Csepel.info

Origo

70 éves korában elhunyt Albert Flórián, a magyar labdarúgás egyetlen aranylabdása. A Ferencváros legendás futballistáján csütörtökön végeztek koszorúérműtétet.

Albert Flórián 1941. szeptember 15-én, egy népes család hatodik gyerekként Hercegszántón született. Korán elhunyt édesanyja sokác volt és vele hatéves koráig főleg szerbül beszélt, elérve majd az anyanyelvi szintet. 

Nevelését nagyszülei vállalták. Bár nehéz anyagi körülmények között éltek, szerette a vidéki életet, a lovakat, de a legjobban a focit. Egy toborzón tűnt fel, 1952-ben került Budapestre, az akkor Kinizsi nevet viselő Ferencvároshoz, az egyetlen klubhoz, amelyben játszott és amelyhez aktív pályafutását befejezve is hű maradt.

“Ez volt az első nagy élményem, Rákosi Gyulával együtt jelentkeztünk, fel is vettek minket. Innentől kezdve minden nagy pillanatra szívesen emlékszem” – emlékezett vissza.

A Hernádi utcai iskolában az a dr. Lakat Károly volt egyik tanára, aki később a Ferencvárosnál is edzője lett. 1958. november 2-án, 17 évesen a Diósgyőr ellen mutatkozott be az NB I-ben, és pontosan tizenhatodik születésnapján a bulgáriai Várnában már a válogatott mezét is magára húzta, igaz, ekkor még csak az ifjúsági csapatban.

Játékostársai közül többen is eljutottak a legmagasabb szintig. Így többek között klubtársa, Rákosi Gyula és a mindenki által jósolt, de soha igazán be nem teljesedett nagyra hivatottnak tartott újpesti Kuharszky Béla.

Amikor Baróti Lajos az 1959. június 28-i, népstadionbeli Svédország elleni találkozóra összeállította csapatát, már figyelembe vette a luxemburgi tornán bronzérmet szerzett ificsapatból Albert Flóriánt is, aki ekkor nem volt még 18 éves. Debütálása remekül sikerült, s további 75 alkalommal tartotta meg helyét az együttesben.

A Ferencváros volt az egyetlen klub, amelyben játszott, és amelyhez aktív pályafutását befejezve is hű maradt. Összesen 537 mérkőzést játszott, 383 gólt szerzett, négyszer nyert magyar bajnokságot és egyszer kupát, amellett tagja volt a VVK-t 1965-ben elhódító együttesnek.

“Játszhattunk a Manchester Uniteddel, valamint az Athletic Bilbaóval is. A döntőt végül egymeccsesre redukálták, így Torinóban játszottunk a Juventus ellen. Emlékszem, a találkozót az a Dienst vezette, aki később az 1966-os vb-n az ominózus angol-német finálét is dirigálta. Egy jobb oldali beadás után megelőztem a centerhalfot, aki két kézzel fellökött, már mondtam is neki, hogy talán büntetőt kellene ítélnie, de az mondta, csönd legyen, nézze meg, a hálóban a labda. Ez volt Fenyvesi Máté gólja, amivel nyertünk” – emlékezett vissza.

szólj hozzá: Albert Flórián

A Sportmuzeum.hu szerint kezdeti parádés alakításai közé tartozott az NSZK elleni 4:3-as mérkőzésen lőtt gólja, amelyről egy külföldi újságíró ezt állapította meg: “Játékát figyelve úgy tűnt az embernek, mint amikor egy valahol nála lapuló zseblámpa az egyikről a másik pillanatra kigyullad. Látszólag unalmasan sétálgatott a pálya közepén, amikor aztán egy hozzákerült labdával a német kapu felé iramodott, s nem akárkiket hagyott maga mögött. Erhard, Benthaus, Juskowiak, Szymaniak, csak, mint elsuhanó árnyat láthatták, lavinaszerűen közelítette meg Tilkowsky kapuját, s amikor már mindenkit a 16-oson kívül felejtett, nem kegyelmezett a német kapuvédőnek.”

Éremgyűjteményét szaporította a római olimpián szerzett bronzéremmel, miközben népszerűsége Európán is túljutott. Még akkor is, ha időnként hullámzott a teljesítménye, ami legtöbbször pillanatnyi hangulatától függött. Amikor közeledett az 1967-es év vége az európai futballéletben, mint előzőleg is mindig, nagy volt az érdeklődés, hogy ki nyeri el a France Football 1956-tól kiírt pályázatának első díját, az Aranylabdát. A magyar sportújságírók közül egyedül Lukács Lászlónak, a Népszabadság szerkesztőjének volt némi fülese arról, hogy Albert Flórián is az esetleges jelöltek között van.

Aztán elkövetkezett a nagy nap, 24 ország labdarúgó szakértői egyöntetűen Albert Flóriánra, a Ferencváros és a magyar labdarúgó válogatott középcsatárára szavaztak. Olyanokat hagyott maga mögött, mint az angol Bobby Charlton, a skót Johnstone, a német Beckenbauer, a portugál Eusebio, mégpedig úgy, hogy a második helyezettet 28 ponttal verte. Az sem közömbös, kiknek a nyomába lépett. Íme: Matthews (angol), Di Stefano (spanyol), Kopa (francia) – többek között.

Az európai szaksajtó dicsérte, kivételes képességű labdarúgónak, a futball nagyjaihoz méltó játékosnak, technikailag és taktikailag szinte felülmúlhatatlan egyéniségnek nevezték a szakírók.

A nemzeti csapattal az 1962-es chilei, valamint az 1966-os angliai világbajnokságon is szerepelt. “Előbbin teljesen egyértelműen döntőt kellett volna játszanunk, de ember tervez, isten végez, ugyanis azt az ominózus csehek elleni mérkőzést elvitte Latisev sporttárs, ami után ő megkapta az aranysípot, de mi mást ajánlottunk neki. Amennyiben ott továbbjutunk, akkor azzal a jugoszláv együttessel játszottunk volna, amely már harminc éve nem tudott nyerni a magyarok ellen” – emlékezett vissza.

Az angliai vb után meghívást kapott Brazíliába is, így Rio de Janeiróban a Flamengo mezében léphetett pályára.

“Az edzéseken mindent elvégeztem, amit a brazil játékosok és amit elsőként megjegyezhettem, a pontosság és a fegyelem kötelezőnek számított. Mérkőzésre is bedobtak a Flamengo 9-es mezében, középcsatárt játszottam az egyik legnevesebb klub, a Vasco de Gama ellen. Díszes kupát szántak a mérkőzés győztesének, hogy ezzel is ünnepélyesebbé tegyék a találkozót. Örök élményem maradt a 90 perc, főként a tekintetben, hogy álltam a megméretést, nekem is részem volt a 2-0-s győzelemben, a közönség örömszerzésében és szórakoztatásában. Azzal is, hogy néhány cselsorozatom remekül sikerült, s bár gólt nem rúgtam, két úgynevezett gólpasszt adtam, amelyeket barnabőrű társaim értékesítettek” – írta a Labdarúgás című folyóiratban

Aztán meghívást kapott a világválogatottba is, 1968. november 7-én ismét Rióban játszhatott, az ellenfél Brazília volt, és a hazaiak 2-1-re nyertek. A vendégcsapatban még két magyar helyet kapott, az ugyancsak ferencvárosi Szűcs Lajos és Novák Dezső – olyan társak mellett, mint Jasin, Seszternyov, Schultz, Marzolini, Beckenbauer, Overath, Amancio, Dzajic.

1969. június 15-én a dániai világbajnoki selejtezőn súlyos lábtörést szenvedett, gyakorlatilag ez pecsételte meg pályafutását. Felépülése után még 1972-ben szerepelhetett az Európa-válogatottban, majd játszott öt válogatott mérkőzésen is. 1974. március 17-én a Zalaegerszeg ellen elbúcsúzott az NB I-től, majd május 29-én a jugoszlávok elleni székesfehérvári mérkőzésen kapott negyedórát.

Összesen háromszor volt magyar gólkirály, 1966-ban és 1967-ben választották itthon az év labdarúgójának.

Tagja volt az 1960-as olimpián bronzérmet szerzett magyar válogatottnak és az 1964-es madridi Eb-n szintén harmadik helyezést elért nemzeti együttesnek. Pályafutásának legnagyobb elismeréseként 1967-ben – eddig egyetlen magyarként – elnyerte a France Football Aranylabdáját.

Pályafutását követően ugyan kacérkodott az edzői pályával, de a Fradi ifjúsági csapata mellett csupán Líbiában, az al-ahli Benghazinál dolgozott vezetőedzőként 1978 és 82 között.

Hazatérve a Ferencváros vezetőségében dolgozott, a klub örökös bajnoka, 2001 óta az FTC tiszteletbeli elnöke. 1994-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje Polgári Tagozata kitüntetésben részesült, 2004-ben megkapta a Nemzet Sportolója címet. 2007-ben szülőfaluja, Hercegszántó első díszpolgára lett, 2010-ben Budapesten avatták a főváros díszpolgárává.

2007. december 21-től az ő nevét viseli a Ferencváros Üllői úti stadionja, 2011-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével tüntették ki a magyar labdarúgás területén végzett példa értékű sportolói és edzői tevékenysége, életpályája elismeréseként.

Két hete került kórházba, múlt csütörtökön koszorúérműtétet végeztek el rajta, akkor a klub azt közölte, a beavatkozás komplikációmentesen zajlott le.

origo.hu

This entry was posted on 2011. október 31. hétfő at 10:54 and is filed under Gyász, Sport. Valamennyi hozzászólás követhető az RSS 2.0 hírcsatornán keresztül. Hozzá lehet szólni, vagy küldhető visszajelzés a saját oldalról.