lenne: a külföldi kölcsönöket, a belső államadósságot a baloldali kormány szociális célokra költi. Tehát végül szükségszerű volt az átállás a szocializmusról a kapitalizmusra a gazdaságosság miatt.

– Én nem tudom, hogy mindenképpen szükséges volt-e úgy, ahogy történt. Tényleg erre a vadkapitalizmusra kellett-e rátérnünk? Én úgy érzékelem, hogy a mostani helyzet az eredeti tőkefelhalmozás időszakát jeleníti meg. Most azt mondják, hogy a régi rendszer egy paternalista állam volt, amely mindenbe beleszólt, tervgazdálkodás folyt, ugyanakkor manapság is azt várják el, hogy mindent az állam oldjon meg. Itt van a mezőgazdaság. Ha kevés a termés az a baj, ha sok az. Tavaly is jó volt a gabonatermés, az idén az is lett. Raktár viszont nincs, ahol a termést tárolhatjuk. A régi rendszerben, akár a Horthy alatt is, amikor jó volt a termés, a parasztok hova tették el a termést? A padlásra! Anyám Bakonyszentkirályi, jártam oda gyerekkoromban, ott nyaraltam, tudom, hogy hol tárolták a termést.

A Csepel Művek bejárata 1951-ben

– A Csepel Műveknek volt három fénykora, az egyik az I. Világháború előtt, aztán a II. Világháború előtt, amikor jött a győri fegyverkezési program, ami nagy feljutást eredményezett, és végül én úgy látom, hogy a 60-as, 70-es években virágzott még. Mit tett a gyár a kerületért, hiszen a gyár mindig magasabb rangú volt, mint a kerület, hiszen sokkal jelentősebb anyagi erővel bírt. Amikor te voltál a kerületben az első titkár, mit adott nektek a gyár?

– Négyezer lakást épített a gyár a saját építőipari üzemével. Bölcsődéket, óvodákat építtetett. A sokat szidott munkásőrség 40 kilométer aszfaltjárdát épített a kerületben. Annak idején épült a Rákóczi kert, buszmegállók épültek. A Kossuth Technikum beindításában, az egészségügy fejlesztésében is szerepe volt a gyárnak. Olyan orvosi rendelőnk, fogászatunk volt, amely korszerűbb volt a kintieknél. Üdülőket építettünk, tehát sokat tett a gyár Csepelért. Ezekre tudok így hirtelen visszaemlékezni, de lehetne még sorolni. Lehet, hogy többet is tehetett volna, de mindezek a gyár nyereségéből valósultak meg, a kollektíva pénzét használtuk fel erre, amit meg is kaphattak volna borítékban nyereségrészesedésként a dolgozók.

– Most, hogy minden közéleti tevékenységgel szakítottál, csak a nyugdíjadból élsz…

– Igen, csak a nyugdíjamból élek. Kezdetben unokáztam, de most már megnőttek, nem kell annyit ügyelnem rájuk. Három lányom és öt unokám van.

– Ez az életmód elég számodra. A gyorsvonatról leszálltál egy állomásra.

– Igen ülök és nézek.

– Mindezt hogyan élted meg, hiszen te a kerület első embereként egy sokat tevékenykedő közéleti személy voltál, most meg csak ülsz és nézed a világot.

– Először nagyon nehéz volt. Az első év nagyon kritikus, nagyon nehéz volt. Én annak idején megfogadtam valamit, és ezt a saját személyes tapasztalom, és a régi öregekkel, az elődeimmel való kapcsolataimból szűrtem le. Megfogadtam, hogy én nem csinálom azt, amit ők csináltak, vagyis nyugdíjasként nem járok egyik vezetőhöz sem. Hozzám is mindig jöttek, hogy mikor lehet hozzád menni, és akkor jöttek és meséltek. Én erre időt szenteltem, még első titkárként is.

A hétfői napomat szántam rájuk, amikor meghallgattam őket. Ezeket az idős embereket különböző bizottságokban hagytam dolgozni. Tudom, hogy az ilyen programok egy munkával terhelt vezetőnek, például Tóth Mihálynak, akármilyen jóindulatúan, és a legmelegebb szívvel mondja, mégiscsak megterhelő. Tehát én ilyet nem teszek, nem járkálok a nyakukra, hogy a felszínen maradjak, fontoskodjak.

Tóth Mihály feledés homályába merült önéletrajza

– Én egyszer láttalak téged egy nyilvános rendezvényen, a Munkásotthonban, amikor Csató László könyvét mutattuk be.

– A nyugdíjasokhoz el szoktam menni a Munkásotthonba. Egy évben egyszer összehívják a nyugdíjasokat, Tóth Misi is ott van, köszönt bennünket. Különösebben nem járkálok sehova.

– Nincs benned semmi szomorúság, hogy most már csak Ernszt Tonya nyugdíjas vagy?

– Nincs, én örülök neki, hogy az vagyok. Tudod, mivel foglalkozom? Az egészségemmel. Sajnos járok kardiológushoz, járok a lányaimhoz, unokázok, nyírom a füvet, a sövényt.

– A természetedből fakad, hogy nem fogtad fel ezt az egész új helyzetet tragikusan. Lezárult életed egy szakasza, és az az Ernszt Tonya, aki volt, az már egy más világban kénytelen élni, és ezt tudomásul veszi.

– Az a rendszer megszűnt, eltűntem én is, egy történelmileg más helyzet van, és ebben nekem nincs szerepem. Ezt tudomásul kell venni.

– Annak idején biztos kevés szabadidőd volt, most viszont annál több van, hiszen mint mondtad, unokázol, sövényt nyírsz, nem veszel részt semmiféle mozgalomban, csak a nyugdíjadból élsz. Mit csinálsz még a szabadidődben?

– Olvasok, tévét nézek, legtöbbször a sportot, mert azt mindig szerettem.

– Mi a véleményed arról a baloldali pártról, amelyikről azt mondják, hogy a baloldali értékeket nem is tiszteli. A Horn-kormány kénytelen volt olyan lépéseket megtenni, mint egy jobboldali kormány, a mostani kormánynál is hasonlókról van szó. Tehát mi a véleményed, mint egyszerű állampolgárnak a mostani baloldal működéséről?

– Ezt mindentől, pártoktól, ellenzéktől függetlenül megítélni nagyon nehéz, mert sok a csapdahelyzet. Én úgy látom, hogy nem elég bátrak, nem mernek szükséges lépéseket bátran megtenni. Az egész rendszerben benne van ez a bátortalanság, akárki kerül kormányra. Minden parlamenti demokráciában benne van ez a bátortalanság.

– Mihez nem volt meg a bátorság?

– A hatalmukat féltik, nem mernek komoly lépéseket megtenni, csak ígérgetnek. Választási ciklusonként zajlik itt az élet, és mindenki a nemzetre hivatkozik. Mindenki meg akarja nyerni a választásokat, a felszínen akar maradni. Ezért nincs bátorságuk népszerűtlen, de szükséges lépéseket megtenni. Helyette osztogatás van. Most megint kell majd egy Bokros-csomag. Ahhoz, hogy az ország adósságállománya, a költségvetés hiánya rendeződjön, ahhoz alaposan szigorítani kell.

– Érdekes dolog lesz, hogyha a jobboldal győz, akkor mindezt nekik kell majd megcsinálni.

– Érdekes lesz. A parlamentben is csak a mocskolódás folyik. Elnézést, de a Fővárosi Nagycirkusz áttette székhelyét az Országházba! Mással nem foglalkoznak, csak egymás mocskolásával. Ki beszél itt már a munkásemberekről? Azokról, akik az értéket megtermelik. Itt már mindenről szó van, csak a szükséges lépések megtételéről feledkeznek meg.

– A Gyurcsány mintha más lenne.

– Igen, aktívabbnak érzékelem, jobban partnernek tekinti az ellenzéket. Többet mer, és tényekkel vitatkozik, mert a tények beszélnek. Nem kezdte a számháborút. Az ellenzék a parlamentben azt szajkózza, hogy 33-szor emelt adót a kormány! Nekem az teszik, hogy tények alapján próbálnak vitatkozni az ellenzékkel. Az én kedvemet a sok veszekedés veszi el az egésztől.

– Kommunista maradtál?

– Én szocialista maradtam, az biztos. Nem mondom, hogy az voltam, mert azt is át kell értékelni, hogy ki mit értett azon, hogy kommunista. Ilyen vitáim voltak régen is.

– Aki a proletárdiktatúra mellett van, az a kommunista. Ez a legalapvetőbb dolog.

– Ilyet kommunista nem mond. Én nem mondtam azt, hogy a diktatúra alapvető dolog. Egyébként is, melyik rendszerben nincs diktatúra? Ha egyszer valamit elhatároznak, akkor azt nem kell végrehajtatni? Nem kell betartatni a törvényeket?

– Most több párt van. Mondják, hogy régen egypárti diktatúra volt, akkor ez pedig egy többpárti diktatúra?

– Ha érvényesíteni akarják a törvényeket, akkor az, nem?

– Van a kisembernek, a munkásnak, parasztnak képviselete?

– Ez eltorzult, még ha ülnek is a parlamentben olyan emberek, akik egykor munkások voltak, vagy az élet különböző területein dolgoztak. Ezek már eltorzultak.

– Térjünk rá az életrajzodra. 1931. január 5-én születtél Csepelen. Őseid is csepeliek, és gyáriak voltak. Mesélj a szüleidről, mit köszönhetsz nekik, mit tanultál tőlük, milyen volt a gyermekkorod?

– Én azt hiszem a születésemmel nem a legnagyobb örömet szereztem a szüleimnek, mert gazdasági válság volt, apám éppen munkanélkülivé vált. Különben az apám eredeti szakmája szerint műbútor-asztalos volt. Mindent csinált a szerencsétlen, hogy dolgozhasson abban az időben. A gyárban dolgozott, de volt amikor Budafokra, Albertfalvára járt át. Nagyon szorgalmas, egyenes, becsületes ember volt, aki a családért mindent megtett.

– Hány évet élt?

– Sajnos nagyon keveset. Hatvanöt éves volt, amikor 1971-ben meghalt.

– Még megélte, hogy a fiából vezető lett. Boldog volt?

– Igen. Akkor már titkár voltam a gyárban. Ő is párttag volt.

– Azt mondtad szorgalmas volt, mit köszönhetsz még neki?

– A nagy emberségét, és a tisztességét. Tiszta kezű és tiszta fejű ember volt.

– Beszélgetett veled?

– Igen sokszor beszélgettünk. Mindig mondta, hogy Táni, gyere egy kicsit szövegelni. Ö sváb származású volt, és egy kicsit svábosan beszélt. Anyám meg magyar volt, bakonyszentkirályi. Csepelen sokféle nép élt. Itt voltak rácok, bunyevácok. Szigetcsép kifejezetten sváb község volt. A nagyanyámék szigetbecseiek voltak, svábok. A rokonságból emiatt sokat ki is telepítettek. Apám bátyját például, aki Ürömön lakott, és onnan járt be a gyárba. Német anyanyelvűnek vallották magukat a népszámlálásnál annak idején. Apám másik bátyjának a családját is Kasselbe telepítették ki.

– Mi volt a véleményed akkor, amikor ezek a kitelepítések folytak?

– Ezek 44-46-ban voltak, 15-16 éves srác voltam. A családban annyiban volt téma, hogy el voltak keseredve, és nem értették, hogy miért mondták német anyanyelvűnek magukat. Ha magyarnak mondják magukat, mint az apám, akkor nem telepítik ki őket.

– Milyen pártnak volt a tagja az édesapád?

– A kommunista pártnak. Anyám is. Negyvenötben léptek be. Apám szakszervezeti tag volt, de csak a kommunista pártba lépett be. Munkásdalárdába is járt.

– A mozgalmárságnak volt valami gyökere a családban, hiszen te is ezt az utat választottad?

– Ebben anyámnak volt szerepe. Ö 1934-ben került be a gyárba, előtte takarított, cselédkedett, ő is mindent csinált. Amikor a hadiipar fellendül, kellettek munkások, és akkor került be a gyárba. Az én anyám volt az első sztahanovista a varrógépgyárban. Ernszt Antalné, Mittel Zsuzsa, de Kati néninek hívták. Sokan ismerték a gyárban.

Földes László MSZMP

Földes László

– Az, hogy sztahanovista volt, segített neked az előmenetelben?

– Amikor én 1955-ben fizetett pártmunkás lettem, akkor a Földes Laci, a Hobónak az apja volt az első titkár Csepelen. Ő Dunaújvárosból jött ide első titkárnak 1953-ban, s innen ment a Belügyminisztériumba, miniszterhelyettesnek 1955-ben.

– Elég rossz híre van Földes Lászlónak, mert állítólag lövetett a Mezőgazdasági Minisztériumból az emberekre.

Kiss Dezső MSZMP

Kiss Dezső

– Én erről nem tudok, és nem is tételezem fel róla. Ö eléggé morcos kinézésű volt, mint a fia, de egyébként egy jó lelkű, melegszívű ember. Mondták is, hogy én Földes káder vagyok, mert akkor lettem függetlenítve, amikor volt az első titkár, nevezett ki függetlenített pártmunkásnak. Talán egy évig dolgoztunk együtt, aztán egy Rudas Emő nevezetű ember jött a helyére, aki Zuglóban volt első titkár. Amikor kitört a forradalom, és komolyra fordultak a dolgok, akkor eltűnt, és utána már nem is jött vissza. Aztán jött Kiss Dezső, aki kerületben, majd a gyárban lett titkár.

– Édesanyádnak nem volt könnyű dolga, hiszen sztahanovista volt, és amellett vezette a háztartást.

– Mindig vezette a háztartást, félelmetes munkabírása volt. Most 95 éves, ellátja magát, szellemileg friss. Csak a lábai fájnak nagyon. Anyám több, mint 20 évig volt a kerületben tanácstag, volt fővárosi tanácstag is. Majdnem 20 évig a csepeli nők szervezetének a titkára is volt.

– Munkásként meddig dolgozott?

– Az 50-es évek elejétől már az MNDSZ-nál dolgozott főállásban. Aztán a munkásellátási osztályra került, a gyárban, lakásügyekkel foglalkozott.

– Mit köszönhetsz az édesanyádnak?

– Mindent, szeretet, emberséget, amit belénk nevelt. A világnézetemet, mert olyan baráti köre volt a szüleimnek, akik baloldaliak voltak. Szakszervezetisek voltak főleg, kifejezetten pártemberekre nem is emlékszem. Az egyik nagybátyám, aki egy ideig velünk lakott, nagy baloldali ember volt, és nagyon érdekelte a politika. A Kerékpárgyárnak sokáig a személyzeti főnöke volt, már régen meghalt.

– Nem valószínű, hogy gazdagok voltatok, amikor megszülettél. Ti milyen körülmények között éltetek? Emlékszel még a szegénységre? Ti szegények voltatok?

– Igen, nagyon. Négyen voltunk, a szüleink, meg a húgom. Velünk lakott még anyámnak a kisebbik bátyja, 1905-ös születésű volt, egy évvel volt idősebb az apámnál. Velünk lakott még az édesanyám nővérének a fia, tehát az unokabátyám is. Mindez egyszobás lakásban. Én nem tudom hány éves koromig lábtól aludtam. Vagy a nagybátyámmal aludtam, vagy az unokabátyámmal. Ez így ment egészen 1939-ig. Több ágyat már nem lehetett betenni, mert ott főztünk is, abban az 5×6-os szobában.

A ház már nincs meg, a Rákóczi úton volt, most új épület van a helyén. Pikkermann-ház volt, a tulajdonos cipész, fakereskedő volt, és mi ott voltunk az udvarban lakókként. Egy szoba volt az egész, az udvarról hordtuk a vizet, a WC kint volt. Szénnel fűtöttünk. Ott volt a fakereskedés, és iskola után mentünk oda, és a vásárlóknak talicskával eltoltuk a fát, vagy szenet, és kaptunk érte 10-20 fillért.

– A szegénység megtanított arra, hogy jól bánj a pénzzel?

– Az értékre megtanított, arra, hogy meg kell becsülni. Mindet nagyon megbecsültem. A felszabaduláskor, mert akkor semmink nem volt.

– Te felszabadulásnak tartod 1945-öt?

– Én igen. Hogy miért? Mi batyuzni jártunk, nem volt mit ennünk, ki voltunk bombázva. Akkor a Csőgyár utcában laktunk már, egy szoba-konyha-spájzos lakásban, továbbra is hatan. Most már Szent János utca. Aki nekem először kenyeret adott, az egy orosz katona volt, 1945. januárjában. Az utcában egy gazdagabb fuvaros család volt, oda telepedtek be, ott volt szoba, konyha, minden. Én batyuzni jártam anyámmal, egész Kiskunhalasig lementünk. Olyan éhesek voltunk, hogy a húgommal sírtunk az éhségtől. Az anyám is sírt, mert nem tudott mit adni.

– Édesapád?

– Nem volt itthon. Repülőgépmotorokat gyártottak, és a bombázások miatt a németek áttelepítették őket Kőbányára. Aztán vitték ki őket Németországba, de a fater a vonatról megszökött, és hazament Bakonyszentkirályra, mert nem mert hazajönni, nehogy elvigyék. Mi nem is tudtunk róla, hogy mi van vele.

Szent Imre tér 2008

Panorámafotó a Szent Imre térről 2008-ban, bal oldalon az iskolával, aminek a bezárásáról abban az évben döntöttek

– Elemi iskolába hol jártál?

– Itt Csepelen a Rákóczi úti régi iskolába, ami a polgármesteri hivatal mellett van.

– Milyen tanuló voltál?

– Őszintén szólva elég lusta voltam. Nem szerettem tanulni.

– Egy szobában hatan voltatok, ott bizony nehéz tanulni.

– Nem ezért. Akkor nagyon lezserül vettem, nagyon lusta voltam.

– Meddig voltál lusta, egész iskolás karodban?

– Nem. Az elemiben igen, a polgáriban már kevésbé. Ott már közepes voltam, és ott kezdett megjönni az eszem, már érdekelt. 1945-ben végeztem, és elmentem inasnak.

– Az iskolában volt meghatározó élményed, amire szívesen emlékszel?

– Az elemi iskolában volt egy Szabados nevű tanító, aki kifejezetten németbarát volt, a háború után el is tűnt. A negyedik után polgáriba kerültem, ott volt egy tanárom, Hargitai Lajosnak hívták, matematikát tanított. Később sokáig a Gombos téri iskolának volt az igazgatója. Mikor én 5 hónapos pártiskolán voltam, 1955-ben, is ott volt. Ott találkoztunk.

Ő mindig úgy kezdte az órát, hogy megkérdezte, ki nem készült. Én mindig voltam olyan vagány, hogy jelentkeztem: tanár úr én nem készültem. Miért nem? Mondtam, hogy a fakereskedésben kellett dolgoznom, meg eljátszottam az időt. Gyere ki, derékszög, s nádpálcával elnadrágolt. Na, ki nem készült még? Ezek után senki nem jelentkezett. Rakom rendbe a nadrágomat, amikor megkérdezte: reggeliztél? Mondtam, nem. Miért nem? Mert nem volt mit. Ez 42-ben volt. Azt mondja (NEM ÉRTENI MIT MOND, MERT ÉPPEN ELÉRZÉKENYÜL).

– Amikor találkoztatok, emlékeztetted erre?

– Én elmeséltem neki, de nem emlékezett rá. Később is találkoztam vele, amikor már a gyárban dolgoztam. Nagyon kellemes ember volt. Ez egy nagy élményem volt vele kapcsolatban. Akkor is voltak rendes emberek.

– Volt olyan élményed, ami tantárgyhoz kötődött, volt kedvenc tantárgyad?

– A történelmet szerettem. De a tantárgy szeretetem tanártól is függött. Ki hogy adta elő. A magyart azt nem szerettem.

– 1945-ben hogyan lettél inas, és miért arra a területre kerültél?

– Édesanyámnak volt egy ismerőse a munkahelyén, akinek szintén volt egy ismerőse, és szólt valakinek. Mint segédmunkás kerültem agyárba. Anyámmal többször beszélgettünk arról, hogy mi legyek. Autószerelő szerettem volna lenni, de a lakatos szakma is olyan ami testhez álló. Voltak olyanok, akiket akkor ismertem meg, és akik már a mozgalomban dolgoztak, és később komoly vezetők lettek. Ilyen volt a Marinász László, aki Szerszámgépgyár igazgatója lett, nála voltam inas másfél évig. Ők mind kommunisták voltak.

– Nehezen tanultad meg a szakmát?

– Én szerettem, kifejezetten szerettem. Szerettem reszelni, más gyerek meg undorodott tőle. Sokan röhögtek rajtam, de én kifejezetten élveztem. Vágólapot, meg bélyeget tudtam reszelni. Jó segédeim voltak, ez az igazság. Úgy éreztem jól is ment a munka.

– Egyszer a Czinege Lajosra mondta valaki, aki vele dolgozott még a kezdet kezdetén, amikor még is munkás volt, hogy a későbbi nagy hatalmú honvédelmi miniszter kifejezetten lusta ember volt. Általában az a nézet, hogy azok lettek mozgalmi emberek, akik nem szerették a munkát, lusták voltak. Mennyire igaz ez a vélemény?

– Ez nem igaz, legalábbis én nem így tapasztaltam. Akik mellett dolgoztam, mint tanuló is, azok mind komoly szakemberek voltak, akiket a környezetük is elismert. Kiss Dezső is ilyen volt. Vagy Bíró, aki kereskedelmi miniszter lett. Ezek mind jó szerszámlakatosok voltak. Vagy Sági György, aki a Csepel Művek vezérigazgató-helyettese lett.

– Ha ennyire tudtad a szakmát, akkor miért nem maradtál továbbra is a környékén?

– Nem úgy mentem el pártvonalra, hogy örültem neki. Amikor 1950-ben párttag lettem, nemsokára azt mondták, hogy a pártnak máshol van szüksége rám. Van, akit vidékre helyeztek gépállomásra igazgatónak, négyezer embert meg a hadseregbe küldtek. Ha akkor azt mondták, hogy a pártnak itt van rád szüksége, akkor menni kellett. Amikor 1948-ban felszabadultam, akkor indult a motorgyártás, és én is odakerültem a szereldébe.

– Azt hallottam, hogy ebben az időszakban a csepeli Martinban hihetetlen rossz munkakörülmények voltak. Ezek szerint ti is hasonló körülmények között dolgoztatok.

– A mi üzemcsarnokban voltunk, a Martin meg egy borzalmasan meleg, poros, füstös részleg volt. Az a pokol tornáca volt, én így hívtam legalábbis.

– Egy 1946-os Szabad Népben olvastam, hogy a feketézőket büntetésből a Martinban dolgoztatták. Te hallottál erről?

– Igen. De nem csak őket, hanem az utcalányokat is hasonló módon büntették, nálunk is volt néhány az üzemben.

– Aztán elküldték őket, mert probléma lett belőle, rontották a munkamorált.

– Persze, mert az egy balesetveszélyes üzem volt, de azért volt egy-kettő, aki megragadt ott. Használt nekik az átnevelés.

– Érdekes ez a világ. Hogy álltad meg a helyed az üzemben, milyen beosztásokban dolgoztál?

– Először szerelő voltam. Ugyanazokat a műveleteket végeztük a szerelősoron, de hogy ne legyen unalmas, a haverokkal váltottuk egymást, egy darabig ezt csinálta az ember, utána cserélt a másikkal. Dolgoztam a motorblokk-szereldében is, ahol szintén műveletekre volt felosztva a munka.

– Hogy kerestél?

– Jól keretem. Rengeteget túlóráztunk. Amikor 1955-ben kiemeltek, akkor kerestem túlórával együtt 2000-2200.- Ft-ot. Amikor függetlenített agitprop titkár lettem, a fizetésem 1.100.- Ft lett.

– Húztad is a szádat!

– És képzeld a családomat. Akkor már meg volt a kislányom, aki 1954-ben született.

– Ez ellen semmit nem lehetett csinálni?

– Nem.

– És miért pont téged emeltek ki?

– Engem tartottak rá alkalmasnak. Fiatal is voltam.

– Miért? Nagy dumás voltál?

– Talán azért, mert én meggyőzőbben tudtam a vélt igazságról beszélni. Én hittem benne, és halál komolyan vettem mindent.

– Te sohasem ábrándultál ki az eszméből?

– Ki nem ábrándultam, csak megrendültem egyszer-kétszer. Megrázott néhány dolog. Nagyon rosszul érintett, amikor elkezdték mondani, hogy itt nem rendszerváltás lesz, hanem modellváltás. Ennek a nézetnek Nyers elvtárs volt az egyik képviselője. A végén csak kapitalizmust csináltak! Én ezt már nem tudom hittel csinálni, ami most folyik. Én hittem, és meg voltam győződve az igazamról.

– Amikor elolvastam a Gulágot, meg a kommunizmus bűneiről, Katyinról olvastam, akkor egy kicsit én is megrendültem. Neked nem volt ilyen kiábrándulásod?

– Volt, nekem is.

– Te mikor tudtad meg ezeket?

– Nem nagyon esett ezekről szó még a KB üléseken sem. Én is kaptam a piros csíkost, meg volt a budapesti tájékoztató. Azt a nagyon bizalmasat nem kaptuk, de a gulágokról sehol nem volt szó. A Kádár soha nem említette, és én soha nem hallottam tőle Nagy Imréről, vagy akárkiről. Szóba se kerültek ilyen dolgok. A Gulágról is utólag hallottunk. Én azt hittem, hogy ott egy bánya van. Recskről azt mondták, hogy oda bűnözőket vittek.

– Te hittél abban, hogy meg lehet reformálni a szocializmust?

– Igen, én először hittem benne. Igenis máshogy, sokkal teljesítmény-centrikusabban kell végezni a munkát. Én is láttam, amikor dolgoztam, hogy hiányzik a teljesítmény, az üzemben nagy a belső munkanélküliség. Sok mindent láttunk, és úgy gondoltuk, hogy ezen változtatni kell. Egyre inkább a nyereségérdekeltség, a teljesítmény irányába mentek el a vállaltok, és ezek mind jelentkeztek is a termelésben.

– Tehát kiemeltek 1955-ben. Mi volt a munkád?

– Tulajdonképpen az ideológiai résszel foglalkoztam. Mi szerveztük a politikai oktatást, a szemináriumokat.

– Te is oktattál?

– Hogyne, amikor már elvégeztem a marxista középiskolát, az ML Egyetemet. Még a CSM-ből is jártam tanítani, és évekig vezettem ott marxista középiskolát. Tehát ez volt az egyik fő terület, meg ha valami akció volt, akkor azt szerveztük. Vagy május 1-re, vagy valami forradalmi évfordulóra, ünnepségre, társadalmi munka szervezésére kellett figyelmet fordítanunk. Az agitáció is fontos része volt a munkánknak.

– Mennyi volt az önkéntesség, és mennyi a kötelező részvétel ezekben az akciókban?

– Első időszakban még lelkesek voltak az emberek, aztán elfásultak.

– Mikorra?

– Úgy 1953 körülre. Voltak a nagy Sztálin-műszakok, s ezeket a nagy hajcihőket terveztük. Az emberek rájöttek, hogy ez egy fal dolog, és én is rájöttem aztán, hogy miként lehet 2000 %-okat teljesíteni. Csepelen volt egy nagy sztahanovista, egy Muszka nevezetű úr, aki a Szerszámgépgyárban dolgozott, később disszidált.

Egy sztahanovista oklevél a sok közül

Azt nem mondták, hogy 3-4 ember segítette ki, meg hogy milyen szuper motort tettek fel az esztergapadjára, és azzal milyen előtolással tudott dolgozni, és milyen teljesítményű gépe volt. Mindent a kezébe adtak. Ment a verseny a Klekk Nándorral a Motorkerékpárgyárba, ketten versengtek. Ha az egyik 1200 %, akkor a másik már 2000 %.

– A munkaversenyt is felügyeltétek?

– Agitáltunk mellette. Mi is versenyeztünk, brigádban dolgoztunk.

motorkerékpárgyár

– Ennek az egész versenyrendszernek a lényege az lehetett, hogy a normát feljebb lehessen vinni, bizonyítva, hogy aki elkötelezetten dolgozik, az teljesíteni tudja azt, amit a sztahanovisták. Ebből következően a normásoknak, az agitátoroknak, de talán legfőképpen a sztahanovistáknak nem volt nagy népszerűségük a melósok körében.

– A végén már nem. Akkor már rájöttek az emberek ezekre a stiklikre, és a normát is rendezték. Az első időszakban a Motorkerékpár gyárban nem volt ilyen jellegű gond, mert az országban először mi nyertük el a Szocialista Munka Vállalata címet.

 – Azt mondtad, hogy 1951-ben megbízhatatlan lettél, amit furcsa hallani egy olyan embertől, aki mégiscsak a rendszer egyik oszlopos támogatója volt.

– Annak idején, amikor a tényleges katonai szolgálatra besoroztak bennünket Csepelen, nekem az akkori időknek megfelelően jó káderlapom volt, mert az egész családom munkás volt és párttag.

A sorozáson azt mondták, hogy jó lenne, ha beleegyeznék, hogy elküldjenek elhárító tiszti iskolára. Akkor én azt sem tudtam, hogy mi az. Később aztán megtudtam. Különben olyan srác voltam, meg olyan haverjaim is olyanok voltak, hogy abszolút nem szerettük a katonaságot. Egyáltalán nem. Volt egy haverom, akivel egy utcában laktunk, egy iskolába is jártunk, Szalai Gusztinak hívták. Ő is kapott egy ilyen ajánlatot. Jól van, akkor írjanak be bennünket, mondtuk. Bevonultunk, elvittek bennünket, 350 pesti srácot, Tolna megyébe, egy nagy tüzérlaktanyába, Szekszárdra, az állomás mellé.

Ott az ezrediskolán kaptunk három hónapos alapkiképzést, és az eskü után majd visznek bennünket a tanfolyamra. Közben elkezdtek káderezni bennünket. Amikor sorozáson voltam, nem voltam nős, de közben megnősültem. Október 20-án nősültem, és november 3-án vonultam be katonának, tehát be sem írhattam az önéletrajzomba, hogy nekem rokonom van külföldön. Mikor bementünk, újra kellett önéletrajzot írnom, és beleírtam, hogy a feleségemnek a bátyja, akit én életemben soha nem láttam, ekkor és ekkor disszidált.

Ha kilencszer nem kádereztek a három hónap alatt, akkor egyszer sem, és mondták, hogy tanuljak csak nyugodtan. A végén meg kiszuperáltak, és elkerültem egy építőzászlóaljhoz. Akkor volt ugye Tito a láncos kutya, és kihelyeztek Szentmihálytelepre egy katonai építőtáborba. Tanyaépület volt a zászlóalj-parancsnokság. A három század pedig rajsátrakban volt elhelyezve. Lövészárkokat, betonozott géppuskaállásokat építettünk 3 vonalban. Nyáron is csináltuk, amikor, már vetemények voltak. Gyeptéglákat vágtunk, hogy jól legyen álcázva. Ezek az építőzászlóaljak hasonló kiszuperált, politikailag kétes emberekből álltak.

– Ekkor nem változott meg a rendszerről a véleményed?

– Nagyon el voltam keseredve. Képzeld el, hogy a sorállományban, ami még akkor nem volt teljesen feltöltve, de volt ott már vagy 150-200 srác, egyedül én voltam párttag. Ez a zászlóalj akkor alakult, minket vittek ki oda először. Miután kilencünknek volt katonai esküje, lőkiképzése, mi kaphattunk fegyvert, ebből következően csak mi láthattuk el az őrszolgálatot. Nyolc hónapig mi adtuk az őrséget a jugoszláv határ mellett.

– Abban a pszichózisos állapotban nem féltetek?

– De féltem. Éjjel féltem.

– Állítólag tényleg lőttek a másik oldalról.

– Lőttek is, meg vissza is lőttek, mert innen is lőttek. Sok provokáció volt. Szerencsére nem közvetlen mellettünk voltak a lövöldözések, mert ez a vonal végig húzódott a határnál, Makóig. Akkor nagyon el voltam keseredve, mert a politikai felfogásom alapján rettenetesen bántott ez az egész helyzet. A zászlóalj politikai tisztje egy Kovács nevű csepeli alhadnagy volt, aki az Árpád utca környékén lakott. Egyszer fölhívatott, hogy mivel én párttag vagyok, én leszek a zászlóalj DISZ-titkára.

Kifakadtam, hogy én, a megbízhatatlan? Csinálja az, akinek az anyja táncosnő volt. Elkeseredésemben mindent mondtam neki. Úgy látszik fölfogta a lelki tusámat, mert egy pár napot hagyott nekem, aztán megint hivatott. Egyszer bevonult oda egy tartalékos tiszt, Görbe Józsefnek hívták, a Dekkának, egy nagy cipőipari vállalatnak volt a párttitkára, és lett a zászlóalj párttitkára is. Mondta nekem, hogy vállaljam el, majd ketten csináljuk. Így aztán két évig a zászlóalj DISZ-tikára voltam. Megszerveztem a DISZ-t, a srácokat sikerült összehozni, és egészen leszerelésemig, 1953. októberéig ezt csináltam.

– Az 50-es évek legmeredekebb időszakában. Te az akkori eszeddel, a védelmi rendszer kiépítését, ami sokba került, nem tartottad eszement dolognak?

– Akkora agitáció folyt, akkora agymosás volt, hogy micsoda veszély fenyeget bennünket, hogy Tito, a láncos kutya elárulta a szocializmust, a kommunizmust. Olyan kiképzések voltak, hogy acéltáblára Tito képét tették ki, és arra lőttünk.

– Téged ugyanakkor megbüntettek, s ráadásul olyanért, amit el sem követtél. Nem okozott ez benned olyan csalódást, ami arra késztetett, hogy szembefordulj a rendszerrel?

– Nem. Görbe is mondta, akire felnéztem, mert egy nagy cégnek volt a párttitkára, hogy itt is emberek vannak, akik tévedhetnek. Akik eldöntötték, azoknak fogalmuk sem volt az életről, szóval ilyeneket mondott, és én belenyugodtam. Tudomásul kell venni, vannak ilyen emberek, jobban meg kellett volna vizsgálni az ügyet, mert azzal senki nem törődött, hogy neked semmiféle kapcsolatod nem volt a feleséged külföldi rokonaival, hiszen nem is ismerted. Kihallgatásnál azt kérdezték tőlem, hogy mondjam meg, mit csinálnék, ha a harctéren szembetalálkoznék a sógorommal? Mondtam, hogy a harctéren az marad életben, aki előbb lő. Ott nem kérdezik meg, hogy te ki vagy, melyik országból, melyik családból jöttél. Ilyen gyerekes dolgok voltak.

Aztán ez is elmúlt. Végül szolgálatvezető lettem, őrmesterként. Örültem, amikor felszámolták a tábort, mert sátrakban laktunk, a raktár is abban volt, és annyira megsajnáltam a srácokat, hogy a végén rengeteg hiányom lett. Amikor megszűnt a zászlóalj, minden előkerült. Utána másfél évre kaptam egy értesítést, hogy törölték a HTK-t mert megkerültek a dolgok. Zubbonyok, csizmák kerültek elő, amikor megszűnt a zászlóalj.

– Téged akkor ért a forradalom, vagy ahogy te tartod, az ellenforradalom, amikor agit.prop. titkár voltál. Hogyan élted meg 1956-ot? Minek tartod, ellenforradalomnak, forradalomnak, népfelkelésnek, minek?

– Nekem elég nehéz objektíven megítélnem, mert én nem láttam közvetlenül az eseményeket.

– Miért, hol voltál akkor?

– A gyárban voltam, és ott mondták, hogy milyen készülődések vannak, mert a hírek azért jöttek. Akkor Utas Ernő volt az első titkár a gyárban, és összetrombitálták a pártapparátust, hogy valami készülődik, és ne menjünk haza délután, vagy ha hazamegyünk, akkor mondjuk meg, hogy szükség esetén hol lehet értesíteni bennünket.

Este 8-ig voltunk bent, és akkor hangzott el, ha jól emlékszem Gerőnek az a beszéde, amelyben lefasisztázta, lecsürhézte a felvonulni akaró egyetemistákat. Akkor azt mondták, hogy ennyien meg ennyien bent maradunk, a többiek mehetnek haza, reggel meg találkozunk. Én az egyik haverommal ott maradtam. Az ember elgondolkodott, hogy ez most micsoda? Ha ez munkáshatalom, s ha az ellen fellépnek, akkor az ellenforradalom. Egyébként minden hatalom ellen való fellépést ellenforradalomnak neveznek, nem? Józan paraszti ésszel az ember így gondolja.

Tömeg a Szent Imre téren 1956-ban (fotó: Csepel-sziget.hu)

Huszonharmadikán éjjel teherautókkal jöttek be a gyárba, iskolás gyerekeket hoztak, és mentek az üzemekbe, mindenhova, hogy álljanak le a munkások. Mi meg rohantunk oda, nehogy leálljanak, a Martint nem lehet leállítani, mert befagy az acél, tönkremegy a berendezés. Akkor láttam az iskolás gyerekeket, akiket felhasználtak. Ez azért mégsem stimmelt.

A következő napokban még jöttek be teherautóval vidékről, akkor még Komjáti volt a vezérigazgató, akit az idén temettünk el. Jöttek az emberek, mondták neki, hogyha nem áll le, akkor az erőművet felrobbantják. Persze ott aztán pofozkodás is volt, a Komjáti szemüvegét is eltörték. A melósok nem engedték, hogy leálljon a gyár. Mondták nekik, hogy mit képzeltek, ha leállunk, s tönkreteszünk mindent, akkor miből lesz kenyerünk!

– Tehát a csepeli melósok nem álltak le.

– Nem álltunk le, ahol folyamatos üzemek voltak, ott minden működött, ott menni kellett a gépeknek. Volt olyan üzemrész, ahol részleges leállások voltak, de sehol nem állt le teljesen a termelés az októberi események miatt.

– Finoman fejezed ki magad. Végül is minek tartod?

– Én ellenforradalomnak ismertem meg. Olyan ávós sorkatonákat végeztek ki, akik nem tehettek arról, hogy odasorozták be őket.

– A Rádiónál volt ilyen, Csepelen csak néhány áldozat volt.

– A Köztársaság téren. Itt hála Istennek nem sok áldozat volt, de meghalt Kalamár is, a tanácselnök, aztán Daru Lajos, és Bordás László.

– Bordást ismerted?

– Közelebbről nem, inkább csak látásból, de beszéltem vele.

– Ő fanatikus kommunista volt, hogy ilyen módon végezték ki?

– Ilyet semmiképpen nem érdemelt.

SAMSUNG TECHWIN DIGIMAX-410

Kalamár József a leggyűlöltebb csepeli kommunista volt, a málenkij robotra is ő jelölte ki az embereket – mellszobra a Táncsics-Szent István utcák kereszteződésénél volt

– A Kalamár-ügyet ismered? Én úgy hallottam, hogy kísérték, és aztán hátulról lelőtték.

– A disznóólba bújt el, és onnan szedték elő.

– Én úgy hallottam, hogy elment a Szent István úti, korábban Kalamár úti iskolába, ott elbújt, és onnan szedték elő.

– Valami disznóól-szerűségben bújt el, onnan szedték ki, és ott lőtték agyon.

– Ő közutálatnak örvendett.

– Én közelebbről nem ismertem. Volt itt akkor egy család, akiknek az életvitelével voltak gondok, akik egy részét aztán ki is végezték. A gyilkosságért el is ítélték őket, hiszen bűnözőként viselkedtek.

– Te úgy érzed, hogy neked 2005-ben nem kell felülvizsgálnod a nézeteiden semmit.

– Nem kell változtatnom. Én egyet fogadok el, hogy változtatni kellett. Amikor a Szovjetunióban eldőlt, hogy más világ lesz, akkor nekünk sem volt más megoldásunk. Most már mindenki mondhatja, hogy hős volt. Most is már annyi hős van, mint a háború után partizán. Akkor mindenki partizán volt, most mindenki ellenálló.

– Kovács Sándor a csepeli dandártábornok mondta, hogy nemzetőrként rendet akart csinálni, hogy senkinek ne essen bántódása. Emiatt halálra ítélték. Véletlenül lesznek az úgynevezett hősök. Csepelen milyen retorziója volt 1956-nak? Azt mondják, hogy itt tartott a retorzió az országban a legtovább.

– Itt volt egy sztrájk, január 9-én, a nagy iroda előtt, bent a gyárban, amikor a pufajkások kijöttek.

– November 11-éig volt ellenállás.

– A városban lehet, de a gyárban nem. A Csepel Galéria melletti üres telken volt egy tűzfészek, akkor lejjebb a Rákóczi úton volt egy másik, le is lőttek egy repülőt egyébként. Talán két fegyveres csoport volt Csepelen, akik lövöldöztek, randalíroztak, meg a pártházat megtámadták, kidobták a páncélszekrényt, iratokat gyújtottak fel. Milyen ellenállás volt? Tele volt a Szent Imre tér tömeggel, 8­-10 pali randalírozott, a tömeg meg állt, és nézte. Ez volt a nagy ellenállás, én nem tudok többről.

– Te tudsz arról, hogy Daru Lajost a pártbizottságról lőtték le?

– A mostani buszpályaudvaron volt a kiegészítő parancsnokság, Vida volt a parancsnoka. Ők lőttek ki az épületből.

– Akkor ki lőtte le a Darut?

– Azt nem tudom. Rohangáltak a téren géppisztolyos srácok, a gyárba is berohantak, de aztán eljöttek onnan.

– Azokkal mi lett, akik részt vettek az 56-os eseményekben?

– Én csak Nagy Elekről tudok, aki a Munkástanács elnöke volt, a Gépgyárban dolgozott, őt elítélték.

– Igazságos ítélet volt?

– Én azt hiszem igen.

– Miért, mit csinált Nagy Elek?

– Felbújtott. A rendszer tűnjön el, az oroszok menjenek ki. A rendszer ellen lázított. Egyáltalán a szocializmus ellen. Mit lehet erre mondani? A fennálló törvények szerint lázadó volt, lázított. Én így fogtam fel. Minden országban így van, hogyha valaki a fennálló rendszer ellen lázít, akkor az bűnös.

– Mit csináltál 1956 után?

– Visszamentem szerelni, mert akkor az volt, hogy minden pártmunkás menjen vissza oda, ahol előzőleg dolgozott, és kezdjen mindent újra.

– Visszafogadtak?

– Vissza, miden további nélkül.

– Nem volt semmi gondod?

– De volt. A Munkástanács elé vittek, hogy visszavesznek-e. Détári Lajosnak hívták az elnököt, nagyon tiltakozott, hogy visszakerüljek. Többen kiálltak mellettem, és végül visszavettek. Újra dolgoztam, többet is kerestem.

– Meddig bírtad a munkáslétet?

– Jó másfél évig. Úgy 1958-ban megkerestek, mert akkor szerveződött a párt, és mondták menjek vissza az apparátusba. Így kerültem Kiss Dezső mellé, én lettem a titkárság vezetője. Kiss a forradalomig a kerület első titkára volt, aztán bejött a gyárba első titkárnak. Kint meg a Karsai lett az első titkár.

– Forradalmat mondtál most. Egyébként milyen ember volt Kiss Dezső?

– Az embernek eljár a szája. Kiss Dezső egy sportos ember volt, válogatott bringás. Budapesti első titkár is volt egy ideig.

– Mit kellett ott csinálnod?

– Különböző iratoknak, anyagoknak az előkészítését végeztem, és voltak szakbizottságaim. Amik a testület elé kerültek, azokat és előzetesen megkonzultáltam szakmai, politikai fórumokon, bizottságokban. Tehát én készítettem elő a testületi anyagokat az első titkár részéről. Az első titkárt mentesítettem manuális munkáktól, a programjait én tartottam számon, tudtam mikor hova kell mennie. Beszédeket írattam, ha valahol előadást tartott.

– Jól kijöttetek?

– Nagyon jól.

– Onnan hova vezetett az utad?

– Onnan kerültem vissza a Motorkerékpárgyárba pb. titkárnak. Kiss Dezsőt 1959-ben elvitték budapesti agit.prop. titkárnak. Kelen Béla, aki az elődje volt, akkor lett az Esti Hírlap főszerkesztője. Kelen is munkás volt, angyalföldi, egy fejű srác, én nagyon tiszteltem, viszonylag normális pali volt. Nem volt egy bigott, hanem kulturált, és érvelő ember volt.

– Pártbizottsági titkárként jól végezted a munkád?

– Valószínű, mert utána nem vittek volna tovább.

– Hányan dolgoztak akkor a Motorkerékpárgyárban?

– Olyan 1600-an. Volt vagy 500 párttagunk.

– A pb. titkár nagyobb ember volt, mint az igazgató?

– Én nem úgy dolgoztam. Toldi Józsefnek hívták akkor az igazgatót, aki már meghalt, és amikor odakerültem, nemsokára elkerült onnan.

– Kede alatt is dolgoztál?

– Nem. Akkor még külön volt a nagytömeg, meg a motorkerékpár. A két gyárat csak 1973-ban vonták össze.

– Azok az emberek, akikkel együtt voltál munkás, hogyan fogadták, hogy Ernszt Tonya visszakerül hozzájuk pb. titkárként?

– Nagyon jól fogadtak, nagyon tisztességesen. Sok üzemvezető barátom volt, az igazgató körbevezetett mindenhol. Az emberek nagyobb részét egyébként ismertem, régiek voltak.

– Mi volt a munkastílusod? Erőből politizáltál?

– Nem, én érvekkel próbáltam politizálni. Megértetni, hogy mit, miért csinálunk. Még azt is megmondtam, ha voltak olyan dolgok, amit én sem értek teljesen, de most ezt meg kell csinálni, próbáljunk belőle valami jót kihozni. Én nem szidtam senkit, nem káromoltam senkit.

– Mi volt a dolgod, mint pb. titkárnak? Lassan már ez is kezd misztikus foglalkozássá válni. Mintha ördög lett volna egy párttitkár.

– Igen, mintha egy spicli lett volna, aki számon tartotta, hogy az emberek mit csináltak, akinek az lett volna a dolga, hogy a rendszer mindenkiről tudjunk mindent.

Mi volt a feladatom? A pártéletet kellett garantálnom. Tisztességes pártéletet, hogy a szervezeti élet, a pártélet folyamatos legyen. A legfontosabb kérdések napirenden szerepeljenek, hogy a vállalat dolgait ismerjék meg, az adott üzemben kinek, mi a feladata. Oktatás, képzés.

Segítettük az állami oktatást, nem csak a pártoktatást. Szakképzést támogattuk, rábeszéltük az embereket, hogy menjenek tanulni. Orosz Ferit például, akit én nagyon szeretek egyébként. Ő akkor KISZ titkár volt a CSM-ben, és elvégezte a Műszaki Egyetemet. Szerettem volna, ha a Politikai Főiskolát is elvégzi, mert így lett volna egész ember. Feri nem vállalta, de ez nem akadályozta az előmenetelét. Volt akinek azt mondtam, hogy menjen a közgázra. Sokan a párt kezdeményezésére, annak segítségével tanultak tovább. Innen kerültem fel 71­-ben pts. titkárnak a CSM-be, ahol 73-ig voltam.

– Tehát a Motorkerékpárgyár első titkárából lettél a Csepel Művek pártbizottságának egyik titkára.

– Helyettes titkár lettem, a párt belső ügyeivel, szakszervezettel, tömegszervezetekkel, MHSZ-szel a különböző mozgalmakkal foglalkoztam. Innen vittek el a KB-ba, ahol 73-75-ig voltam munkatárs.

– Ez a poszt milyen előnyt jelentett számodra? Mit tanultál ott meg?

– Látóköröm bővült, nagyobb kitekintést sikerült szereznem. A közigazgatási, adminisztratív osztályon dolgoztam. A hadsereg, a BM tartozott oda, már pártszempontból. Borbándi János volt az osztályvezető. Utána Rácz Sándor vezérezredes lett a vezető. A Borbándi sokáig az Elnöki tanács titkára volt, onnan került a pártba. Én a katonai alosztályon dolgoztam, és a hadseregben, a belügyi vonalon ezáltal sok ismerősöm lett. Ügyészség, bíróság is az osztályhoz tartozott. A látóköröm szélesült, mert olyan területekre is nyertem betekintést, ami új volt számomra.

Biszku és Kádár 1968-ban a parlamentben

– Személyesen közelebb kerültél a hatalomcsinálókhoz. Addig Csepelen voltál, de egészen más lehetett, hogy testközelből megismerhetted a pártvezetőket. Milyen érzés volt ez?

– Más körben kezdett el az ember forgolódni, ez biztos. Először nagy megilletődöttséget jelentett, rettenetes nagy tiszteletet, aztán ez persze idővel letisztult. Viszonylag jó kapcsolatom volt ott a házban mindenkivel, hiszen a magyar sportot mindenki szerette, és tudták, hogy én sportos voltam. Mindig kérdezték, hogy mi lett az eredmény, mi történt a meccsen? A sportbizottság elnöke Biszku Béla volt, és mint munkatárs a sportbizottságot is kiszolgáltam. A közvetlen főnököm a katonai alosztály vezetője, Papp Dezső volt, aztán volt az osztályvezető, és fölötte volt a Biszku, az adminisztratív vonal titkáraként.

– Van egy sztori arról, hogy Biszku feljelentette Kádárt Brezsnyevnél. aki felrendelte Moszkvába mindkettőjüket, és szembesítette őket egymással.

– Ez nem igaz. Én nem is hallottam erről. Amikor Biszkut leváltották, én ilyesmiről nem hallottam még a KB berkekben sem.

– Nyilván azért váltották le, mert keményebb vonalat képviselt.

– Ugyan, mint a Marosán. Ö is a keményebb vonalat vitte, és őt is ezért váltották le. Azt mondta Marosán, ne keressék, ki hívta be a szovjeteket, mert én hívtam be őket. A Biszku más volt. Mind a két lánya röplabdázott, és akkor volt a főiskolai világbajnokság, és kíváncsi volt, hogy bekerülnek-e a válogatottba. Mondta nekem, hogy nézze már meg tehetségesek-e, vagy sem. Nem véletlenül mondta, hogy nézzem meg, biztos úgy volt vele, majd szólok az edzőnek.

Egyébként tényleg tehetséges röplabdázók voltak, és egyszer, vagy kétszer játszottak is a válogatottban. Cseréljétek be, játszanak néhány percig, és kész, mondtam az edzőnek. Jól szerepeltek egyébként a válogatottban is.

– Milyen ember volt Biszku Béla?

– Rendes ember volt. Nem mindenkinek ez a véleménye róla egyébként. Érdekes ember volt.

– Mit jelent az, hogy érdekes ember? Szeretett volna a Kádár helyére kerülni?

– Az, hogy a helyére, azt nem érzékeltem, de, hogy a második ember akart lenni, az keményen látszott. Az is volt egy időben, és utána lett az utóda Németh Károly.

– Biszkut végül is miért ejtették?

– Voltak viták a háttérben. Ő a merevebb vonalat képviselte. Amikor legutóbb is megszólalt, egyértelműen fogalmazott. Ez kérem ellenforradalom volt, mert az a négy ok, amit annak idején felsoroltak az ellenforradalom okaként, az most is igaz. Én is ellenforradalomnak tartom, de ezt sokkal merevebben kezelte. Egy fönnálló társadalmi rend ellen, a munkáshatalom ellen léptek fel. Én ezt így tanultam, és így éltem meg. Mindenki saját élményei alapján tudja megítélni, elrendezni önmagában, hogy mi történt akkor, minek minősíthetők az események.

Kádár a Csepel Művekben

– Te szeretted Kádár Jánost?

– Én mindig mondtam, hogy ennek a háznak, mármint a Fehér háznak azért van tekintélye, mert ott dolgozik a Kádár. Én tiszteltem őt.

– Mit tiszteltél benne?

– Én nem olyannak ismertem meg, mint akinek Nagy Imre halálához köze van. Én egy másik Kádárt ismertem.

– A konszolidáció Kádár Jánosát.

– Igen. Én minden nyáron lent üdültem Aliga 2-őn, és amikor lent voltunk az anyósommal, az unokámmal, mellette ült a felségével, Mária nénivel, a spílerrel a szomszéd asztalnál. Odajött ha horgásztunk, megkérdezte, van-e fogás? Mondta, hogy kíváncsi rá, melyikünk mutat nagyobbat. Micisapkában, rövidnadrágban sétálgatott a parton. Ilyennek ismertem.

– Miért mondtad, hogy Mária néni egy spíler volt? Róla azt mondják, sokkal merevebb volt a Kádárnál.

– A háttérben sok mindent tett.

-A Kádár hagyta?

– Vagy nem tudott róla. Külön apparátusa volt a feleségének.

– Nemsokára elkerültél a közvetlen politikacsinálók köréből Csepelre.

– Abban a politikai helyzetben ez előrelépés volt, hiszen ott beosztott munkatárs voltam, és akkor egy önálló munkakört kaptam, a Csepel Művek első titkára lettem.

– Nem érezted, hogy ez milyen nagy hatalom, és milyen nagy felelősséggel jár?

– Hogyne éreztem volna. A KB-ben nekem sok mindenre rálátásom volt, meg előtte dolgoztam már ott másodtitkárként, mielőtt bekerültem 1973-ban a KB-be munkatársnak. Ott dolgoztam 71-től a Borbély mellett helyettesként, tehát tudtam, hogy mit jelent az a poszt. Ez nagyon nagy előrelépés volt számomra.

– Biztos voltál abban, hogy a feladatnak meg tudsz felelni?

– Akkor nem. Mondtam, hogy ez a feladat nekem nagyon nagy, sokat kell dolgoznom, hogy eleget tudjak tenni az elvárásnak.

– De azért örültél neki.

– Hogyne, ez egy nagy előrelépés az életemben. Nagyon nagy dolog, ha valaki egy pártbizottság első titkára lesz. Az nem akármi volt akkor. Éreztem a felelősséget is, mert a gazdasági mechanizmus akkor még zajlott is, meg már nem is.

– Akkor még jól ment a CSM-nek ugye?

– Igen, akkor még jól ment. Még néhány évig nem voltak gondok. A tröszt idején néhány vállalat mindig előbb járt, mint a többi, és ezzel le lehetett faragni a hiányból. A trösztnek volt egy szabályozó szerepe, mert jóváhagyta a terveket, a pénzt leosztotta, a bértömeget jóváhagyta, vagyis gazdálkodott az egész gyárkomplexummal.

– Milyen feladata volt a CSM pártbizottság első titkárának?

– Utólag visszatekintve, nagyon paternalista pártirányítás volt akkor. Kemény vonal volt. A pártbizottság hagyta jóvá a tröszt tervét, teljesítményét, minden lényeges gazdasági lépését. Ellenőriztük és meghatároztuk a gazdálkodását, a mozgásterét.

– Tehát valójában te voltál a Csató vezérigazgatónak a főnöke.

– Politikailag igen.

– De azért mindenbe beleszólhattál?

 – Mindenbe. Csak én már másként csináltam, mint az elődöm. Én nem azt csináltam, mint a Borbély, vagy az elődei, akik valójában uralkodtak a gyárban. Én nem uralkodtam. Azt mondtam, csináld meg a munkádat magad. Ha előterjesztést készítettek, akkor azt mondtam, te vagy a vezérigazgató, a gazdasági vezető, neked kell meghatározni, hogy mi legyen benne. Nem az ezzel foglalkozó párttitkár terjeszti elő a terveket. Segít, de a gazdasági vezetésnek kell ellátnia azt, ami a feladata. A párt ellenőriz, rajta tartja a gyáron a szemét, de nem szól bele a gazdasági vezetés konkrét ügyeibe.

– Tehát a Csató előterjesztette, és akkor te kivel nézetted meg?

– Az apparátusban volt nekem munkatársam, akinek ez volt a dolga. Például az Orosz Feri volt az egyik ilyen bent a gyárban, és aztán itt a kerületben is. Volt egy gazdaságpolitikai bizottság is, amiben szakemberek, igazgatók, főmérnökök ültek, és véleményezték ezeket az előterjesztéseket.

– Emlékszel olyan esetre, amikor bele kellett nyúlni az ügyekbe, amikor meghallgattad a véleményeket, és akkor eldöntötted, hogy mi lesz? Tehát te, mint első titkár adminisztratív beleszóltál a dolgokba, hogy ez nem így, hanem úgy legyen?

– Nem egy esetben volt ilyen, de főleg emberi sorsokról volt ilyenkor szó. Volt olyan, hogy valakiről kiállítottak egy bizonyítványt, és az végiggurult minden szinten, én meg nagyon jól ismertem az illetőt. Nem volt a barátom, de nagyon jól ismertem a munkáját, párttag is volt. Odakerült az anyag a testület elé, és akkor azt mondtam, hogy szó sem lehet róla, hogy ezt az embert kizárjuk, akármit is mondanak róla a gazdasági vezetők, a pártszervezet, én ismerem, én vállalom érte a felelősséget.

– Sok talpnyaló vett körül, akik csak az előnyök miatt barátkoztak veled?

– Ez utólag derült ki, amikor eljöttem nyugdíjba. De közben is tudtam néhány sündörgő emberről. Ilyen keljfeljancsik mindig voltak az ember körül. Neveket nem mondok, mert még sokan élnek közülük, és nem akarok senkit megbántani. Ezek minden lében kanalak voltak, mindig mindenhol ott megjelentek, de tulajdonképpen semmit nem csináltak. Nem közvetlenül mellettem dolgoztak, de amikor fogadónap volt, jöttek be nyalni. Gondolom most is vannak ilyenek. Csalódtam is, mert volt, akiről sejtettem, hogy ilyen, de volt, akiről nem, csak akkor derült ki róla, amikor elmentem nyugdíjba. Utána miket mondtak rólam! Hogy össze-vissza iszik, részegen mászkál az utcán. Hogy az Ernszt Tonya a haverom volt, és olyan részeg volt, mint a rongy. Ilyeneket hallottam vissza.

– Ha már felvetetted, tényleg rákérdezek. Azt mondják, hogy nagyon bírtad az italt. Milyen viszonyban voltál az itallal? A te foglalkozásodban időnként inni kell.

– Voltak szituációk, amiket nem lehetett kikerülni. Őszintén mondom, én a bort szeretem. Nem azt mondom, hogy a röviditalt nem ittam meg, de a jó borokat szerettem.

– Édes vagy száraz?

– Félszáraz. Azt a 2-3 decit most is megiszom, vagy fröccsnek elszopogatom.

– Most már orvosi javallat. Vörös vagy fehér?

– Annak idején a vöröset szerettem, aztán sok lett a savam, és a fehérre tértem át. Nem mértéktelenül fogyasztottam, nem ittam le magam. Voltak nekem elődeim a gyárban, akik nagyon szerették az italt. Talán ebből fakadhat, hogy azt gondolhatták, hogy aki a gyárból jön, az iszik, habár a Borbélyra ezt nem mondta senki. A Borbély mellett is dolgoztam, soha nem részegeskedtünk, nem piáltunk. Amikor alkalom volt, megittunk egy fröccsöt, vagy volt, hogy sokáig csináltunk valamit, anyagot készítettünk, és este 8-kor azt mondtuk, hogy igyunk meg egy fröccsöt, és megittunk egy jó fröccsöt.

– Ártottál valakinek, hogy például rosszat mondott rólad, és kirúgtad?

– Ilyesmire nem emlékszem, és nem is lehetett ilyen, mert nem vagyok ez a típus.

– Nem is volt kísértés erre?

– Ha gondom volt valakivel, akkor odahívattam, és megmondtam neki, hogyha valami baja van, akkor jó, ha a szemembe mondja. Ilyen volt, és ennyi elég is volt, de hogy ilyenből valami retorzió lett volna, olyan nem volt, vagy hogy utána nyúltam volna valakinek. Ilyen nem fordult elő.

– Milyen viszonyod volt a sajtóval? Vezérlés volt? Mennyire hagytad a sajtót működni?

– A Csepel újságba nem szóltam bele, ha volt véleményem, akkor a Gábornak szóltam, vagy annak, aki írta a cikket.

– Mielőtt megjelent volna a helyi újság, a Borbély volt az első olvasója.

– Amikor a Borbély mellett dolgoztam két évig, ilyet nem tapasztaltam. Amikor megjelent az újság, és megkapta, akkor olvasta el. Én nem szóltam bele az újság dolgaiba. Nagyon kirívó eset volt, ha szóltam a Gábornak, hogy vigyázzanak valamire. Mi jó viszonyban voltam a Gáborral mindig, mint elvtárs, és mint barát is. Én nagyon tiszteltem, és most is nagyon szeretem a Gábort azaz igazság.

– Milyen funkciója volt a Csepel újságnak a politikában?

– A tájékoztatás mellett volt, amikor nagyon kemény cikkek jelentek meg benne.

– Ez irányított, vagy saját bátorság volt?

– Ez az újság saját bátorsága volt.

– Azért tudták, hogy meddig mehetnek el.

– Valószínű, én soha nem mondtam egyetlen újságírónak sem, hogy meddig mehet el, soha nem figyelmeztettem, hogy ennek rossz vége lesz, vagy hogy ezt miért csinálja, azt miért csinálja. Én mindig azt kértem, hogy az objektív valóságot írják meg. A Csepel újság főszerkesztője minden pártbizottsági ülésen ott ült, állandó meghívott volt, kivéve a zárt üléseket.

– Milyen újságírókra emlékszel a Csepel újságnál?

– Én a legtöbbet Imre Erzsikével dolgoztam, akit korrekt, jó újságírónak ismertem meg. Főleg a pártélettel kapcsolatos információkról írt. Nekem egyébként mindenkivel jó kapcsolatom volt az újságnál.

– Mit kellett ahhoz tanulnod, mint első titkárnak, hogy viszonylag jól irányítsd a dolgokat?

– Amikor első titkárként kezdtem dolgozni, akkor kaptam egy jó tanácsot Dapsi Károlytól. A CSM-ből ment nyugdíjba, vezérőrnagy volt, vezérigazgató-helyettesként humán és személyzeti ügyekkel foglalkozott. 1956 után is még katona volt, és részt vett a tiszti nyilatkozatok aláíratásában, aztán a VIII. kerületben lett a párt első titkára. Azt mondta nekem, hogy soha ne felejtsd el, hogy honnan jöttél, kétszer mérünk, egyszer vágunk, és mindig a józan eszedben bízz. Bármilyen bonyolult az ügy, magadban mindig a józan eszedre apellálj. Hallgass meg embereket, akikben megbízol, de mindig a józan eszedben bízz. Nekem ez nagyon sokat segített. Ezért nem volt kapkodás, és nem volt csapkodás.

– Ha leltárt kellene készítened az első titkári működésedről, akkor mi az, amit úgy érzel, hogy adtatok a kerületnek, és mi az, amit nem csináltatok meg, pedig meg lehetett volna csinálni?

– A kerület és a CSM között sok vita volt, az az igazság, mert ment a vetélkedés. Először is a gyárban több párttag volt, szervezettebb volt, könnyebb volt a mozgósítás, és Csepelt a gyárról ismerték. A világban a termékeiről, meg Weisz Manfrédról ismerték Csepelt. Amikor én odakerültem, akkor már Ribánszki volt a kerületi első titkár.

Ők a Borbéllyal nem voltak jó viszonyban. Amikor a Borbély magasabb posztra került, mert a KB titkárságon is dolgozott, követelte tőle, hogy többet adjon a kerületnek, adott is, de nem annyit, amennyit kért. Borbély helyettese voltam, amikor egy pb. ülésen felszólalt a Ribánszki, és mondta, hogy véget kell vetni ennek a gyári nimbusznak. Ez aztán olaj volt a tűzre, egyáltalán nem segítette elő a kapcsolat normalizálását. Ilyen szituációk után kerültem én ide a gyárba első titkárnak.

Szabadságon voltam, és akkor felhívott Ribánszki, hogy üljünk le és beszéljünk. Mondtam örömmel. Amikor leültünk beszélgetni, rögtön azzal kezdte, hogy milyen szemétláda volt a Borbély. Én mondtam, hogy Robi állj! Én így nem vagyok hajlandó tárgyalni. Az, hogy neked a Borbéllyal milyen volt a viszonyod, és milyen ember volt a Borbély, az engem nem érdekel. Én arról vagyok hajlandó tárgyalni veled, hogy mi ketten hogyan fogunk együttműködni, hogy lehet normális viszonyt kialakítani. Van a gyár és van a kerület, nekünk együtt kell működni, s nekünk erről kell beszélnünk.

– Figyelembe véve, hogy a kerület a gyárból élt.

– Nagyobbrészt igen, de volt azért itt még más nagyüzem is. Ott volt a Papírgyár, a Növényolajgyár, a Merkúr, a Kikötő, a Posztógyár. Elég jól iparosodott kerület voltunk.

– Mind csak volt.

– Sajnos. Persze segítettük a kerületet, de szigorú szabályok voltak erre, mindent nem lehetett megcsinálni. Másfél évig dolgoztunk együtt, akkor a Robit elvitték, és akkor az egyik helyettesem, a Véghelyi Bandi került ki a kerületbe első titkárnak. Ó is katona volt, egy nagyon rendes, igaz ember volt. Amikor a főváros egyeztette a terveket a kerületekkel, és kijött a fővárosi tanácselnök vagy a helyettese, akkor engem mindig meghívtak ezekre a megbeszélésekre. A Szépvölgyivel, a fővárosi tanács elnökével volt vitám, mert úgy éreztem, hogy kicsinyeskedtek, a jogos kéréseket sem akarták teljesíteni.

Mondtam, ide figyelj Szépvölgyi elvtárs, amennyit ti adtok, mi, a gyár, ugyanannyit hozzáteszünk. Ezt én előtte megkonzultáltam a gazdasági vezetéssel, a szakszervezettel. Ha az 10 millió, vagy 25 millió, akkor a mi részünk is annyi. Erre azt mondja a Szépvölgyi, hogy így nem lehet tárgyalni. Egyébként nem volt vele különösebb konfliktusom, de volt vitám vele a budapesti vb-n is.

– Azt szokták mondani, hogyha valaki hivatalt kap, az észt is kap. Elszállhattál volna, ha nagyon akartál volna? Mi tartott vissza attól, hogy ne az a Tanya légy, akire azt mondják, hogy jó szívű volt. Lehettél volna más is.

– Viszonylag jó környezetem volt, jó munkatársaim voltak, akik őszinték voltak hozzám. Olyan légkör kellett, hogy az emberek meg merjék mondani, ami nem tetszik nekik. Nekem meg merték mondani, mert én nem sértődtem meg. Nem azt mondom, hogy mindig jól esett, mert volt, amikor nagyon rosszul esett. Olyankor nem is válaszoltam rögtön. Azt mondtam jó, térjünk vissza rá. Elvártam, hogy őszintén mondják meg a véleményüket.

– Hatott rád az a viselkedés, amit a Kádár személyisége szimbolizált.

– Az egyszerűsége, a puritánsága mindenképpen.

– Jól kerestél, mint első titkár? Az igazgatóid gondolom jobban kerestek.

– Háromszor annyit kerestek. A kerületi első titkárok között nem kerestem rosszul. Az utolsó években, a rendszerváltás előtti években az üzemi pártmunkások már nem a párt státusában voltak, hanem üzemi állásban. Be voltak sorolva, én azt hiszem főosztályvezetői rangú fizetést kaptam. Ez egy megállapodás volt az állam és a párt között. Ezeket az összegeket levették a párt költségvetéséből. A gazdasági vezetők azonban így is jobban kerestek, mert a pártmunkásoknál prémium nem volt, később azonban már 13. havit mi is megkaptunk.

– Te mondtad meg a gazdasági vezetőknek, hogy mit lehet, és ők keretek nálad többet. Nem voltál bosszús emiatt?

– Nem, én soha tettem fel a kérdést senkinek, hogy mennyit keres. Úgy érzem, hogy a viszonyom a gazdasági vezetőkkel, a munkatársaimmal azért volt jó, mert kitaláltam a somlyószigeti programokat. Amikor visszakerültem a gyárba, akkor már nem a Csató volt a vezérigazgató, hanem a Soltész István. Csatóval csak mint a Borbély helyettese dolgoztam. Amikor visszakerültem a KB-ből, már a Csatót elküldték nyugdíjba, és a Soltész lett az utóda, aki később ipari miniszter lett.

Azt mondtam neki, hogy miért nem csináljátok azt, amit mi csinálunk a pártban? Miért nem vonulsz el az igazgatóiddal évzáráskor, évindításkor valahova, konferencia-szerűen, beszélgetésre? Táborszerűen, süssetek szalonnát, és beszéljétek meg a dolgokat nyugodtan. Így alakult ki ez a somlyószigeti tanácskozás, amit a gazdasági vezetés tartott. Mondtam én el se megyek oda, nehogy azt higgyétek, hogy én a nyakatokon fogok ülni állandóan, meg bele akarok dumálni a dolgotokba.

Végén mégis lehívtak, és másnap, harmadnap lementünk, és egy jó kötetlen beszélgetést folytattunk az igazgatókkal. Mindenről, ami jött, jókat röhögtünk, fociztunk. Mindent meg tudtak tárgyalni ezeken az összejövetelen normálisan. Az előtt nem volt olyan, hogy a vezérigazgató leült volna a fehérasztalhoz az igazgatókkal. Ezzel olyan viszony, olyan légkör alakult ki, ami előrelendítette a munkát.

– Azt mondja Németh László, hogy a diktatúra olyan, mintha a szuronyok tetejére egy párnát tennének, de tudjuk, hogy a szurony azért ott van a párna alatt. Ez a mi kádári diktatúránk milyen volt? Mi volt az, amivel nem értettél egyet, mivel szemben voltál kritikus?

– Fölszólaltam egyszer a KB ülésen, ahol elmondtam, hogy miért a Havasi, a gazdaságpolitikai titkár terjeszti elő a népgazdasági tervet, amikor ott ül a miniszterelnök, ráadásul elnököl, a Lázár elvtárs, és végighallgatja a vitát, és a Havasi válaszol a feltett kérdésekre. Ez az, amikor a diktatórikus vezetés ténye felmerül. A párt döntötte el, hogy mi legyen a népgazdasági tervvel. Én azt mondtam, hogy ez nem jó. Ha egyszer a párt ellenőrzést gyakorol a gazdaság felett, akkor a gazdasági vezetők tegyék le a tervüket, hisz ők a felelős vezetők. Aztán lehet róla vitatkozni. A KB titkárral vitatkozzunk a népgazdasági tervről?

– Mennyivel változott meg a feladatod azzal, hogy a kerület első titkára lettél?

– Amikor kijöttem, akkor a kerületi pártbizottságnak lettem az első titkára, aztán később összevontuk a két pártbizottságot, és akkor már nem volt két külön szervezet. Önálló pártbizottságok maradtak a gyárakban, de az irányítás már a kerületben volt.

– Amikor megkaptad a kerületet, akkor megkaptad a kerületi gondokat is. Mik voltak ezek?

– Nagyon kellett igyekeznem, hogy megfeleljek. Alapvetően négy nagy terület volt. Az ipari vállalatokat már ismertem, mert jó kapcsolatom volt velük. A másik a közigazgatás volt, a tanács. Ebbe bele kellett magam dolgozni, mert ezzel a gyárban nem foglalkoztam. Nem konkrét szakmai kérdésekre gondolok, hanem a belső irányítási mechanizmusra. A harmadik terület a közbiztonság, a bíróság, az ügyészség volt.

Negyedik a Népfront. Én jó kapcsolatban voltam Bolla Dezsővel, tájékoztatót is tartottam ott évente még a gyári időszakomban. Itt találkoztam a papokkal is, mert velük a gyárban nem volt kapcsolatom. Volt az öntödében egy cigányvajda, ha valami gond volt, vele konzultáltam. Választott vajda volt, ha gond volt megbeszéltük, és rendet tartott a cigányok között.

– A közigazgatásban mit kellett megtanulnod, mi volt az amit javítani kellett?

– Ami a testületi dolgokat illeti, én a légkörben tudtam segíteni. Bölcsey volt akkor a tanácselnök. Kezdetben nagyon jól megvoltunk, a későbbiekben már voltak nézetkülönbségeink. Öt is oltották, engem is oltottak.

– Amikor megérezte, hogy a párt gyengül, akkor előretolta magát?

– Én úgy éreztem, hogy kiépítette a kliensi világát. Nemigen mertek neki ellentmondani, nem is igen tűrte.

– Nem volt egy demokratikus vezető?

– Ő nagyon jópofán tudott csinálni dolgokat, de borzalmasan kegyetlenül is tudott bánni az emberekkel.

– Hasznos volt a kerületnek? Ha összeadunk és kivonunk, akkor hasznos volt a tevékenysége?

– Alapvetően annak tartom. Ez volt a gyengéje, illetve tudatosan művelte, mert a pozíciója miatt úgy érezte, hogy ilyennek kell lennie.

– Mit köszönhet a kerület Bölcseynek?

– Majdnem három cikluson keresztül volt elnök. Parlamenti képviselő is lett, még én javasoltam. Kijöttek beszélgetni, hogy ki legyen a képviselő? Mondtam, hogy a tanácselnök miért nem lehet képviselő, tényleg, miért ne, és bejött. Képviselő lett, és azt is jól csinálta, mert a Jogi és igazságügyi bizottság titkára lett.

– Ahogy az idő telt, a párt gyengült. A direkt pártirányítás mennyire gyengült a rendszerváltás felé haladva? Ezt te nyilván érzékelted.

– Nagyon jól érzékeltem, egyre nyilvánosabbak lettek a pártfórumok ülései. Kibővített pártbizottsági üléseket még tévén is kiadtunk bizonyos helyekre, egységekbe, onnan is hozzá lehetett szólni. A pártértekezletet tévécsatornán lehetett nézni a Papírgyár nagy tanácstermében, és onnan is tehettek fel kérdéseket, hozzászólhattak. Tehát volt egyfajta lazulás, nyitottá válási folyamat. Mindenféle szűrés nélkül tényleg betódult az asztalra az emberek véleménye. Különböző platformok alakultak ki akkor.

– Mit szóltál ehhez? Nem harcoltál ellene?

– Nem is tudtam, mert ez már megállíthatatlan folyamattá vált. Amikor eljöttem nyugdíjba, akkor azt mondtam a Budapesti pártbizottságon, hogy elvtársak, én ezt már nem tudom szabályozni, nem tudom csinálni, én már az új elvárásoknak nem tudok megfelelni. Másként nőttem fel, én más felfogásban dolgoztam, másként értelmeztem dolgokat, nekem ez már nem megy. Tisztelettel kérem, hogy most váltsunk, és csinálja az, aki meg tud felelni az új viszonyoknak.

– Hogyan jutottál arra az elhatározásra, hogy végképp kiszállsz a politikából, hogy 58 évesen nyugdíjba mégy, hogy Ernszt Antal magánzó leszel, aki műveli a kertjét, és unokázik?

– Megbeszéltük a feleségemmel, aki a Vasas Szakszervezetnél volt titkár, és még tovább dolgozott.

– A kerület első embere voltál, a hatalom, aki legalábbis a nyolcvanas évek végéig megtestesítette a rendszert, akitől sokan tartottak, akit sokan tiszteltek. Te voltál a jó szívű Tonya, aki sokaknak segítettél, és nem tudunk arról, hogy visszaéltél volna a hatalmaddal. Hasonló, vagy alacsonyabb beosztású emberek közül sokaknak van mit a tejbe aprítaniuk, mint azt a parlamenti vizsgálóbizottságok léte is mutatja. Az egyik volt budapesti párttitkár, aki szintén Csepelről indult tanítóként, azt mondta, hogy amíg el nem évülnek bizonyos dolgok, addig nem hajlandó a nyilvánosság előtt mutatkozni. Mit jelentett neked anyagilag ez a néhány munkásmozgalmi évtized? Mit gyűjtöttél? Nyilvánvaló, hogy jóval többet kerestél, mint az átlagember, és jóval kevesebbet, mint a gyárigazgatók, noha mindegyikük fölött hatalmad volt. Hogyan mutatkozott meg a lakásviszonyaid javulása a befolyásod növekedésével? Egy szobából indultatok.

– 1951-ben kaptam Csillagtelepen lakást, két szobás kertes házat, ahol tíz évig laktunk. Akkor váltam el, két lakásra ‘cseréltük, és vettem egy szoba, konyha spejzos lakást a Kossuth utcában, a víz az udvaron volt. A feleségem meg a nagyobbik lányom tőlem laktak egy sarokra. 1962-ben megnősültem, egy jó darabig ott laktunk, aztán lett egy közös gyerekünk, összesen három lányom van. Mindegyik pedagógus lett. A legidősebb 1954-ben született, a középső 58-ban, a legkisebb 1967-ben.

Kérdezted, hogy mit tudtam venni? Ahogy a két nagylány nőtt, akkor kaptam a Kiss János utcában, a piac melletti nagy sárga házban, az árkádok fölött két szoba összkomfortos lakást, talán 1964-ben. Azt adtam le ezért, amiben most lakunk, és mivel minőségi cserének számított, rá kellett fizetnem. Amikor meg lehetett venni, akkor megvettem. Egy kocsim van még. Ezt gyűjtöttem.

– Mennyi nyugdíjból él egy volt első titkár?

– Tizennégyezer forinttal mentem el 1988-ban, és most 110 ezer a nyugdíjam. Más jövedelmem nincs, a feleségem is nyugdíjas.

 – Az első feleségeddel tíz évig éltél együtt. Az elfoglaltságod miatt borult fel a házasságod?

– Nem. A pénzügyek játszották a főszerepet, ebből volt mindig a vita. Hogy nincs elég, hogy nem jut erre, arra. Ez mérgesítette el a házasságunkat.

– Te kezelted a pénz?

 – Nem soha. Nálunk a családban édesanyám osztotta be a pénzt. Én soha nem kezeltem a család pénzét. Most is a felségem kezeli a kasszát.

– Az első feleségeddel hol ismerkedtél meg?

– A tánciskolában, 1948 végén. Szövőgyárban dolgozott.

– Milyen most a viszony köztetek?

– Beszélünk egymással. Az unokánk már 23 éves.

– A második feleségeddel hol ismerkedtél meg?

– Ő a szakszervezetben dolgozott, én meg a pártban, és a Csepel Művekben, a Motorkerékpárban ismertem meg, ahol kifutóként kezdett dolgozni,· és onnan került föl a szakszervezeti bizottságba, és onnan a Vasashoz, a szöc.pol. osztályra.

– Nem volt lelkiismeret furdalásod, hogy a munkád miatt nem tudsz eleget a családoddal lenni?

– Sokszor volt. A nyári szabadság idején azonban mindig együtt voltunk, és akárhova mentünk, a három gyereket mindig magunkkal vittük egészen addig, amíg keresőképesek nem lettek.

– Milyen a viszonyod a gyerekeiddel?

– Nagyon jó, baráti. A nagyobbik lányom kint lakik Mátyásföldön, őt ritkábban látom. A másik itt lakik a Bajcsy és a Tanácsház utca sarkon, a kisebbik pedig Szigetszentmiklós mellett a Kárász utcában.

– Milyen nagypapának lenni?

– Nagyon jó. Ez most az életem. A legkisebbik 10 éves, a következő 13, a legnagyobb pedig 23 éves. Az unokák lényegében velem nőttek föl.

– Főhivatású nagypapa lettél.

– Főleg a középső lányom, a Zsuzsa esetében, ahol a szülők dolgoztak, és bármi volt mentem, vagy a gyerekek jöttek ide. Velem nőttek föl, és ez nagy élmény volt. A gyerekek nem akartak úgy fürödni, csak ha én fürösztöm őket. Ez volt az életem, és most az, imádom őket. Most már felnőttek.

– Hetvennégy éves vagy. Mi volt az életed értelme?

– Imádom a családomat, és imádom Csepelt. Én mindig sírva fakadtam, ha Csepelről volt szó, s valami nem ment jól. Ez a családból jött, mert szegény faterék, amikor elköltöztek ide Kelenföldre, a 6. emeletre, anyám mesélte, hogy apám amíg élt, sokszor kiállt az ablakba és mindig Csepelre nézett, mert onnan láthatta a Dunát, a gyárat. Ugyanabba az iskolába járt egyébként apám is, ahova én.

– Ha újra kezdenéd, akkor a mostani eszeddel is annyira belementél volna a politikába?

– Nem is tudom, megmondom őszintén, annak ellenére, hogy nem szégyellem és nem is bántam meg, hogy ezt csináltam. Nem bántam meg. Én úgy éltem le az életem, hogy tényleg az emberekért akartam tenni, és erre így volt lehetőségem. Lakatosként nem tehettem volna ennyit.

– Úgy érzed sok emberen segítettél?

– Én azt hiszem igen.

– A rendszerváltást megelőző időszakban süvöltő kommunistázás volt. Te érezted, hogy életveszélyben vagy, hogy bánthatnak?

– Erre én nem is gondoltam. Azt éreztem, hogy akin segítettünk lakásban, gyermektámogatásban, szociális ügyekben, elrendeztük a gondját, utána az köpött a legnagyobbat rám. Volt ilyen, de a zöme nem ilyen volt. Azt mondom, nem bántam meg amit csináltam, Csepelért most is vállalnám.

Munka Érdemrend

– Milyen kitüntetéseid vannak?

– Elég sok van. A nyugdíjazásom előtt kaptam a Szocialista Magyarországért kitüntetést. Aztán háromszor kaptam meg a Haza Szolgálatáért érdemrendet, de van Munka Érdemrend Aranyfokozatom, Sport Érdemérmem, Szocialista Munkáért kitüntetésem, meg néhány Kiváló Dolgozó elismerésem. Most ennyi jut eszembe.

– Ugorjunk egy másik területre. Te 1975-ben jöttél Csepelre, akkor lettél a CSM párttitkára. Azt mondják, hogy ettől az időponttól kezdve nyomták el az egyházat a kerületben.

– Én nem tudok róla. Ugyanúgy volt istentisztelet, járhatott mindenki a templomba. Mi nem tartottuk nyilván a vallásos embereket. Bizonyos időközönként a pártbizottságoknak kigyűjtötték, és megküldték, hogy kik íratták be hittanra a gyermekeiket. De ez az egész országban így volt.

– Emiatt volt retorzió?

– Ilyenről nem tudok, ilyet mi sohasem csináltunk, amikor kerületi első titkár voltam. Amikor a gyárban voltam, nekünk az egyházzal nem volt kapcsolatunk, mert az a kerülethez tartozott. Olyan kapcsolatunk volt a papokkal, hogy rendezvényeken találkoztunk, és beszélgettünk. Én olyanról nem tudok, hogy valakit azért ért volna hátrány, mert a gyermekét hittanra beíratta, vagy valaki hívő volt. Amikor 84-ben kikerültem a kerületbe, akkor sem voltak ilyesmik, az biztos. Sőt együtt dolgoztunk a papokkal, ott ültek minden testületi ülésen.

– Gondoltál-e arra, hogy mi lesz veled akkor, ha meghalsz?

– Akkor vége lesz az életnek, olyan lesz, mintha nem lettem volna. Ilyesmikben, mint a túlvilág, nem hiszek.

– Mi marad meg belőled a csepeliekben?

– Nem tudom. Annak idején viccből mondtuk egymásnak a vezérigazgatóval, hogy majd ha száz éves lesz a gyár, akkor bennünket is meghívnak.

– Nemrég volt száz éves.

– Így van, de bennünket nem hívtak meg. Mi marad akkor én utánam? Akik velem egykorúak, meg velem együtt dolgoztak a mozgalomban, ugyanolyan halandó emberek, mint én. Ők is kopnak, és egyre többen elmennek, sokszor fiatalabban is, mint én.

– Te ateista vagy?

– Én templomba nem jártam. Reformátusként kereszteltek, de nem konfirmáltam, mert egyszerűen lusta voltam a heidelbergi kátét megtanulni. A húgom megtanulta, én meg mondtam, hogy soha ezt megtanulni nem fogom, nem politikai okból, vagy mert elítélem ezt a dolgot, hanem lusta voltam annyit megtanulni.

Ágai tiszteletes, aki később nagy népfrontista lett, meg békepap, mindig járt az anyám nyakára, hogy konfirmáljak. Anyám mondta neki, hogy nem tud rávenni, mert olyan vastag a káté, nem lehetne azt rövidebben megfogalmazni. Azt mondta anyámnak a tiszteletes, hogy van benne valami, amit maga mond. Aki hisz az Istenben, az otthon is áldozhat a vallásának, nem kell neki emiatt templomba menni. Én nem vagyok hívő, de én mindig azt mondtam, hogy aki abban találja meg a boldogságát, lelke rajta.

Az interjú aláírás és szignó nélkül itt ér véget

28 hozzászólás ““Csepel párttitkára voltam”” bejegyzésre

  1. bubu szerint:

    Hány csontváz fog még előkerülni Tóth szekrényéből?

  2. Grun Izidor szerint:

    Micsoda politikai dokumentum regenyt vagy filmet lehet ebbol rittyenteni az utokor okulasaraha lenne Csepelen egy avatott tollu szerzo! 🙂

  3. bagoly szerint:

    A fenti riport – anyag valóban tényszerű és dokumentum hűséggel bír !

    Én sem üvöltözők örömömben, de a tények, azok tények ! Akkor erre futotta és a dolgozók azért biztonságban élhették életüket, sőt megbecsülésben.

    Akkor nem cigányoztunk, nem zsidóztunk, mert mindenki tette a dolgát és békesség volt !!! Normális jövőképpel dolgoztunk, éltük biztonságban életünket.

    Jó lenne, ha a mai oktatás, nevelés, hazaszeretetre nevelés kicsit is hasonlítana az elmúlt időszakéra !

    Egy kis nüansz ! : Akik átélték azt a korszakot csak hitelesebben érzékelik a történéseket, mint aki csak “hallotta” és leírta !

    Tisztelettel…

  4. kispajtás szerint:

    Egy idézet a fenti interjúból:
    “… soha ne felejtsd el, hogy honnan jöttél, kétszer mérünk, egyszer vágunk, és mindig a józan eszedben bízz. Bármilyen bonyolult az ügy, magadban mindig a józan eszedre apellálj. Hallgass meg embereket, akikben megbízol, de mindig a józan eszedben bízz. Nekem ez nagyon sokat segített. Ezért nem volt kapkodás, és nem volt csapkodás.”

    …és még egy:
    “Egyik pillanatról a másikra csöndben eltűnt a közéletből. Nem hasított ki kerületi ingatlanból egy kis részt, és építtetett rajta cukrászdát, mint az utolsó években vele sokszor szembekerülő, ellentmondást nem tűrő alkata miatt csak Bölényként becézett helyi tanácselnök; nem költözött nagyrészt közpénzből épített, és kerületi pénzből berendezett sorházba itt Csepelen, mint korábbi elődje az első titkári székben; még csak nem is privatizált, mint oly sok elvtársa, hanem 1989-ben, 58 évesen csöndesen visszavonult.
    Jöttek az új emberek, alakultak a pártok…”

    A fentiek után nem gondolnám, hogy ez csontváz lenne Tóth Mihály szekrényéből, ez a cikk hozzásegít az akkori politikai és gazdasági viszonyok megismeréséhez, valamint a rendszerváltás, mint “modellváltás” megértéséhez. Ahhoz, hogy miként lehetett a politikai hatalomból gazdasági hatalmat szerezni és ezzel a gazdasági hatalommal élve, színt váltva visszakúszni a mai politikába, hogy mértéktelen vagyonosodásokról és a legsötétebb korrupcióról zengjen az elmúlt negyed század.

  5. Katalin szerint:

    Érdekes, hogy 6 év után még ilyen “csontvázak” kerülnek elő Tóth Mihály iratszekrényéből, pedig már a második polgármester ül azóta szobájában 🙂
    Egyébként roppant tanulságos írás, érdemes végigolvasni és elgondolkodni!

  6. Nagyapó szerint:

    “Szép” pályát futott be Tonya. Igazi munkáskáder, azaz sohasem dolgozott, de érdekes amit mondott:
    “– Mit köszönhet a kerület Bölcseynek?
    – Majdnem három cikluson keresztül volt elnök. Parlamenti képviselő is lett, még én javasoltam. Kijöttek beszélgetni, hogy ki legyen a képviselő? Mondtam, hogy a tanácselnök miért nem lehet képviselő, tényleg, miért ne, és bejött. Képviselő lett, és azt is jól csinálta, mert a Jogi és igazságügyi bizottság titkára lett.”
    Ezt mind köszönhette a kerület!!
    No de mit köszönhettünk Tonyának?? Semmit, de “Ernszt Antal ma is mindent vállalna Csepelért”
    Jó, hogy elmúlt ez a korszak.

    Ceterum censeo… A kommunista, ha kinyitja száját, hazudik, ha kinyújtja kezét, lop.

  7. robi szerint:

    “No de mit köszönhettünk Tonyának?? Semmit,”

    Nem biztos, hogy az a 4000 család, akinek az otthonát a Csepel Művek biztosította, ugyanúgy gondolja. Ha nem is közvetlenül neki, de a vezetése alatt álló közösségnek.

    A pénzért használt figurák majd ne felejtsenek el szólni, ha a családoknak fenti említett támogatását a jelenkor “hősei” túlszárnyalják.

  8. kispajtás szerint:

    Nagyapó idézett ugyan a cikkből, de nem olvasta:

    “Hogy álltad meg a helyed az üzemben, milyen beosztásokban dolgoztál?
    – Először szerelő voltam. Ugyanazokat a műveleteket végeztük a szerelősoron, de hogy ne legyen unalmas, a haverokkal váltottuk egymást, egy darabig ezt csinálta az ember, utána cserélt a másikkal. Dolgoztam a motorblokk-szereldében is, ahol szintén műveletekre volt felosztva a munka.”

    “Amikor a főváros egyeztette a terveket a kerületekkel, és kijött a fővárosi tanácselnök vagy a helyettese, akkor engem mindig meghívtak ezekre a megbeszélésekre. A Szépvölgyivel, a fővárosi tanács elnökével volt vitám, mert úgy éreztem, hogy kicsinyeskedtek, a jogos kéréseket sem akarták teljesíteni.
    Mondtam, ide figyelj Szépvölgyi elvtárs, amennyit ti adtok, mi, a gyár, ugyanannyit hozzáteszünk. Ezt én előtte megkonzultáltam a gazdasági vezetéssel, a szakszervezettel. Ha az 10 millió, vagy 25 millió, akkor a mi részünk is annyi. Erre azt mondja a Szépvölgyi, hogy így nem lehet tárgyalni. Egyébként nem volt vele különösebb konfliktusom, de volt vitám vele a budapesti vb-n is.”

    Ejj-ejj Öregúr, már megint böfög és ostobán próbálkozik a ferdítéssel.

  9. bubu szerint:

    Megmagyarázom, kedves Katalin: rengeteg csótány mászott elő Tóth expolgi szekrényéből, ami egy csótányfészek volt, ezért felszámolásra került. Tóthot nem zavarta, hogy ellepték a csótányok, mivel Tóth szerette a csótányokat, ő egy csótánybarát polgi volt, csótányok között dolgozott, jól érezte magát velük.

  10. Balos szerint:

    A normálisabb vezetők közé tartozott. De azért ivott rendesen.

  11. Rázsó szerint:

    bubu: Ez egy korrekt, objektív, lényegre törő magyarázat volt.

  12. Rázsó szerint:

    Balos: De lehet, hogy utána nem ült a volán mögé.

  13. bagoly szerint:

    Mennyivel izgalmasabb és barátibb lenne, ha a véleményeinket egy asztalnál ülve mondhatnánk el a többiek szemébe nézve és hozzátéve, hogy ki mit tett vagy nem tett abban az időben és milyen meggyőződésből !

    De ettől fényévekre vagyunk ?!

  14. Rázsó szerint:

    bagoly: Tökéletesen igazad van.

  15. Katalin szerint:

    Kedves “bubu”! Ez nem magyarázat, sőt kikérem magamnak a csótányozást!!!!!!!
    “Balos” A mostani városvezetők is isznak rendesen 🙂
    “Bagoly” Egyetértek!

  16. Balos szerint:

    Rázsó: nem tudom te hol éltél, de a drága szocialista vezetésünk vizet csak akkor ivott, ha félrenyeltek az uszodában. Mégis mindig kocsival jártak. Katalin: biztos. De ha ma egy vezető merev részegen támolyogna az utcán, másnap a tévében mutogatnák. Az öreg Tonya ezt is megtehette, és meg is tette. lefotózni meg senki nem merte volna. Hozzáteszem, az első titkári sorban ő volt messze a legjobb. Efelől semmi kétség, bár a többi is olyan lett volna, mint ő.

    Egyébként tudott róla vagy sem, a rendes papokat rendesen megfingatták akkoriban, és tényleg mindent tudtak, ki jár templomba, ki mit mond. Ennyit erről, ilyen ma elképzelhetetlen, szerencsére. Akkor nem volt demokrácia, Tonya meg eléggé túltolta a biciklit, hogy a diktatúrát demokráciához, 2005-öt meg diktatúrához hasonlította. Az újságírókat pedig nem ő cenzúrázta, hanem maximum a Jusztusz, de az újságírókat se nagyon kellett, mert tudták, hogy miről nem írhatnak.

    Ennyi.

  17. Balos szerint:

    Egyébként a párt tele volt aljas, kétszínű alakokkal. 1986-ban még be is köptek, ha kritizálta valaki a pártot, három év múlva eltűntek mint szar a fűben, négy év múlva nagy pofával állították, hogy ők voltak az ellenzékiek, 1994-ben meg kilométeres sor állt az MSZP iroda előtt, mert mind vissza akart menni. Na persze rögtön kértek valami jó zsíros állást is. Én tudom, én ott voltam.

  18. Katalin szerint:

    “Balos”! “De ha ma egy vezető merev részegen támolyogna az utcán, másnap a tévében mutogatnák. Az öreg Tonya ezt is megtehette, és meg is tette.” Az “öreg Tonya” részegen az utcán támolygott, nem pedig autóba ült részegen 🙂 Kár, hogy nincs sem fotóm, sem videóm arról, hogy mai városvezetőink hogy részegedtek le a “Pusoma Étterem”-ben egy jó párszor 🙂

  19. Balos szerint:

    Katalin!

    Emlékeim szerint a Feri nem egy útszéli sünt ütött el, amikor balesete volt. Ugye? Gyula elvtársunk az utolsó alpolgis éveit a nagy kék alkonyzónában töltötte. Estére jobbára merev részegen próbált kitalálni az önkormiból, már ha egyáltalán aznap betalált. Mert volt, hogy csak a Munkásotthon kocsmájáig jutott el. A kocsijában egy teljes muslinca család élt, ami a bajszán csemegézett, ha beült vezetni.
    Kár a mutogatás, mindenki megissza a magáét. Én azt hittem rosszul látok, amikor a Gyula elvtárs bírálni kezdte a Borbélyt az ittas vezetésért. Meg a Szenteczky is. Kétszer dörzsöltem meg akkor a szemem, hogy jól látok-e.

  20. Katalin szerint:

    Balos! Sok minden igazság van! Csak azt nem értem miért kell mindig a múltat szapulni, a jelennek kell élni és a jelent kell bírálni! Engem egyébként nem érdekel ki mennyit iszik, egészségére! A “Feri” valóban nem egy útszéli sünt ütött el, de nem is ütött el senkit, télen a jeges úton történt a balesete, de erről nem szeretnék fórumozni, épp elég lehetett neki feldolgozni a történteket. Viszont Ő sohasem ivott!

  21. Balos szerint:

    Katalin, ha elkezdünk mutogatni, azért nézzünk hátra. A jelenlegi vezetés – tetszik vagy sem – százszor jobb, mint a baloldali volt. Csepel fejlődik, amihez hasonlót csak a nyolcvanas években láttunk. És közben a fideszesek győzelmei olyanok, mintha Debrecenben lenne MSZP-s önkormányzat.

    De nem ez az igazi baj. Az igazi baj az, hogy nincs senki a baloldalon, csak azok a régiek, akik sokkal rosszabbak voltak, mint most a fideszesek. Látsz te új embert, aki tehetséges? Kit? Mennyit? Elmondom: én iparkodtam megismerni az új generációt. Szenteczky és a bandája inkább ne kerüljön közpénz közelébe, Borka-Szász lusta trehány disznó, aki Tárnokon lakik. A PM-et kérlek hagyjuk. Van még valaki?

  22. Katalin szerint:

    Balos! Sajnos sok mindenben igaza van, és nincs senki, és ez itt a baj! A jelenlegi vezetésről megvan a magánvéleményem, azt itt nem írom le, mert ez a csepel.info is az ő “alkotásuk”! Nekem elég sok okom van rá, hogy ne szeressem őket! A jelenlegi vezetésből hiányzik az emberség, a humanitás, őket is csak a zsebük vezérli és jó párttagként ott ülnek minden testületi ülésen és nyomják azt a gombot, amit kiadtak nekik parancsba, hogy nyomni kell, amiért megkapják minden hónapban a jól megérdemelt tiszteletdíjukat, méghozzá ha nem tévedek tanácsnoki tiszteletdíjukat! De nagyon eltértünk a cikk eredeti témájától, úgyhogy részemről lezártam!

  23. Jobban szerint:

    Kedves Balos és kedves Katalin!
    Valóban többször elhangzik, hogy ne mutogassunk hátra. De úgy beszélnek a jelenről, mintha makulátlan múlt után következne egy problémákkal terhelt, elviselhetetlen jelen. Miről beszélünk? Maximálisan egyetértek Balossal. Ha már mutogatunk nézzünk hátra is. Tényleg minimum százszor jobb a mostani vezetés mint az előző, folyamatos és jó irányú a fejlődés a kerületben. Akkor meg miről beszélünk?
    Ha valaki a jelent szapulja, csépli, a jelent, ami jobb mint az előző vezetéshez köthető múlt, akkor ne is várja, hogy nem kerül szóba a múlt problémáinak a felvetése.

  24. Katalin szerint:

    Nem mindegy milyen áron jobb a jobb 🙂 Sokan sok mindent nem tudnak, nem látnak, nem tapasztalták meg!

  25. Jobban szerint:

    Ha a kerület épül, szépül, fizikailag és szellemileg, változatos rendezvényeket tartanak, amely mindenkihez szólhat, az mindenki számára jó, jobb mintha nincs fejlődés, egyéni zsebekbe vándorol a kerület pénze…ez nem a kerület érdeke…Milyen áron, sok munka és jelenlét árán, nemcsak választási kampányban, hanem hétfőtől, péntekig, hétről, hétre és hónapról, hónapra.

  26. Nagyapó szerint:

    robi!
    – Miért kellett a 4000 lakás? Hogy a más kerületekben lakó eetásak erősítsék a vörös Csepelt.
    – Azt a 4000 családot ki jelölte ki? A vállalati négyszög (Igazgató, párt-, KISZ-, szakszervezeti titkár).
    – Kik kaptak lakást? A jó eetásak.
    Nézze meg a szavazások eredményeit, ezek a vörös körzetek.

    Ceterum censeo… A kommunista, ha kinyitja száját, hazudik, ha kinyújtja kezét, lop.

  27. Nagyapó szerint:

    kispajtás! Dolgozott gyárban? Ha igen, akkor csodálom miért nem tűnt fel, hogy a Motorkerékpárban nem volt csoport-, művezető, mert a haverok irányították a munkát? Különben életrajza szerint „1957 és 1958 között szakmájában dolgozott a Motorkerékpárgyárban és szakoktatási felelős volt.”
    Megszépítő messzeség!

    „Mondtam, ide figyelj Szépvölgyi elvtárs, amennyit ti adtok, mi, a gyár, ugyanannyit hozzáteszünk. Ezt én előtte megkonzultáltam a gazdasági vezetéssel, a szakszervezettel. Ha az 10 millió, vagy 25 millió, akkor a mi részünk is annyi. Erre azt mondja a Szépvölgyi, hogy így nem lehet tárgyalni. Egyébként nem volt vele különösebb konfliktusom, de volt vitám vele a budapesti vb-n is.”
    Szóval igazi semmittevő nagyzás. Ebből mi haszna volt a kerületnek??? Semmi!
    kispajtás ki böfög??

    Ceterum censeo… A kommunista, ha kinyitja száját, hazudik, ha kinyújtja kezét, lop.

  28. robi szerint:

    Nagyapó!

    Tudj kik voltak a nemzeti “köpönyegváltás”előtt a jóetásak?

    Akik az egykori állampárt legfelső elitjéhez tartoztak, kellő információkkal rendelkeztek és időben átálltak a másik oldalra. Ők nem a Csőgyárban dolgoztak, hanem független pártmunkások voltak, a diktatúra pártlapjában dicsőítették az akkori eredményeket.
    Ma ott ülnek a Parlamentben és úgy tesznek, mintha ’89 előtt a világon sem lettek volna.

    Na, őket az Önhöz hasonló figurák nem merik a szájukra venni, mert kipenderülnének a politikai állásukból. Önök sem tesznek mást, mint az akkori pártkatonák.

    Kritikátlanul szolgálják a hatalmon lévőket.

Itt lehet hozzászólni !